Ez a szempont egyébként is jelen van a tudományos dokumentációkban, csak hajlamosak vagyunk elfelejtkezni erről. A fotográfia és a tudomány kapcsolata már a fotográfiai eljárás kialakulásának kezdetén szorosan összefonódott. Egy Guardian cikk szerint a „scientist” kifejezést először 1834-ben használták, a fotográfiai eljárás pedig 5 évvel később jelent meg a színen, így a sikeres szimbiózis már majdnem 200 éve töretlenül mozdítja elő a paradigmaváltásokat.
John W. Draper 1840. március 26-án készítette az első fennmaradt fotográfiát a Holdról, és ezzel megteremtette az asztrofotózást. Louis Daguerre bizonyos források szerint már 1839. januárjában készített felvételt az égitestről, de az ő képei megsemmisültek, mikor laboratóriuma leégett. Így Draper fotója tekinthető bizonyítottan az elsőnek, mely a New York-i egyetem obszervatóriumában készült 30 perces expozícióval. Az absztrakt alakzatokat megjelenítő képen a Hold szabálytalan kráterei feltehetőleg körszimmetrikus égési nyomokkal és az expozíció, illetve az előhívás folyamatának nyomaival keverednek, megfejtése ezért nem könnyű.
A technikai képet, ahogy Flusser írja A fotográfia filozófiája című munkájában, apparátusok állítják elő, melyek már eleve tudományos szövegek közvetett termékei. Mikor az elkészült fotót meg szeretnénk fejteni, vagyis kiolvasni belőle valamit, akkor csapdába kerülünk, mert amit látunk, az már eredendően egy feltevés eredménye. Nem szimbólumot kapunk, amit értelmezni kell, hanem szimptómát, amelyen keresztül a világot szemléljük. “A technikai kép eme látszólag nem-szimbolikus, objektív karaktere a nézőt arra indítja, hogy ne képnek, hanem ablaknak tekintse. Úgy hisz neki, mint a saját szemének.” Geibl Kata Sziszüphosz című, még nem befejezett sorozata épp a technikai képbe vetett, kritikátlan, de egy ideje meginogni látszó hitet bomlasztja tovább tudományosnak tűnő megrendezett jeleneteivel, melyek többé vagy kevésbé észrevétlenül bújnak meg valóban tudományos kísérletek dokumentációi között.
A technikai kép nagyon befogadó felület, magába fogadja, reprodukálja és görgeti maga előtt a hagyományos képeket és mindent, ami az útjába kerül. A Sziszüphosz egymás mellett mutat titkos kísérleti dokumentációt, csillagmozgások abszurd módon felgyorsított képeit és tudományosnak ható megrendezett jeleneteket, azaz fikciót és valóságot. “A görög mitológiában Sziszüphosz kijátszotta a Halált Thanatosz leláncolásával. Amíg Thanatosz leláncolva volt, senki sem halt meg a Földön. Ezért Sziszüphoszt megbüntették az Istenek, egy hatalmas kőtömböt kellett felgurítania egy dombon az örökkévalóságig” – olvashatjuk a sorozat leírásában.
Egy ideje mi is látjuk, hogy a tudományos eredmények és azok ábrázolása, majd az ábrázolás értelmezése nem segít feljutni a hegyre. Mikor a tökéletesen hangszigetelt silent roomban égő villanykörte a hosszú expozíció hatására elektromos kisülésként vagy a régi áramgenerátor dekoratív tartópillérként jelenik meg előttünk, már könnyebb megérteni, hogyan válik a technikai képek univerzuma mágikus rituálévá, olyan körforgássá, melyben az emlékezetben megmaradni kívánó (művészi, tudományos vagy politikai) tevékenységek fotón vagy filmen megörökölt lenyomatai örökké ismétlődnek.
Geibl Kata idén végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia BA szakán. A sorozat a Magyar Fotóművészek Szövetsége Fotográfiai ösztöndíjának támogatásával készül.
