Akárhogy is érzünk, gondolkodunk a művészet kereteinek alakulása kapcsán, a strukturális változásokkal valahogy szembe kell nézni. Az intézményrendszer és a kanonizációs folyamatok szükségessé teszik a művészet fogalmával kapcsolatban megfogalmazott konszenzust, ráadásul napjainkban leginkább egy olyan közös nevezőt, fogalmi rendszert, amelyben gazdasági, technológiai és társadalmi meghatározottságok is lényeges szerepet töltenek be. Ma egyre inkább megkérdőjeleződnek a fogalomalkotás körei, a korábbi pozíciók nem evidensek többé.
Varga Tünde könyve, mely részben már korábban publikált szövegeket tartalmaz, 2019-ben jelent meg a Tempevölgy kiadó gondozásában. A kötet első tanulmánya a művészet fogalmának változását vizsgálja történeti megközelítésben, a második a változásokra adott válaszok ellentmondásosságát és a társadalmilag elkötelezett, kritikus művészeti projektek elméleti hátterének, illetve gyakorlatának anomáliáit elemzi a kortárs művészet szűkebb területén. Olyan izgalmas kérdések merülnek fel például, hogy miként legitimálhatóak művészeti szempontból a „részvételi” alapon működő csoportok művei? Nevezhetjük-e műveknek, amelyek így jönnek létre? Mi a művész szerepe az alkotás folyamatában? A korábbi idők művész zsenije feloldódik-e az együttműködésben? Fontos-e a mű minősége?
A harmadik fejezettől Varga olyan brit gyakorlatokon keresztül tekinti át a művészet és társadalom kapcsolatának szorosabbá válását, amelyek az elmúlt évtizedekben valósultak meg a szigetországban és a művészet autonomitásának aktuális kérdését is felvetik. Ugyan jó ideje már nem kell nagy számban freskókkal díszíteni patinás épületeket, még komoly kereslet van térbe helyezhető, falra akasztható műtárgyakra. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a műkereskedelem folyamatosan jól teljesít, mindig sikerül hangzatos rekordokat megdönteni. A Határátlépők példái is látnak üzletet a képzőművészetben, de nem a klasszikus útvonalakat tapossák.
Az első tanulmány többek között az Artist Placement Group (APG) tevékenységét járja körül. A csoport Barbara Steveni brit konceptuális művész azon felvetése alapján jött létre, hogy mi történik, ha egy művész az ipari termelés vagy az önkormányzatok bürokratikus világában találja magát és művészként ott kell helytállnia. Az APG az 1960-as évektől volt aktív, így a társadalmi elkötelezettség korai példájának tekintik. A kortárs, részvételalapú művészeti gyakorlat művészettörténeti előzményként tekint rájuk. Központi figurája Barbara Steveni férje, John Latham konceptuális művész volt.
A csoport elképzelése szerint a művész tudása hasznos lehet egy nagyvállalati struktúrában, nem feltétlenül a döntéshozatalban, inkább a kérdések feltevésében. Ennek alátámasztására művészeket delegáltak ipari vállalatok vezető testületeibe, hogy kreativitásuknak és kívülálló pozíciójuknak köszönhetően pozitív hatást gyakoroljanak a folyamatokra. A csoport a művészek tevékenységéért nem kis összegeket számlázott ki olyan nagy cégeknek, mint például az ESSO vagy a British Steel. Egy 2017-es interjúban Steveni nagyon naiv gondolatnak írta le első elképzeléseiket a kihelyezésekről, és ezek egy része valóban kudarccal is végződött. Azonban számos részvétel, mint például Stuart Brisley-é a Peterlee Project város- és közösségfejlesztési programban izgalmas eredményeket hozott. A tanulmány kitér a csoport munkájának hosszútávú hatásaira és kortárs recenziójára is.
A következő tanulmány a Folkestone-i Triennáléval foglalkozik. A tengerparti kisváros regenerációjára alapított kezdeményezés nem kis hasznot várt a művészeti programoktól: infrastrukturális és kulturális fejlesztést, mely vonzza a befektetőket és fellendíti a turizmust. A magánbefektetők és az önkormányzat vállvetve állt a koncepció mögé, amelynek egyik alappillére volt Richard Florida elmélete a „kreatív város” vonzerejéről. Ahogy egy Jamie Peck-től idézett szövegben is olvashatjuk, miközben a művészet kulturális vagyontárgyként funkcionál, még akár a társadalmi tolerancia is fogyasztási cikké válhat.
A tanulmány a triennále tevékenységét történeti kontextusban vizsgálja és a pozitívumok mellett negatív kritikát is megfogalmaz. Sztárművészek, mint Yoko Ono, Tracey Emin vagy Mark Wallinger meghívása nem generált nagy látogatottságot, és a helyi lakosság a sok kiegészítő program ellenére sem érezte igazán magáénak az eseményeket. Ennek ellenére, ahogy Gregory Sholette megfogalmazta, a művészeti projektek egyik fontosabb hozadéka volt, hogy a gazdaság margójára szorultak hozzájutottak a kreativitás gyakorlásának lehetőségéhez. Sok magyarországi intézmény elgondolkodhatna, hogy ilyen tekintetben megteszik-e a megfelelő lépéseket a potenciális látogatóik irányába.
Az utolsó előtti szöveg szintén egy brit vállalkozást mutat be, mely eredetileg a munkásosztály szokásainak feltérképezésére alakult, azzal a kritikai alapgondolattal, hogy minden társadalmi csoportnak meg kell adni a lehetőséget saját reprezentációjának alakítására. A Mass Observation kutatói szervezet és archívum majdnem száz éve, 1937-ben indult útjára és Varga Tünde jó ideje követi a projekthez kapcsolódó eseményeket, még évekkel ezelőtt a MOME doktori iskolájában hallottam először a szerzőt a Mass Observation egyik mérföldkőnek számító kiállításáról beszélni. A kiállítás az archívumot két részben mutatta be a londoni Photographers Gallery-ben, 2013-ban. Az első rész a korai anyagokból, a második a projekt 1981-es újraéledése után feltöltött képekből válogatott. A tárlat nem csak történeti szempontból volt izgalmas, a dokumentarista fotográfia elveinek újragondolására és a nem hivatalos tudás hivatalossal párhuzamos relevanciájának bemutatására is lehetőséget adott. Az egész projekt pedig abból a szempontból is érdekes, amilyenből a kötetben szereplő többi kezdeményezés is: az utóbbi időben az érdeklődés homlokterébe került, mert a jelenlegi diskurzus szereplői inspirációt, előzményt látnak benne.
Varga olyan példákat hoz, melyek épp a nyugati értékek univerzalista fogalomkészletét teremtő világban valósultak meg. Ezt az értékrendet a globális művészeti világ már nem tartja magától értetődőnek. Ha hiszünk a kötetben idézett teoretikusoknak, a művészet fogalmai társadalmilag konstruáltak, így más berendezkedésű közösségeknek más kifejezésekre van szükségük: definitív válasz nem létezik. A könyv számomra azt sugallta, hogy ezt a globális nézőpontot és a társadalmi konstrukció kiemelt szerepét részben a tanulmányokban elemzett művészeti kísérleteknek köszönhetjük. Szóval, mintha a nyugati diskurzus magát ásta volna alá az elmúlt évtizedekben.
Varga Tünde munkája az első olyan magyar nyelven megjelent hosszabb terjedelmű szakmai szöveg, mely a hasznos művészet (arte útil) problematikáját járja körül. A terminus technicusok néhány esetben nincsenek lefordítva, ami betudható annak, hogy nem mindenre van bejáratott magyar kifejezésünk. Az idézetek nagy része is Varga Tünde fordítása, hiszen ezek a szakirodalmak magyar nyelven csak részben hozzáférhetők.
A könyv értéke, hogy a kortárs művészetről gondolkodók interpretációit különböző témakörökre lebontva olvashatjuk egymás mellett. A könyv nem csak komoly forrásanyagot használva járja körül a fentebb említett, társadalmilag elkötelezett brit művészeti projekteket és azok tágabb kontextusát, hanem összefüggéseket is teremt köztük. Érdekes lenne az összefüggéseket magyarországi, lokális példákra is kiterjeszteni. Ennek lehetetlensége azonban nem a szerző hibája.
Varga Tünde: Határátlépők
2019, Tempevölgy Kiadó, Balatonfüred Városért Közalapítvány
204 oldal, 2850 Ft
ISBN: 9789639990722
