Tehnica Schweiz: A kék terem
Kiscelli Múzeum, templomtér
július 14-ig.
Kurátor: Lázár Eszter
Július közepéig még látható Budapesten, a Kiscelli Múzeumban a Tehnica Schweiz (László Gergely és Rákosi Péter) A kék terem című kiállítása, amely a művészpáros nemrégiben, Tatán, a zsinagógában megvalósult eredeti kiállításának a kiscelli templomtérre „adaptált” változata. Az artportal nagyon ritkán közöl megnyitón elhangzott szöveget, csak olyankor teszünk kivételt, amikor önmagán és az eseményen túlmutató fontosságúnak gondoljuk. Turai Hedvig június 18-án olvasta fel szövegét a kiscelli templomtérben, június 26-ig a két kiállítás párhuzamosan volt megtekinthető. Egy olyan projektről van szó, amelynek sok rétege van. A művészpáros egyik tagjával, Rákosi Péterrel készült interjúnk a mű és a munkafolyamat sok részletébe avat be. A Tehnica Schweiz a Szépművészeti Múzeumnak az egykori tatai zsinagóga terében őrzött gipszeivel, ókori szobormásolat-gyűjteményével foglalkozott.
A gyűjteményt kiköltöztették, az antik szobrok másolatai a komáromi Csillagerődbe kerültek, a művészek pedig ezt a szállítási folyamatot dokumentálták. Ezzel párhuzamosan pedig a MOME hallgatói elkészítették a szobormásolatok kicsinyített változatait, porcelánból. A kék terem egy videóból és egy installációból áll: a videóban a szobrok elköltözése és a porcelán másolatok készítése látható, az installáció pedig a porcelán szobrokat vonultatja fel. A Herendi Porcelánmanufaktúra felvirágoztatója, Fischer Mór Tatán született, de A kék terem projektben Herend végül is nem vett részt, a porcelánokat a MOME Tárgyalkotó Tanszék MA hallgatói készítették el. A videó zenéjét a Berlinben élő Bátki Viktor komponálta, zsidó és antik görög zenei elemek felhasználásával. De a látható és hallható réteg alatt, mögött ott van sok minden: a helyszín, a holocaust után funkcióját vesztett vidéki, magyar zsinagóga (melynél a vészkorszakra emlékező emlékmű áll), a gipsz szobrok szerepvesztése, átalakulása, az antik szobrok és a hely, a szépségeszmény és a holocaust feszítő ellentétei, a másolatok másolatai, az emlékezet emlékezete. S a budapesti kiállítás mindezt megfejelte az új közeg, a funkcióját vesztett templomtér kontextusával.
A címet (Kezdeni valamit vele: másolat menedzsment) két szerző ihlette, Aleida Assmann és Hornyik Sándor. Assmann ír arról, hogy az emlékezet napjainkra eltávolodott a moralizáló diskurzustól, s a kellemetlen, nehéz emlékekkel való foglalkozást kezelni kell, az emlékezet menedzsmentet igényel. Hornyik Sándor pedig a beszélgetés-sorozatának adta a Pátosz menedzsment címet, egyszerre utalva Aby Warburg pátoszformuláira és az indulatkezelésre.
A Tehnica Schweiz installációja, legalábbis néhány napig, egyszerre két helyen áll, a tatai egykori zsinagógában és a kiscelli múzeum kápolnaterében. Másolatok, s a sokszorosítás megengedi a több példányban létezést. De olyan érzésünk is lehet, hogy a tatai zsinagóga és a zsinagógából az installáció átvonult a kápolnába.
Az asztal a tatai zsinagóga makettjeként értelmezhető, hisz az épület alaprajzát, szerkezetét ismétli meg, a zsinagóga korábbi falburkolatának kékre festett pozdorja anyagából készült. A rajta elhelyezett tárgyak, fehér porcelán szobrocskák nagyméretű, olykor hatalmas antik szobrok kicsinyített másai. Mindkét helyszín retorikai keretet ad ennek a képzeletbeli, kicsinyített másolat múzeumnak. A zsinagóga és története a történelem színpada, s a színpadon egy színpad. A tatai zsidóság elhurcolása, majd elpusztítása következtében, a második világháború után a zsidó lakosságból kevesen tértek vissza. Az imaházban nem volt, aki imádkozzon, funkcióját vesztette. 1945 után tanácsi tulajdonba került, raktár lett, majd felújították, falait kékre festették és 1977-ben a Szépművészeti Múzeum antik-római gipszmásolat gyűjteményét szállították át ide, és állították ki. A Tehnica Schweiz csaknem két éven át folyó munkáját az inspirálta, hogy ezt a gipsz gyűjteményt 2017-ben ismét elszállították, az antik-római gipszmásolatok új helye a komáromi Csillagerőd. 2017 óta követték, rögzítették a szétszerelést, csomagolást, elszállítást. A zsinagóga ismét üres, lepusztult tér lett. Átmeneti új funkciót a Tehnica Schweiz munkája adott neki, azzal, hogy a kortárs művészet kiállító tere lett, illetve előzőleg, a projekt javaslata szerint porcelánkészítő műhely. A Tehnica Schweiz tagjai úgy érezték, ezzel az áttelepítéssel, a másolatokkal, a zsinagógával, az emlékezettel kell valamit kezdeniük. A kék terem projekt történetileg, gondolatilag rendkívül rétegzett. Kezdődik a tatai zsidósággal, akik zsinagógát építettek maguknak, és iparosokként részei voltak a város életének, hozzájárultak fejlődéséhez. Majd megjelölték, összegyűjtötték, elhurcolták őket és többségüket megölték. A zsinagóga kertjében nekik állít emléket Lugossy Mária 2004-ben készült szobor együttese, és a zsinagógában is táblán emlékeznek meg a holokauszt áldozatairól. A városban született Fischer Mór, a herendi porcelán gyártásának, nemzetközi hírének megalapozója. Tata és a herendi porcelán tehát kapcsolatban van. A művészpáros eredeti tervei szerint a herendi porcelán manufaktúrában készíttette volna el az antik római gipszmásolatok kicsinyített porcelán másolatait, a történetnek, emlékezésnek ezt a rétegét is beépítve a projektbe, ez az együttműködés azonban nem tudott létre jönni.
A zsinagógát a második világháború idején le akarták bontani, annak szellemében, hogy „a magyar társadalom többé nem tekinti részének a zsidó közösséget, és kulturális javaikat sem tűri meg a területén”, ahogyan Toronyi Zsuzsa írta. De az épület mégis megmaradt, túlélő lett, megmenekült, ahogy megmenekült 1945 után is, majd a hetvenes éveket is túlélte, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy itt őrizték a gipszmásolatokat. A kiürített, vallásos funkcióját vesztett kis zsinagógában ezek a hatalmas gipszszobrok uralták a teret. Ahogyan ugyancsak Toronyi Zsuzsa kifejtette: különös tapintatlanság volt ez, hisz az ókor történetéből jól ismertek azok a zsidó felkelések, lázadások, amelyeket éppen az váltott ki, hogy az elnyomók saját isteneik szobrát helyezték el a zsidó kultusz céljaira szolgáló terekben, s a hagyományok ismeretében ez a gyűjtemény a hajdani közösség arcul csapását is jelentheti. Vagy ahogyan Bódi Lóránt fogalmazott, a Kádár-kor emlékezetpolitikáját jellemezve: „a zsinagóga tetején lévő stilizált törvénytáblák hirdetik Isten bálványimádást, -készítést tiltó parancsát, és az épület belsejében igazi ’bálványok’ tanyáznak.”
A projekt következő rétege ezeknek az ún. „bálványoknak”, az antik-római gipszmásolatoknak a történetéhez kapcsolódik. Az, hogy a második világháború idején a Szépművészeti Múzeum gipszmásolatait nem óvták, nem helyezték biztonságba, majd az 1945 utáni elhelyezési „nehézségek”, helyük keresése, a mostani átszállítás, azt jelzik, hogy a gipszmásolatok értéke legalábbis kétséges volt és maradt. Nehéz velük mit kezdeni. Itt vannak, kínos barbárság lenne őket megsemmisíteni. Hisz bennük testesült meg a szépség, az eszményi arányrendszer, a nemes egyszerűség és csendes nagyság. Valahogyan menedzselni, kezelni kell őket. A gipszmásolatok is túlélők, és utóéletük van. Azok az idők elmúltak, amikor a gyűjteményi teljesség igényének, a klasszikus európai kultúra fölényének jegyében minden művészetszerető, kulturált embernek ismernie és tanulmányoznia kellett ezeket a nagy műveket. Arra voltak hivatva, hogy az ideálisnak tartott teljességet, az ún. egyetemes művészettörténetet elérhetővé tegyék ott is, ahol a múzeum anyagi ereje, a távolság nem tette lehetővé, illetve, hogy ugyanez okból a klasszikus művészetet a művészetoktatás részévé tegyék. Tapintható közelségbe hozták a művészetet tanulmányozók számára az etalont, az antik görög-római vagy a reneszánsz művészetet. A művészet tanulásának központi elemét, az emberi testet, az emberi test klasszikus antik ideálját. A gipszmásolatok tehát reprodukciók voltak a technikai sokszorosíthatóság korszaka előtt, a fényképezés előtt. Érintéssel létrehozott másolatok. Tapintás, simítás révén jönnek létre és amennyire lehetséges épp ezt a kéznyomot igyekeznek megőrizni. A kis porcelánokban viszont épp ez a kéznyom veszik el, ahogyan a tatai megnyitó beszélgetés során György Péter megfogalmazta. Az egykori, természetesen férfi mesterek heroikus teremtő kézmozdulatai most női kezekben élnek tovább. A filmen látjuk, ahogyan aprólékosan, gondosan dolgoznak, simítanak, szinte simogatnak az asztal (a későbbi zsinagóga „makett”) körül dolgozó MOME-s hallgatók – akik nők.
A zsinagóga és a gipszmásolatok egyaránt túlélők, létük folyamatosan veszélyben forgott. De a túlélő a túlélőt segítette: „a zsinagógát a gipsz szobrok mentették meg a funkciónélküliségtől, de párhuzamosan az épület is megmentette az antik szobormásolatokat” a pusztulástól – mondja Rákosi Péter.
A gipszmásolatok manapság ismét érdekesek lettek. De már nem a művészet ún. örök értékeit képviselik. Inkább egy sor paradoxon miatt. Másolatban tanulmányozni az eredetiséget, sokszorosítva az egyediséget, mulandó anyagban az örökérvényű maradandóságot, kézjegy nélkül a kézjegyet. Helyzetük bizonytalan, hol van a helyük, a nagy művészet margóján avagy a nagy művészet temetőjében, árnyékvilágában? Megkerülhetetlenné teszik azt, hogy a vizuális kultúra keretében értelmezzük, a kulturális örökség részeként kezeljük őket.
A porcelán szobrocskák feltehetőleg nem olyan „hibátlanok”, mintha a herendi manufaktúrában készültek volna, így viszont hűségesebb tükrei az emlékezés folyamatának. Léptékváltás történik, eltűnnek a kézjegyek, simább lesz a felület, néhol részletek, összefüggések vesznek el, épp, ahogyan az emlékezet működik. Némileg átalakulva kelnek új életre az antik pátoszformulák. Aby Warburgra kell gondolnunk, az antik pátoszformulák vándorlására, utóéletére. Mnemnosyné atlaszában saját szempontjai szerint csoportosította a képeket, nem téve különbséget magas és nem magas művészet között, elvetette a művészettörténész szokványos könyvtárát, munkamódszerét, egészen újfajta könyvtárat hozott létre, amely aztán Hamburgból Londonba kényszerült elvándorolni. Határőrzésnek nevezte a diszciplináris korlátokat, korlátozást, a specializációt. A pátoszformulák, minták vándorlása, utóélete azért is volt olyan fontos Warburg számára, mert abban a múlt kel életre a jelenben. Nem lényegtelen számunkra, milyen fogalmakkal dolgozott Warburg: (kép)vándorlás, (képek)utóélete, másként fordítva: túlélő képek, (diszciplináris) határőrködés, nem csoda, hogy könyvtára is migráns lett. A porcelán nippekben az antik pátoszformulák élnek tovább. A Tehnica Schweiz munkája is a jelenbe nyitja meg a múltat, s a folyamat során a pátoszminták át is alakulnak, méreteikben és formájukban, a másolás következtében leegyszerűsödnek, egyfajta metamorfózison mennek át, egyik kultúrából átigazolnak egy másikba. A befejezetlen Kürosz befejezett lesz, a játszó kislány játékai eltűntek. És erről szól a zene is, Bátki Viktor munkája, amelyben a zenei pátoszformulák, az ógörög és héber zenei világ egyesül.
A tatai zsinagógán kívül álló már említett holokauszt emlékmű 2004-ben, címe szerint Minden mártír emlékére készült. Lugossy Mária heroikus műve jól láthatóan a szenvedés, a holokauszt ábrázolhatóságának problémájával küzd, megfelelően annak a paradigmának, amiben dolgozott. A Tehnica Schweiz installációja más problémafelvetéssel, kortárs kritikai szemlélettel dolgozik. A történelem rétegzettségét, a tárgyakban felhalmozott időt, az átfedéseket, összekapcsolódásokat mutatja meg. Az érzelmekkel átfűtött, heroikus vagy traumatikus áldozati narratíva után, attól elmozdulva lép ez az új megközelítés, a tárgyi, anyagi kultúra vizsgálata, a történelem rétegzettségének megjelenítése a moralizáló hangnem helyébe.
A tatai zsinagóga terében helyspecifikus mű az installáció, kerete a zsinagóga. A kiscelli térben nem lehet az installációt saját története nélkül nézni, a munka hozza magával Tatát, a zsinagógát, a gipszeket, és ezt az egészet mindenestül keretezi a kiscelli kápolnatér. Zsinagóga van a kápolnában, ahogyan ótestamentum az újtestamentumban. Ami keret volt Tatán, fókusz lesz, s a keret a Kiscelli Múzeum. Két, szakralitását vesztett tér van egymásba keretezve. Egymásba foglalt, egymásba rétegzett emlékezetek. Miközben minden mindennek másolata, két kiállítás, ami majdnem ugyanaz, az asztalon lévő tárgyak másolatok sokszorosított másolatai, maguk is több példányban, hangsúlyok nélkül elhelyezve az asztalon, s az installáció is másolata egy másik installációnak. Végtelenített történelmi keretezés, végtelenített mozgás. Örök vándorlás. Nemcsak a pátoszformulák vándorolnak, hanem a gipszbálványokat is utolérte a bolygó zsidó sorsa.
