Az 1931-ben Ausztriából, illetve Dániából bevándorolt szülők gyermekeként Kaliforniában, a mexikói határ közelében született John Baldessari művészettörténetet tanult San Diegóban, eleinte mégsem művészi pályán képzelte el a jövőjét. Szociális munkásként kezdett dolgozni és úgy gondolta, hogy ez a pálya nehezen összeegyeztethető a „magas” művészettel. Véleménye azt követően változott meg, hogy olyan, a társadalmi beilleszkedést segítő projekteket bíztak rá, amiknek rendszeres programelemei voltak a művészeti-kézműves foglalkozások. Beiratkozott egy Los Angeles-i képzőművészeti főiskolára is, de a végső lökést egy 1963-as kiállítás adta meg a számára – nemcsak általában a művészi pálya, hanem rögtön annak lehetséges iránya felé is. Ez a tárlat a Pasadena Art Museum (a mai Norton Simon Museum) Marcel Duchamp-kiállítása volt, ami egyébként is igen nagy visszhangot keltett, tekintve, hogy ez volt az akkor már 76 éves mester első igazi retrospektív tárlata. Baldessari munkái ez idő tájt többé-kevésbé figurális, részben fotó-alapú festmények voltak – a fotó ilyetén felhasználása akkortájt még ritkának számított. Ezekből a művekből csak nagyon kevés maradt fenn az utókor számára, tekintve, hogy az 1953 és 1966 között született alkotásainak zömét egy konceptuális aktus, a Hamvasztási projekt keretében 1970-ben elégette. A kevés „túlélő” között van a mára már kult-státuszt élvező 1965-ös festmény, a God nose, ami tulajdonképpen egy vizuális szójáték; a „God nose”, azaz az Isten orra és a „God knows”, azaz az „Isten tudja” gyakori szófordulat fonetikai hasonlóságára épül. Azért kerülhette el a hamuvá válást, mert akkoriban a művész testvérének tulajdonában volt.
A fotó később is fontos szerepet töltött be munkásságában; neki is köszönhető, hogy a fotográfia egyrészt polgárjogot nyert, mint önálló művészeti műfaj, másrészt egyre több képzőművész eszköztárába is bekerült. 1968-ban született Wrong (Rossz) című felvétele, ami szembe megy mindazzal, amit a fotózásról tanítani szoktak. A Wrong valóban egy igen rossz fotó, nemcsak technikai kivitelezésében, hanem – és főként – kompozíciójában. A pályatársai közül termetével is kimagasodó művész egy pálmafa előtt állva örökíti meg önmagát, ezért úgy néz ki, mintha a fa a fejéből nőne ki – tankönyvi példája ez az elrontott beállításnak.
A 60-as évek végétől művei már egyértelműen a gondolat primátusát hirdették annak vizuális megjelenítésével szemben és műveiben, melyekben a fotók mellett szövegeket is előszeretettel használt és gyakran élt a kisajátítás eszközével, azaz mások által létrehozott művek, tárgyak új kontextusba helyezésük révén történő újraértelmezésével, megkérdőjelezett minden, a művészettel, annak módszereivel, szerepével kapcsolatos sztereotípiát. Intenzíven foglalkoztatta például a szerzőség kérdése, amit megint csak a gondolat primátusából kiindulva vezetett le. Egyik 1971-es munkájának címével – I Will Not Create Any More Boring Art (Nem csinálok többé unalmas művészetet) – egy kanadai művészeti főiskola diákjaival teleíratta egy galéria falait – úgy, ahogy régen a tanárok szoktak leíratni valamit büntetésképp százszor a diákokkal. Ő maga meg sem fordult a galériában, a teleírt falat mégis az ő munkájaként mutatták be.
A hagyományos műfajoktól, a festészettől és a szobrászattól való elfordulása nem jelentette azt, hogy ne értékelte volna nagyra a művészettörténet korábbi századainak alkotóit és ne merített volna műveikből – eleinte „csak” inspirációt, később, amikor eszköztárába bevonult a kisajátítás is, több munkájukból egészen konkrétan is. Különösen nagyra tartotta Giottot és Goyát – olyannyira, hogy két kutyáját is róluk nevezte el –, de „átértelmezett” olyan XIX-XX. századi mestereket is, mint Manet, Courbet, Warhol vagy Hockney.
Baldessari munkáit a lényét is átható humor jellemezte, bár mint mondta, sohasem törekedett arra, hogy humoros legyen.
„Inkább arról van szó, hogy egy kicsit abszurdnak, lerobbantnak találom a világot és egyfajta tükröt tárok elé” – nyilatkozta néhány éve.
Nem szerette, ha bármilyen kategóriába, skatulyába próbálták őt begyömöszölni. Még annak sem örült, ha kaliforniai, vagy Los Angeles-i művésznek titulálták, noha összefonódása a nyugati part képzőművészetével, melynek felívelésében fontos szerepet játszott, nyilvánvaló volt. S bár a művészettörténet joggal tartja számon a konceptuális művészet egyik nagy hatású úttörőjeként, a koncept-művész besorolás ellen is berzenkedett, mondván, ő egyszerűen csak művész, mindenfajta címke nélkül.
John Baldessari: Valaki az ágyban (kék), nagy árnyékkal (narancs) és lámpával (zöld), 2004,
az Estate of John Baldessari és a Marian Goodman Gallery jóvoltából
A műkereskedelemben Baldessari csak az utóbbi évtizedben emelkedett a sztárok közé, leginkább azt követően, hogy globális képviseletét a világ egyik legjobb galériája, a Marian Goodman Gallery vette át. Nemzetközi ismertségét nagyban erősítette retrospektív kiállításainak 2009-ben indult sorozata, aminek állomásai a londoni Tate Modern, a barcelonai Museu d’Art Contemporani, a Los Angelesi LACMA és végül a New York-i Metropolitan Museum of Art voltak. Ezzel párhuzamosan, 2009-ben kapta meg munkásságának számos elismerése közül a talán legfontosabbat, a velencei képzőművészeti biennálé Arany Oroszlán életműdíját. A művészeknek adható legmagasabb amerikai állami kitüntetést, a National Medal of Arts-ot 2014-ben Obama elnöktől vehette át.
Az amerikai művész pedagógusi munkássága is kiemelkedő jelentőségű volt; nem kis részben neki köszönhető, hogy Kalifornia, ezen belül Los Angeles az utóbbi évtizedekben nemcsak a kortárs művészet, de a művészetoktatás terén is New York komolyan veendő vetélytársává nőtte ki magát. Először festészetet tanítani hívták a California Institute of the Arts-ba még a 70-es években, ő azonban egy jóval szélesebb profilú, „post-studio art”-ra keresztelt kurzust indított. Egészen 1986-ig maradt az intézményben, majd utána még 22 évig volt a University of Los Angeles professzora. Számos tanítványa, köztük David Salle, Barbara Bloom, James Welling és Jack Goldstein is komoly nemzetközi karriert futott be, többségükben ugyancsak a koncept art elkötelezett művelőiként. Hatása ugyanakkor jóval túlterjedt közvetlen tanítványai körén; főleg az első komoly sikereket a 80-as években elérő művésznemzedékre, például Cindy Sherman-re és Robert Longora volt nagy hatással például az, ahogyan a fotókat és a szövegeket kezelte alkotásaiban.
A Baldessarit Németországban képviselő Galerie Sprüth Magers így búcsúzik tőle: „John senkivel sem összehasonlítható művész, önzetlen ember és megbízható barát volt. Egyszerre vizuálisan igényes és gazdag elméleti alapokra épülő művei lehetővé teszik azoknak a kódoknak, jeleknek és szimbólumoknak a mélyebb megértését, amelyekről nap mint nap szerzünk tapasztalatokat. Minden médiumban, amit használt, legyen az festmény, szobor, installáció, fotó, videó, vagy grafika, korábban járatlan utakon haladt. A művészet legelfogadottabb hagyományait sem tekintette tabunak és finom humorával, éles intellektusával szállt vitába velük”.
A művészre a John Baldessari rövid története című, valóban rövid videóval emlékezünk, ami a zenész Tom Waits közreműködésével és a mindkettejükre jellemző humorral száguld végig Baldessari hosszú és eredményekben gazdag életén.
