Természet és krízis, úgy tűnik, egyre intimebb viszonyban állnak egymással.
De az is lehet, hogy – Jakob Böhmével, a teremtés és természet nagy ismerőjével szólva – egymást kölcsönösen átható egységben állnak, és éppen a természet és a válság tánca, oszcillációja, állandó egymásba játszása rajzolja ki azt, ami a világ.
A természet nem csak azt jelentheti, ami terem, hanem azt is, ami teremtett – azaz megint csak a világ. Mindennek van természete, de csakis azért, mert része a kozmosznak, amit pedig egyúttal úgy is felfoghatunk: a válság tere, teresülése (a teresülés pedig sem etimológiailag, sem ontológiailag nem áll túl távol a teremtéstől).
Ha a természet maga a termő, azaz önmagát újra és újra megteremtő, és ebben az örök újratermelésben állandóságot felmutatni tudó teremtés (lásd még: művészet), akkor, város, vallás, kultúra, civilizáció és antropológia ide vagy oda, mind egyszerre és külön-külön folyamatosan és elválaszthatatlanul a természethez, a természetbe, a természetnek tartozunk. (Nota bene: igen, a tartozás fogalma nemcsak a valahol-lét kategóriáját foglalja magába, hanem az adósságét is. A kultúra első tette az áldozat: azzal, hogy vagyok, tartozom, és valamit adnom kell magamból. Nem csak válság, hanem váltság – és kiváltság.)
Az ember soha nem élt természetesen a természetben. Ezért olyan, hogy “vissza a természethez”, nincs is. Az ember attól ember, hogy a természeten kívül áll, magát a természet uraként – de jó uraként! – megalapozni képes, hogy kertjét és önmagát egyaránt, sőt egyként és egylényegűként műveli (lásd: kultúra és kultusz), hogy ebben a (bibliai szóval) képmási, (beavatási szóval) teurgikus, (morális szóval) felhatalmazott állapotban a mikrokozmoszt (mikrophüsziszt, mondhatnánk) a makrokozmosszal (makrophüszisszel) egyesíti. Azaz, röviden és lényegre törően: hogy várost alapít.
Amikor az első reneszánsz ember, ez a humanisták előtti humanista, Petrarca először hagyja el az addigra már önállósult, modern hatalommá vált polgárvárost, és mássza meg úgy a hegyet, hogy az már sem az istenek lakhelye, sem a természettel-természetben élő ember mítoszának terrénuma nem lehet – akkor veszítjük el a természetet. Nem mint lakóhelyet (láttuk, az sosem volt), hanem mint áldozattal megváltható szellemi realitást.
Az ikonfestészet korában város és természet annyira egyértelmű, és egyértelműségében annyira direkten szimbolikus, hogy kozmikus jelenlétük jelzésére elég a háttérben egy fal, torony, fa, forrás. Tájkép és városkép egyidősek, és egytermészetűek. Egy természetűek. Tárgyuk tulajdonképpen lényegtelen. Ami számít, az a művészettörténeti mozzanat, amikor a látó szubjektum és a látott objektum közé perspektíva ékelődik. Vermeer delfti látképét ugyanaz a bifurkáció termeli, mint a németalföldi tájképet. És a mélyén már mindnek ott lappang a természet virtualitása.
A láthatatlan történet folytatódik. Hamvas Béla valahol azt mondja, a tizennyolcadik század szava a természet, míg a tizenkilencedik századé már az élet. Biosz, és nem zoé, sietünk hozzátenni. Ennyi azonban a természetvesztés, azaz magának a természetnek az antropocentrikusan és szcientifikusan tételezett válságtermészet történeti rekonstrukciójához itt és most már kevés. Annyi azonban látszik, hogy a romantika már csak képiségében természeti – pusztán azért, hogy a természet temetését méltó kulisszák között végezhesse el. Hogy a ravatalon még legyen némi virág és némi zöld.
A huszadik század szava a társadalom. Ez az a tömeg, amit mára megtanultunk közösségnek hazudni. A nagy háborúk, azaz a történelem, de legalábbis az élet végének nagy krizeológusai még nem szorultak efféle hazugságokra. Ortega y Gasset vagy Guénon, bár gyökeresen eltérő hangvételt választottak, éppen ugyanazt mondják, mint mondjuk Marcuse vagy Ellul: az egyén minőségei a társadalomban számmá, azaz mennyiséggé oldódtak.
A huszonegyedik századot már nem is lehet egyetlen lényegi szóba sűríteni (már ha a többi ilyetén kísérletünk érvényes volt egyáltalán). Az maga a hasadás: a kor szétesik, egyrészt a virtualitás végtelenjeinek végtelenjére, másrészt a poszthumán jövők által visszakövetelt természetképekre. Most akkor mégis “vissza a természethez”? Amit a poszthumanizmus állít és követel, azaz hogy az ember legyen (újra?) természeti, meglepő – a szellemi paradoxonokra jellemzően igazságát éppen végletes paradoxikusságából nyerő – módon nemhogy nem áll szemben az emberrel, mint a természettel egyedüliként szemben álló létezővel (lásd talán éppen: romantika), hanem éppen attól válik igazzá. A teljes ember természet is. Az ember a városaiban, és az abban önmagát újjáteremtő természetben teljes, és valóságos.
Ahogy a természet tájjá, majd tájképpé, az ember individuummá, majd társadalommá lúgozódik (azaz veszíti el tinktúráit, nedveit, esszenciáit, hogy megint az alkimistákkal, a mai művészek ezen alig-alig felismert előfutáraival szóljunk), úgy lesz a virtusból is virtualitás. A táj éppen úgy a teljesség arca, mint az ember. Egyedi, de mélységében végtelen. Éppígy a virtus, azaz eredeti jelentésében az erény, a morál, az étosz is: a késő középkorban virtualis erényes, magas rendű, mintaszerű helyett már csak annyit tesz, hatásos – tudniillik alkalmas bizonyos hatás keltésére, függetlenül attól, hogy valóságos-e. Mára már csak az utánzás maradt, a hatáskeltés minden igénye nélkül. Olyan, mintha. Így ér körbe ritornelszerűen (annyi mint: ismétlődve, mégis meghaladva) a művészet története: a mimézis, amit Platón még csak a művészet teljes félreértésével tételezhetett az alkotás elsődleges alakzataként, mára az alkotás lényegi mozgatójává, elsődleges teremtő mozzanatává, és az érvényes művészi kifejezés pecsétjévé vált.
Platón azt mondja, a művészet az utánzat utánzata. A kortárs, környezet- és társadalomtudatos fotográfus (azaz az itt kiállító művészek) azt mondják: a művészet az utánzás virtuális végtelenje. És ebben a végtelen tükörrendszerben nyílik lehetőség természet és művészet viszonyrendszerének tipológiai vizsgálatára is.
Adott tehát egy háromszög három csúcsa: a terminológiai mező nehezen fixálható, de mondjuk: vegetáció, antropocén, nem-valóság.
Lukács Máté a vegetáció és az antropocén által felrajzolt tengelyen helyezi el magát, sőt, tulajdonképpen el sem helyezi: miközben a lába alatti aszfaltot kontemplálja, és így a város könyörtelenül zakatoló kronosz-idejét a szubjektív pillanat időtlen kairoszában feloldja, ahogy felnéz, ott találja magát város és természet nem létező határán, a kettő advaita, azaz nem-dualisztikus egységében, talán (ahogy ő is említi saját inspirációi kapcsán) Timothy Morton társaságában, akivel a természetet (talán nem értene egyet) igenis meg kell szemlélni, meg kell élni, csakhogy nem oppozíciók és hierarchiák mentén, hanem a szubjektív objektumok és objektív szubjektumok kölcsönösen áthatott természetességéből.
Bognár Benedek a triádnak azon az élén egyensúlyozik, ahol az antropocén kataklizmatikus biztonságából igyekszünk át a nem-valóságok látszatvégtelenjeinek idegeinkre nyugtatóan ható immerziójába. Cui prodest scelus, is fecit. Akinek érdekében áll, az követte el. Kinek áll érdekében a virtuális valóság, a valóság virtualitása? Tanácstalanul nézünk egymásra, az a természet, ami ilyen módon sosem volt, röhög a markába. Ő volt az, önmagának örök gyilkosa. Csak így garantálható, hogy jövőre is lesz termés.
Nyíri Julianna pedig, kizárásos alapon (ami eleve gyanús, hiszen a modernizmus ellentét-logikájában tertium non datur, a harmadik lehetőség ki van zárva) a vegetatív virtualitás képviselője a felrajzolt szellemi háromszögben. Ki vagy mi teremti a Másikat? Az idegenséget, a nem-természetest? A jelenlévőt, aminek nem kellene ott, sőt, sehol lennie – de mégis van, itt és most? Léte képtelenség, így képtelen képiesülése jobban, de legalábbis bőrünkön érezhetőbben fenyeget, mint a klímaválság (sejtjük, már ki lehet itt adós és kinek?), az igazság utániság kora, vagy a poszthumán önfelszámolás nagyon is lehetséges negatív végkimenetele.
Mert ahol kép és gondolat van, ott mindig van kettősség, mindig van pozitív és negatív pólus (nota bene: Heidegger szerint a polisz nem más, mint polosz!). Böhme mondja, és még sokan: az egység kettővé hasadásából az egymást átható erők révén jutunk el a hármasságba – aminek jelen triád egy manifesztációja, természetes kivetülése. Mi pedig, akik itt vagyunk, úgy néz ki, menthetetlenül belevettettünk – akkor hát, Radnóti Sándorral szólva, jöjj és láss! Lásd a tájat a művészetben, a művészetet a tájban, a tájat önmagadban.
