„Azt hittem, énekelni fognak”
(Palkovics László, az ITM minisztere az SZFE diákjainak)
Hol is kezdjük. Hol lehet ezt egyáltalán kezdeni? Kettőezerhúsz, hogy finoman fogalmazzunk, példátlan év. Persze, mindegyik az, mert mindegyikből csak egy van, de kettőezerhúsz valahogy nem akar véget érni. Zárás, nyitás, zárás, nyitás, zárás, grafikon föl, aztán le, aztán föl és még följebb. Örökké kétezerhúsz, Groundhog Day, sőt, Groundhog Year, ugyanaz ismétlődik, körbe-körbe, egyre fájdalmasabban. Az idei évről szólva ezért aztán nem is a kulturális politikáról kellene írni, hanem az egészségügyről, az oktatásról, illetve ezekkel összefüggésben a tájékoztatáspolitikáról (újra lett ilyen, ugye emlékszünk még erre a kifejezésre?), mert nagyjából ezeken múlt minden. Egy kultpolról szóló cikket akár ezen a ponton be is lehetne fejezni, mert annyira a járvány határozta meg 2020-at, ténylegesen élet és halál kérdéséről volt szó – vagy: idáig egyszerűsödött minden –, hogy emellett bármilyen más kérdés, ügy, probléma lényegtelennek tűnik.
Pedig azért volt itt más is. Ami persze mind összefügg a járványhelyzettel, meg a fent említett kormányzati területekkel, amelyek minálunk – történelmileg így alakult – nem önállóak. 2020 elején rögvest kiderült – ha eddig nem lett volna egyértelmű –, hogy ez az összeolvasztás, vagyis, hogy az EMMI-ben tömörülnek külön-külön is alapvető fontosságú területek, mennyire kontraproduktív. Amire azonban prímán alkalmas: elmaszatolni a felelősségeket. Az egészségügyért már rég nem a miniszter és nem is az államtitkár felel, hanem a belügyminiszter, a közoktatásért leginkább senki, se az államtitkár, de a KLIK sem, a felsőoktatásnak az EMMI-ben szintén nincs felelőse, de mintha már az ITM-ben sem volna (ezt az SZFE-történet jól mutatta), a digitális oktatásért felelős kormánybiztost pedig azóta nem láttuk és hallottuk, amióta márciusban, péntekről hétfőre meg kellett volna történnie az úgynevezett digitális átállásnak. Kultúra? Vagy éppen azon belül a képzőművészet intézményrendszere? Ebben a minisztériumban ténylegesen huszadrangúvá vált, pedig a területnek van államtitkára. Őróla nagyjából akkor hallottunk utoljára, amikor bocsánatkérésre szólított fel mindenkit – köztük bennünket is –, amiért még tavaly ilyenkor leközöltük, hogy milyen kultúraátalakító tervek kerültek a kormány asztalára. Szerinte ugyanis ilyen tervek nem léteztek, ilyen szöveg nincs. Lehet, bár mi olvastuk és idéztünk is belőle. Persze, hol van már a tavalyi kiszivárgás? Kétezerhúsz márciusától új időszámítás kezdődött, a járványhelyzet mindent átírt és mindent lényegtelenné tett.
Egyben azonban megmutatta a kultúrához, a művészethez való hivatalos viszonyulás jellegét is. Európa számos országában felismerték, hogy a kulturális és művészeti színtér a COVID nyomában járó gazdasági zuhanás első áldozatai között lesz, ezért közvetlenül segítettek az e területeken dolgozóknak. Az artportálon a legelső európai segélycsomagokról szóló híradás március végi, már mindenki betéve tudja, Németország járt élen ebben. A kormány minálunk is felismerte, mi a helyzet, de nem segített. Nemcsak a művészeti színtérnek, hanem senkinek sem, mert nálunk, a munka alapú társadalomban (mintha a német nem az volna) nincs ingyenpénz, mindenért adni kell valamit cserébe, legalább zálogot, mint valami óvodai játékban. Közvetett segítségek érkeztek azért, tegyük hozzá ezt is, de például a KATA elengedéséből nem részesültek azok, akik ugyebár nem katásak, a bérkiegészítések pedig nem értelmezhetők ott, ahol állások sincsenek. Látható volt, hogy a munka alapú társadalom vízióját az égre festő kormányzat nem képes és nem akar mit kezdeni azzal a helyzettel, amelyben ő maga kénytelen leállítani a munka jellegű tevékenységek nagy részét. Cikkeinkben mi is elég pontosan jeleztük, melyek a kereskedelmi – és non profit galériás szféra és a művészek legfontosabb problémái ebben az új helyzetben és májusban azt is megírtuk, milyen javaslatai volnának magának a művészeti szakmának. Végül júliusban az MMA (Magyar Művészeti Akadémia) nyúlt a zsebébe, azaz a zsebünkbe, hiszen mi tartjuk fönn, és összesen 850 millió forintnyi támogatási pályázatot írt ki magánszemélyeknek és szervezeteknek. Csak hát az MMA az az MMA, és nagyon sokan vannak a művészeti színtéren, akik nem kívánnak kapcsolatba kerülni vele, pláne pénzt elfogadni onnan, bár ez az évente sok milliárdot megrágó gittegylet – ismerjük el –, ha a szükséghelyzetet követően hónapokkal is, egy ponton azért mégiscsak megmoccant. Egy adalék a gitt kérdéséhez is: októberben Berlinben az Akademie der Künste kezdeményezésére megalakult az európai akadémiák szövetsége (European Alliance of Academies), amelynek Magyarországról két tagja van, a Széchenyi Irodalmi- és Művészeti Akadémia, valamint a Szépírók Társasága. Az MMA nekünk szóló esztrádműsor, másutt sem a léte, sem a tevékenysége nem értelmezhető.
A fent említett akcióval tulajdonképpen véget is ér a képzőművészeti segélycsomagok felsorolása, mindenki éljen meg, ahogy tud. A tavaszi COVID-időszakban még legalább téma volt mindez, ősszel már nemigen merült föl. Az év végén a kormány aztán 13 milliárd forintot irányzott elő kulturális intézményeknek, ebből egymilliárd nevesítetten is a művészeti intézményeknek jutna, kétmilliárd közgyűjteményeknek, másik kétmilliárd „művészeti tevékenységekre”, és a rendelkezés végén további másfél milliárd „többletforrás” is szerepel, amely mellett az MMA neve áll, de nem egyértelmű, a pénzt ők kapják, vagy a bevonásukkal kellene disztributálni. Noha néhány célt nevesít a rendelkezés, nem tudni részletesen, kik, mit, mikor és mire kaphatnak itt, de legalább hivatalos papíron megjelentek forintösszegek, ez is valami.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) milliárdos műtárgyvásárlási programját nem tekintenénk támogatásnak, vagy a művészeti szféra megsegítésének. Hogy ez a program pontosan micsoda is, azzal kapcsolatban most csak annyit, hogy mi nem: mecenatúra. Pedig a kommunikációjában, legalábbis a folyamat elején, még annak nevezte az MNB. Léteznek jegybanki műgyűjtemények Európában és most felerősödtek az állami vásárlások is, az pedig pozitív folyamatként értékelhető, hogy szakmai konszenzus övezte művészektől és galériáktól az állam műveket vásárol. Közben kérdések sora is pörög a fejünkben. Ha az állam műveket akar vásárolni, akkor miért nem a múzeumoknak juttat erre forrást? Ha az MNB nem befektetésként akar műveket vásárolni és azokat hozzáférhetővé, kutathatóvá tenné, miért nem múzeumoknál helyezi letétbe az anyagot? Közpénz-e még az, amit az MNB (azaz annak egyik kft-je) költ? Foglalkoznak-e azzal, hogy a dömpingvásárlás miként hat a hazai műtárgypiacra, vagy nem kalkulálnak ilyesmivel? A programról szóló hosszabb cikken is dolgozunk, itt most csak két tényt rögzítenénk: 2020-ban az MNB vált a hazai műkereskedelmi piac legnagyobb szereplőjévé, és az a pénz, amellyel a műtárgyvásárlásban megjelent, egyetlen hazai közgyűjtemény számára sem elérhető, még csak meg sem közelíthető összeg.
Kétezerhúsz földmozgásokat hozott a hazai közgyűjteményi és kulturális intézményi szféra számára is. Inkább tektonikus változás ez, egy kisebbfajta földrész eltűnése: nincs többé közalkalmazotti státusz ebben a szférában – kivéve, mint a gyevi bírót, a Veritas Intézetet. Mindenkinek, aki maradt a helyén és nem mondott föl, megváltozott a munkajogi státusza, „piacosítás” történt, hogy pontosítsunk, de a párhuzamosan beígért 6 százalékos béremelésre egyelőre nem érkezett forrás, hacsak nem a fönti 13 milliárdban van ez valahol elrejtve. Szóval, akkor most úgy nincs senki az út szélén hagyva, hogy mindenből útszél lett, periféria. A Főváros a saját fenntartású intézményeinél, noha a törvénnyel nyilvánvalóan nem mehet szembe, megpróbálta enyhíteni a helyzetet és a munkaszerződésekbe is átmenteni sok olyasmit, ami korábban a közalkalmazotti viszonyban adott volt. De amúgy egy korszak ténylegesen véget ért, ezzel párhuzamosan pedig elkezdődött egy másik, a közkultúra valamiféle privatizációs folyamata, az állam csökkenő felelősségvállalása és növekvő ideológiai kontrollja mellett – hogy mást ne mondjunk, a legkisebb helyi múzeum vagy könyvtár vezető pozícióiba is közvetlen beleszólása lesz az EMMI-nek. Annak az EMMI-nek, ahol – lásd a cikk elejét – mára gyakorlatilag nem maradtak a kultúrát értő és ismerő szakemberek.
A lock down azt is jelenti, hogy se ki, se be, a nyolcvanas évek (elejének) hangulatát tökéletesen hozza, hogy nem lehet elutazni, járőröznek az utcákon, a kormány pedig azt tesz, amit csak akar, ténylegesen semmilyen ellensúly nem működik. A pandémia arra is jó volt, hogy suba alatt, azaz dehogy alatt, inkább fölött, vagy helyett, hiszen minek bármit is elrejteni, szóval, hogy gyorsan le lehessen zavarni néhány olyasmit is, amit a kormányzat le akart zavarni. Igen, az LMBTQ emberek többszöri, törvény általi megalázása is ide tartozik, de most tárgyunk szempontjából a Városligetre gondoltunk. Semjén Zsolt, amiként az szokássá és egyben a magyar jogtörténet részévé vált, éjnek idején benyújtott egy módosító javaslatot, amelynek értelmében teljesen mindegy, mi volt tavaly októberben, hogy mit akar a Főváros, hogy mit akarnak a fővárosiak, vagy, hogy minek van értelme. Ahogy számos polgártársunk, úgy mi is, akárhányszor csak olvassuk, hogy Semjén Zsolt éjszaka nyújtotta be, magunk elé képzeljük a jelenetet: sötét, viharos éj, magányos alak baktat a Parlament felé, vadászöltönyének hajtókáján levélforma rezeg, makkos cipője kopog a térkövön, jobbjában drapp aktatáska, benne vacogó módosító javaslat. Az éjszakai benyújtás a rendszer szimbólumértékű aktusa, akár a hajnali razzia, vagy a „házibuli” kijárási tilalom után. De ne kalandozzunk el, hiszen itt arról van szó, hogy a kormányzat bármit fölülírhat, bármit érvénytelenné tehet, akármikor megváltoztathatja akármelyik játékszabályt – a rossz karmát pedig, amit a sok körmönfont módosítóval magára vesz, majd cipeli aktatáskájában a benyújtó maga.
Hogy mennyire átírható bármi, arról az idei év egyik utolsó mozzanata tanúskodik. A „vészhelyzet” (2015 óta van valamilyen válság- vagy vészhelyzet ebben az országban, néha több is együtt) arra is megfelelő volt, hogy a kormány gyorsan rendeletet alkosson arról, hogy a felsőoktatási intézmények fenntartója érvénytelenítheti a félévet „közegészségügyi, közbiztonsági okból, természeti csapás vagy a tanév rendjét és a hallgatói jogok érvényesülését közvetlenül fenyegető, elháríthatatlan helyzet esetén…”. Külön figyelmet érdemlő a cinizmus, amellyel a „hallgatói jogok” is bekerültek a felsorolásba. Mindezt nyilvánvalóan a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) miatt találták ki – semmilyen más egyetemen nem merült fel, hogy a vezetés bármi miatt érvénytelenítené a félévet –, világosabb, mint a Nap. Ha az Európai Uniót valóban érdekli, milyen a jogállamiság helyzete ebben az országban, akkor ezt az egyetlen paragrafust elég volna szemügyre vennie, s ha még mindig maradnának kétségei, az SZFE ügyét elég volna átnéznie, hiszen tökéletesen megmutatja, miként lehet egy adott területen szétzúzni a jogbiztonságot, lenullázni az alkotmányosságot, kristálytisztán látható, miként működik az eseti, személyre szabott jogalkotás, a kormány egy kijelölt csoport ellen hogyan használja fegyverként a jogot, miközben nem tartja be azokat a jogszabályokat sem, amelyeket alkalmasint maga alkotott, csak éppen a betartásukhoz egy adott pillanatban nem fűződik érdeke. És az is látszik, az állami felelősségvállalás miként hagy magára egy területet, ahol dolga volna,
végső soron, az állam miként válik pszeudoállammá.
Nem a képzőművészet területén zajlik, de közel van hozzá, ezért aztán folyamatosan foglalkoztunk az SZFE-ügyével. Már csak azért is, mert ez volt az az ügy, amely megmozgatta a társművészetek egyetemeit is, az MKE (Magyar Képzőművészeti Egyetem), a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) valamint a PTE (Pécsi Tudományegyetem) művészeti karának hallgatói és egyes oktatói is támogatják az SZFE tiltakozó diákjait és oktatóit. 2010 óta az első, intézményi szintű, szervezett ellenálló akció zajlik a kormány és köreinek önkényével szemben, amely tényleg képes volt széles körben szolidaritást kiváltani. Az ellenállás paradox módon leginkább a működés fenntartásában nyilvánul meg: e percben a diákok és az oktatók azok, akik a végsőkig védik az egyetemi oktatást a kuratóriummal szemben, amely (nem tudom, volt-e már a magyar felsőoktatás történetében ilyen pillanat) de facto betiltotta azt. Lábjegyzetként említsük meg ezt is: ha egyszer majd eljutunk oda, hogy megírható a NER-ben felszínre emelkedő, hatalmaskodó figurák valamiféle szociálpszichológiai analízise, talán láthatóvá válik, a jellemnek miféle megváltozása kell ahhoz, hogy valaki fiatal emberek, diákok fölött akarjon triumfálni? Az SZFE-sztoriban ötvenes, meglett férfiemberek erőből, erőszakból próbálnak lenyomni tízen-, huszonéves fiatalokat, betartani nekik, miközben folyamatosan becsmérlik őket. Ezek a magatartásformák a családon belüli erőszak, az iskolai bullying mintázataiból és persze az egykori kötelező sorkatonaság intézményéből ismerősek. 2020-ban eljutottunk oda, hogy a rendszer ezt a fajta erőszaktevő magatartást legitimálta, pozícióba emelte és rászabadította a társadalomra.
Komoly tesztet jelent ez az ügy, több szempontból. Vajon maradt-e még valami a jogállam romjain, ami a korrekt elbírálás és jogorvoslat lehetőségét jelentené a diákoknak, azaz az egyetemnek? Van-e még olyan állapotban a magyar kormányzat, hogy szembesíthető legyen az általa fogalmazott alkotmányszöveggel? Beszélhetünk-e még egyáltalán államról ebben az országban, vagy csak a fent említett pszeudoállam van, csak párt és kormány? Bátorságpróba is ez számos más intézménynek, az egyetemektől az Oktatási Hivatalig: őrzik-e még autonómiájuk morzsáit, meg mernek-e szólalni? Talán még most sem volna késő. A rektori konferenciát már nem említem, hiszen ott autonómiát molekulányi szinten sem találni, az MMA-t szintén nem, hiszen azért jött létre, hogy soraiban az önálló véleményalkotás és cselekvés igénye föl se merülhessen (példás tanújele ez a szeptemberi interjú), meg olyasmit sem írok, hogy és a kormánypárt konzervatív értelmiségi holdudvara, merthogy ilyen meg nem létezik. Nem mellesleg az SZFE története elgondolkodtat arról is, hogy mi lett volna, ha a „kultúrharc” – szerintem nincs ilyen, amit ezen a néven emlegetnek, az valami egyéb, de erről majd máskor – 2010 utáni történetében más intézmények is ehhez hasonló, egységes kiállást tanúsítanak.
Az SZFE lázadása egyben fordulatot jelent művészet és politika viszonyában is. Az „utcától” hagyományosan elzártan működő magyar színházi és tágabban művészeti közeg nem mondhatja többé, hogy távol tartja magát a politikától, nem foglalkozik a társadalmi kontextussal, hiszen a jelenlegi magyar helyzet laboratóriuma lett. Alig van már más, komolyan vehető közeg a magyar társadalomban, amely manifeszt módon áll ellen a NER-nek, amely képes volna még megfogalmazni, mit akar, képes volna autonóm működésre. A kritikus média, a kritikus művészet és az emberjogi civil szervezetek – ugyan egyre apróbbak, de – még ilyen közegek.
Itt is elmondanánk újra, hogy 2010 után a kortárs képzőművészeti közeg volt az első, amely pontosan látta, mi vár a kultúrára Magyarországon – gyakorlatilag elsőként vesztette el intézményeit is –, szervezetten tiltakozott is, valamint képes volt felvázolni alternatív működési módokat, intézményi vagy meta-intézményi modelleket is az új körülményekre. Az egyik ilyen modell a 2013-ban megfogalmazódott OFF-Biennále Budapest volt, és 2020-nak az is fontos fejleménye, hogy ez a fajta működés nem hogy láthatóvá vált a világon, hanem kifejezetten a művészeti világ legfontosabb jelenségei közé került – a meghívás a documenta15 csapatába, valamint az ArtReview Power 100 ennek jelzései. Ezek a jelek azonban annak indikátorai is, hogy végérvényesen polarizálódott a kultúra Magyarországon: ismét van hivatalos kultúra és ellenkultúra, nincs átjárás a kettő között, ismét olyan pozíciók jöttek létre, amelyek az 1989 előtti időket idézik. Élesen vetődik föl ugyanakkor a művészeti mezőn belüli szolidaritás kérdése: az év egyik fontos publikációja ez a kétrészes cikk a Műértőben: itt és itt. A képzőművészet egyik sajátossága, hogy nem nyelvhez kötött, kis túlzással: egy mű, születése pillanatában a nemzetközi közegben méretődik meg. A kormány által kultivált (szép, régi kifejezés a pártállami időkből ), ideológiai alapú, lojális művészet a világban észrevehetetlen, idehaza pedig érdektelenségbe fullad. Az ellenkultúra produktumait számon tartják a világban, idehaza viszont nagy tömegű ember számára láthatatlanok maradnak, hiszen a releváns kortárs művészet nincs jelen például a (nevezzük így) közmédiában, szereplőinek, helyszíneinek nevét még csak kimondani sem lehet ezeken a helyeken, de még az intézményi területen sem. Ebben semmi meglepő nincs, az underground úgyszólván természetes létállapota a művészetnek, a kettősséghez pedig volt időnk hozzászokni, de azért ne felejtsük el, hogy nem szükségszerű, hogy ez így legyen.
Ha az ellenállást említettük az imént, jegyezzük fel 2020-ban azt is, hogy nemrég egy hazai múzeum alkalmazottainak jó egyharmada nyilvánosan, névvel határolódott el a felettesétől, azaz a múzeum vezetőjétől. Arról a bizonyos visszavont írásról és annak szerzőjéről van szó – amúgy sajátos műfaj született: a megírt, publikált, majd visszavont, eltüntetett cikk, amelynek egyes állításaiért a szerző bocsánatot kér, majd ezeket továbbra is fenntartja. Nem kevés bátorság kell ma egy olyan elhatárolódáshoz, amelyet a munkatársak jelentettek be. Az pedig a jelenlegi magyar közállapotok tökéletes tükre, hogy nem sokkal ezután a múzeum dolgozói, szélesebb körben mégiscsak bizalmat szavaztak a jelenlegi vezetőnek. Pontosan tudják ugyanis, hogy csak rosszabb jöhet. Nem tévednek.
A nyitókép Horváth Tibor munkája. Fotók: Erdei Krisztina
- Az artportal kultpol évértékelő cikkei:
2020 (I.)
2019
2018
2017
2016
2015
2014
