A Pepita Ofélia Bár tegnapelőtti rendezvényén – Magyarország a tiéd lehet! Az INCONNU és a mai aktivizmus. Kiállítás és pódiumbeszélgetés (sic!) – a hallgatóság soraiban ülve kicsit úgy érezhette magát az ember, mintha György Péter Az ó-új világ című könyvének két, egymástól radikálisan megkülönböztetett ablaka közül (a régi idők, régi rendszer, illetve az új) kényszerülne hol ezen, hol azon keresztül nézni.
A Koródi János képzőművész védnökségével szervezett Szükségállapot című kulturális politikai beszélgetés sorozatba záróeseményként illeszkedő este nem titkolt célja volt ugyanis a demokratikus ellenzéki aktivizmus történeti folytonosságkeresése és az ebben érintett generációk (a Kádár-korszakbeli mára inaktív és a 2010 utáni) beszédmódjának összehangolása.
A szervezői szándék a totalitárius állampárt szűrőmechanizmusai által az első nyilvánosságból kiszorított, a rendszerváltozásig működő INCONNU művészcsoport tevékenységét kívánta a mai korlátozó kultúrpolitikai környezetre ráolvasni, mert, amint elhangzott ez „mindannyiunk számára segíthet levonni a tanulságokat az időn átívelő közös történetekből”. A „jobb élet vad vágya” által hajtott kritikai hagyomány legitimálásában azonban nem volt világos – a felkért beszélgetők számára sem -, hogy ezt a folyamatot innen visszafele vagy a valaha létezettből előrefele volna-e célszerűbb végigjárni. A retorika megújítására tett próbajáték annak ellenére is üdvözölendő, hogy az egyféleképpen már sokszor elbeszélt történetmondásba ragadt nézőpontok önkritikus újrafelvételére vagy a történelmi kontextusok különbözősége ellenére az egymásra adható reakcióra sajnos ez alkalommal se került sor.
Az Inconnu csoport grafikája (1984), amely Galántai György (Artpool) eredeti, a „Magyarország
a tiéd lehet!” c. kiállításhoz készült felhívásának az átalakításával készült
Forrás: Artpool
Az akkori és mostani “szituacionisták” között mérhető kommunikácóképtelenség okait keresve érdemes összeolvasni a múlt heti szárszói értelmiségi találkozó és a kritikai művészeti hagyományt tárgyaló beszélgetés mérlegeit, amely programok abban egyívásúak, hogy a „fel kell rázni az országot” típusú közösségi mobilizációra építenek – egyelőre inkább tervben, mint kivitelben. A közösségteremtés egyik előfeltétele volna többek között a megszólalások szervezeti platformjának adekvát megválasztása, amely Gulyás Márton (Krétakör) szerint a hallgatói tűntetésekben megszülető demokratizáló retorikai reformot követően (mindenkinek lehetősége van a véleményezésre, felszólalásra) nem léphetne vissza egy klasszikus, pódiumról történő, exkluzivitást sugalló formába. Érdemes elgondolkodni azon, milyen interakció várható el egy olyan felállásban, amire a tegnapelőtti jó példa: a hallgatóságra lekapcsolják a villanyt.
Az eseményen Papp Gáspár, Hegyi Dóra és Gulyás Márton „személyében” megszólalhatott volna a HaHa, az Alkotmány Nem Játék csoport, az Összefogás a Kortárs Művészetért és a független előadóművészek képviselete, akik azonban Szárszóhoz hasonlóan itt sem kaptak hangot. A szervezetek képviselőeinek hozzávetőleges hozzászólásaikat mindenekelőtt az a tisztázatlanság is megzavarta, amely a beszélgetés fonalát egyenlőtlenül az INCONNU csoport tevékenységének majdnem művészettörténeti stílusperiodizációs igényű előadása felé fordította, amelyből a mai, civil kezdeményezések az “új világ” vagyis az információs társadalom másságának bennszülöttjeiként maradtak ki, vagy szorultak nem kívánt kliséisztikus szerepbe (új hős, fiatalság), akikkel a kontinuitás a megváltozott eszközhasználat és retorziós lehetőség (ma más nincs bűntetőezred) folytán is már felismerhetetlen.
Ahogy a szárszói alaphang küzködött a múltidézés panoptikumával, úgy a Pálinkás-Szűcs Róbert-féle „kiásom a stencilvágót” típusú mondatfutamok is egy terméketlen eseménytörténeti beszámolót eredményeztek, amelybe a fiataloknak nem volt, vagyis nem lehetett beleszólásuk. Gulyás ezt a helyzetet felismerve először kiült az asztaltársaságból a közönség soraiba, majd három pontba szedett indulatos felszólalását követően elviharzott. Kétféle elhatárolódás talált egymásra ebben a gesztusban, egyrészt a „veteránok” korszakhatárokat át nem lépő, modernizálhatatlan fásultsága, amely zárványként tekint önmagára és határozza meg a közhangulatot, illetve ezt a pozíciót elutasító új generáció, aki ezt gátnak tekinti saját érvényesülésében.
A fenti történés olyan társadalmi kérdések kihatása, amely külszíni fejtegetéseitől a mai napig ódzkodunk, legyen szó a tekintélytiszteletről és annak mai eróziója a “fiatalságfétis” által; a rendszerváltás után egyedül nálunk meg nem történt elitcseréről és a hagyományválasztás kivagyiságáról; a szelektíven kidobott múlttisztázásokról a közmédiában és mindezek kapcsolatáról azzal a generációval, amelynek tagjai ‘89 után születtek. Ezek a problématerületek nem csupán a mindenkori értelmiséget érintő kulturális szférát fertőzik, de az élet minden területén fölösleges súlyokkal horgonyozzák le a párbeszédet.
Mindazonáltal a kulturális munkások aktív jelenléte a válságkezelésben és a kortárs művészetek szakmai ellenállásában olyan hatóerő, ami a külföld számára sem marad visszhangtalanul (legutóbbi publicisztika a német Monopol Magazinból itt), legyenek ezek az akciók kurátorképzősök által szervezett piknikek, múzeumfoglalások vagy akár “újratárgyalások” az előző rendszer példatárából.
A hagyomány kontinuitására pedig mi sem jobb bizonyíték, mint a májusi zer0demo tüntetés, ami elárulja, hogy a fiatal nemzedék nemhogy nem amnéziás, de bátran hivatkozik a magyar avantgárdra. Akár egy az egyben átemel gesztusokat belőle a mába, eleven példájaként a kommunikáció lehetséges voltának.
Mi volt a Szükségállapot – művészet és politika pepitában ?
Beszélgetés-sorozat, amely az elmúlt másfél hónapban zajlott a budapesti Pepita Ofélia nevű helyen. Eredetileg Koródi János festő számára ajánlották itt fel egy kiállítás lehetőségét, ám ő nem élt vele, ehelyett a kiállítására szánt időt és a helyszínt felajánlotta egy diszkurzív folyamat beindítására.
A sorozat korábbi eseményein az NMA (Nemzeti Művészetért Alapítvány) multimédia prezentációját, a TEGNAP-MMA-HOLNAP címmel Király András utóbbi hónapokban készített MMA plakátjait, Menesi Attila projektjét láthatta többek között a közönség, illetve beszélgetések zajlottak művészekkel, politikusokkal, újságírókkal, a kortársművészet területén működő szakemberekkel.
A záróeste nyitányaként Kovács Lola „No Problem” című performanszát mutatta be.
Az ezt követő beszélgetés résztvevői voltak: Bokros Péter, Pálinkás-Szűcs Róbert (INCONNU), Hegyi Dóra (Ludwig-lépcső, Tranzit.org), Gulyás Márton (Krétakör), Papp Gáspár (Hallgatói Hálózat, Az Alkotmány nem játék-csoport)
A beszélgetést Pacsika Rudolf képzőművész moderálta.
