Budapest főváros vezetése cikksorozat formájában kezdeményez közös gondolkodást egy lehetséges új, fővárosi, köztéri szobrászati, köztéri művészeti koncepció megalapozására. Az artportal feladatának érzi, hogy a város utcáin, terein látható szobrokról és emlékművekről, az elhelyezésük demokratikus, ugyanakkor szakmai garanciákat is jelentő folyamatáról szóló konstruktív, kritikai párbeszéd platformja legyen – ezért szívesen ad helyet ennek a sorozatnak.
Gy.Németh Erzsébet, humán területekért felelős főpolgármester-helyettes vitaindítójával kezdtük, amely itt olvasható. Wehner Tibor művészettörténész, író cikkében az emlékmű- és szobor „túltermelési válságot” írta le, az okait vizsgálta és javaslatot is tett a felszámolására. Most Kertész László művészettörténész írását közöljük.
Mi a köztér? A funkció
A közösség által használt térben megjelenő szobor, festmény stb. szerepe sok ezer éven keresztül két – egymással szorosan összefüggő – funkciónak való megfelelés volt. A közösség számára jelentőséggel bíró helyeknek – az életét meghatározó események helyszíneinek, valamint a világot uraló erők természeti megjelenéseinek – a megjelölése, és az említett erők szimbólumaik vagy képmásaik által való jelenlévővé tétele a kollektív emlékezet számára, amelynek a gyakorlása a kultusz, a rituális tisztelet.
A szó szoros értelmében vett, és a fogalom kiterjesztett, elvont értelme szerinti közterek így minden korban a közösségi rítusok és a hatalmi-politikai reprezentáció színterei.
Az erőforrások viszonylagos szűkössége és erőteljesen hierarchikus kontrollja miatt a közösség nyilvános tereiben megjelenő munkák mindig a hatalom megrendelésére születtek. A kevés, speciális kivétel (pl. üldözött vallási vagy egyéb kisebbségek „közterei”) nem tényleges kivétel, ezek szubkulturális, rejtett terek. Ez a helyzet egészen a 20. századig fennáll, a társadalmi irányítás és ellenőrzés megváltozása és az erőforrások viszonylagos bősége eredményezi majd e téren a változást.
Közbevetés – egy fontos tévhitről: a köztér nem a konszenzus, hanem elsősorban a társadalmi konfliktusok egyik legfontosabb terepe
A fentiekből következően minden típusú hatalomgyakorlásnak része a nyilvános terek és azok használata feletti ellenőrzés, a szimbolikus térfoglalás, a rituális térhasználat, a térkijelölés, és az ott megjelenő jelentések kontrollja. Nem véletlenül domináns eszköze mindennek az emlékmű – amely nem más, mint az emlékezet uralása és konstruálása –, a múlt definiálása, a közösségi identitás konstruálása céljából.
Társadalom- és művészettörténeti nézőpontból: a köztér a közbeszéd társadalmi és fizikai tere, ahol ezért törvényszerűen jelennek meg a hatalmi-, emlékezet- és identitás-, illetve – részben az előbbiekhez kapcsolódva – az ízlésreprezentáció megnyilvánulásai.
Mindennek integráns része az antikultusz is: az értékeket újraírni kívánó hatalmi-társadalmi változások a szimbolikus jeleket szintén rituálisan értelmezik újra, vagyis pusztítják el, döntik le, csonkítják meg. A politikai harc fő kommunikációs terepe ugyan már nem az utca, hanem a TV és az internet – de a szakrálisként működő szimbolikus térfoglalás továbbra is a fizikai térben zajlik. Nemcsak a konszenzus igénye tűnik hát illuzórikusnak, de az alkotásoknak az „állandóság igényével” való elhelyezése is, hacsak nem hiszünk a történelem végében…
A modernizmus és a köztér
Láttuk tehát a köztérnek azokat a funkcióit, amelyek az ember antropológiai meghatározottságaiból, a társadalom működéséből törvényszerűen következnek, vagyis el nem tűnhetnek, azonban a 20. század elejétől, a művészet funkcióváltásával az ezzel kapcsolatos közösségi és hatalmi igények részben kielégítetlenül maradtak. Bár a modernizmus útja rögtön a század elején kétfelé ágazik, mindkét út filozófiája alkalmatlanná teszi a művészet korábbi, köztérrel kapcsolatos szerepének betöltésére. Az első út, a forradalmi művészet útja felszámolni igyekszik a köztéri hagyományt, a második út, az autonóm művészet útja pedig körein kívül állónak tekinti azt.
A modernitás művészetének kivonulásával a rituális funkciót, a kultuszt szolgáló közösségi térről, az utóbbi üresen maradt volna, mivel azonban az identitás- és hatalmi reprezentáció minden közösség természetes szükséglete, jobb híján – többnyire – tisztán funkcionális iparosmunkák töltötték és részben töltik be még ma is az így kialakult ideiglenes űrt. A változást mindebben – a nemzetközi színtéren – a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei hozták meg. Ekkor jelentek meg a kritikai művészet azon formái, amelyek célul tűzték ki a társadalmi térbe való kilépést, a társadalomra való aktív visszahatást és egyre határozottabban a párbeszédet. Ez a stratégia természetesen a diktatúra alatt nem honosodhatott meg Magyarországon, sőt, a kulturális hagyomány tehetetlensége miatt a rendszerváltozás után még majd egy évtized kellett a szerves megjelenéséhez.
A köztérhasználat és a demokrácia I.
A köztérhasználat mindig is összefüggött az adott társadalom pillanatnyi demokrácia-fokával, a hatalom társadalmi eloszlásával és számonkérhetőségével. A köztéri művészet evolúciójának összefüggése a demokrácia növekedésével jól nyomon követhető az USÁ-ban a National Endowment for the Arts, a NEA köztéri programjának változásain. Mivel az Art in Public Places elnevezésű, 1967-ben indított projektet jelentős részben közpénzből finanszírozták, története során a demokrácia kultúrájának izmosodása hatására fokozatosan erősödő, a sajtón keresztül érvényesülő társadalmi nyomással, kontrollgyakorlással kellett együtt élnie.
Kezdetben a program céljai – a szoborpiacon támasztandó kereslet mellett – a szociális feszültségekkel terhelt városi terek humanizálása és az esztétikai edukáció voltak. Lényegében a közteret a kiállítótér folytatásaként tekintve. Olyannyira, hogy amúgy kiváló modernista autonóm művészetet művelő szobrászok (Calder, Moore, Noguchi) munkái kerültek a közterekre, amelyek egyszerűen a kiállítási plasztikáik felnagyításai voltak, semmilyen kapcsolatban nem állva nemcsak a közönség nem kiállítás-látogató részével, de az elhelyezési helyükkel sem, miközben utóbbi követelménynek még a hagyományos köztéri plasztikák is eleget tettek.
Mivel a kitűzött célok így nem teljesülhettek, a NEA a program revíziójára kényszerült, előbb csak tanácsolta, majd 1978-tól kötelezővé tette, hogy a művek alkalmazkodjanak a köztéri szituációhoz, amelybe kerülnek. Érdekes módon ez az „art as public spaces”- nek is nevezett megközelítés elsősorban dizájn orientált szobrokat, illetve formatervezett utcabútorokat, valamint építészeti konstrukciókat és tájépítészeti környezetterveket eredményezett. Ugyan az alkotók céljává a hely történeti, környezeti és esztétikai aspektusaira való reflexió vált, azonban a potenciális befogadókkal nem sikerült tényleges kapcsolatot kialakítaniuk.
Egy erőteljes provokáció (Richard Serra Tilted Arc c. munkája) és egy félresikerült reprezentáció (John Ahearn) keltette botrányok szembesítették a NEÁ-t azzal, hogy a közönség továbbra is a felső középosztály ízlését a saját adójából ráerőszakoló eszközt lát a programban. Így kényszerítődött ki a művészek által ekkor már előre definiált new genre public art követelményrendszere a programban is (maga a kifejezés azonban későbbi, 1989-ben bukkant fel először, és magyarul inkább a lokális történetét is tükröző új típusú public art elnevezést használjuk). A NEA olyan módszerek kidolgozását kezdi sürgetni, amelyek biztosítják a közönség olyan kompetenciákkal való felruházását, melyek elősegítenék, hogy az utca embere is hozzáértő módon tudjon reagálni az egyes projektekre. Nem sokára már előírás a közönséggel való kommunikáció, végül az 1990-es évek elején már a közönség felkészítése és bevonása végett a pontosan kidolgozott oktatási tevékenységet is kötelezővé teszik. Így jön létre a közösségalapú helyspecifikusság, egy olyan szociális intervenció, amelynek célja olyan művek létrehozatala, melyekben a közösség tagjai látják és felismerik problémáikat és önmagukat. Ideális formájában a „mű” a befogadók részvételével ölt formát.
Köztér és kortárs művészet
Kielégíthető-e a magyarországi kisközösségekben-kistelepüléseken jelentkező identitásreprezentációs igény kortárs művészeti eszközökkel? Ez a kérdés látszólag nem érinti a nagyvárosi, budapesti szituációt – de valójában nagyon is érinti. Térben is lokalizálható közösségek megléte nélkül a public art vagy új típusú public art művészeti stratégiák ritkán alkalmazhatók eredményesen, egyéb kortárs intervenciók köztéri használata viszont a fent említett amerikai problémákhoz hasonló hatékonyságbeli és morális problémákat vethet fel. (A public art és az új típusú public art terminológia magyarországi használata közt csak a részvételiség a különbség, az „új típusú” kifejezést csak a közönség bevonásával létrejövő művekre használjuk, míg a jelző nélküli public art formát általában a szociálisan helyspecifikus intervenciókra.)
A válaszom – két okból is: nem. Az egy-egy közösséget belülről ismerő, abba beépült vagy beépülni képes művészek száma erősen korlátos. A másik probléma: a kultusz lényegéhez tartozik, hogy egy kultusztárgy esetében az esztétikai kvalitás a kultusz gyakorlója számára elhanyagolható szempont. Lehet persze ettől még remekmű is, de nem feltétele a funkcionalitásának. Viszont a kortárs művészettel kapcsolatos kompetenciák – a megfelelő edukáció hiányában – oly mértékben nincsenek biztosítva az átlag polgár számára, hogy a kortárs művészet referenciális nyelve a művet alkalmatlanná tenné a befogadásra, és így a kultusz gyakorlására. Azaz: vagy tudunk szociális intervencióra alkalmas kereteket biztosítani, és így létrejöhetnek public art, illetve új típusú public art munkák, vagy maradnak a biztos kezű mesteremberek.
Mindebből következik, hogy a public art műveket kivéve a kortárs eszközök, például akár az „antiemlékművek” közpénzből történő alkalmazása maradandó köztéri művek esetén morálisan sok esetben megkérdőjelezhető, mivel ilyenkor a műveket a művelt középosztály voltaképp a maga számára állíttatja.
Köztérhasználat és demokrácia II.
A fentiekből is következően: a köztér nem elsősorban kiterjesztett white cube, nem kültéri kiállítóhely. Azaz a kritikája sem lehet elsősorban és kizárólagosan esztétikai.
Biztosan sokan ismerik a 2011-es norvégiai tömeggyilkosság áldozatainak emlékére tervezett emlékmű történetét, amely gyönyörű példája a demokratikus reflexeknek. Anders Breivik Utoya szigetén követte el Norvégia történetének eddigi legtöbb áldozatot követelő terrorista akcióját. Már a támadás utáni napokban tízezrek vettek részt a megemlékezéseken, elementáris volt a társadalmi igény az emlékállításra. Fél év múlva a kormány határozott: emlékművet hoznak létre a szigeten, majd később nemzetközi pályázatot írtak ki, amelynek győztese a svéd Jonas Dahlberg építészstúdió lett, egy olyan átgondolt és megrázó tervvel, amelyben szerintem nincs műítész, aki esztétikai vagy konceptuális hibát találna.
Néhány évvel később azonban, hosszas társadalmi vita után a norvég kormány, a nemzeti emlékmű létrehozására felállított emlékbizottság és a támadást elszenvedő Munkáspárt Ifjúsági Szervezete (AUF) bejelentette: nem valósítják meg a tájinstallációt.
A szigettel szemben fekvő község lakosai nem szerettek volna együtt élni egy őket radikális módon a tragédiára éjjel-nappal emlékeztető land art munkával. A mentésben maguk is részt vevő lakosok erősen kifogásolták, hogy az ő beleegyezésük nélkül került sor a helyszín kijelölésére. Norvégiában egy közmeghallgatási szakaszt is előír a törvény az emlékmű létesítése előtt. Végül a tiltakozás önmagában nem volt elég, pert is indítottak az állam ellen, miközben a nemzeti emlékhely szükségességét ők sem vonták kétségbe.
Az állam végül visszakozott, mert nem gondolta, hogy a nemzeti konszenzus felülírhatja egy helyi közösség döntését. Győztek a demokratikus reflexek.
Köztérhasználat és demokrácia III.
A vitaindító felvetéseit meglehetősen álszentnek vélem. A szöveget egy olyan kultúrpolitikus jegyzi, aki pontosan tisztában van azzal, hogy ma egy köztéri mű programját és a művészt politikusok választják ki, ezután léphet csak a színpadra a szakmai zsűri, amely javaslatot már csak akkor tehet, amikor a kvalitás szempontjából a lényeg már eldőlt, és amely javaslatot a politikusok nem hallgatnak meg. A jelenlegi törvény jó (lenne), de csak demokratikus működés esetén. A törvényhozói szándék: a számon kérhető testületi döntés. Ebből ma már egyik sem létezik: a testület csak megszavazza a személyes vagy kiscsoportos döntéseket, és ha a polgároknak nem tetszik, sem nem kérik, sem nem kérhetik a valóságban számon. Sokáig magam is azt hittem, mindössze az edukáció hiánya, a közízlés az oka a köztéri művek rossz átlagszínvonalának. Azonban a szereplők és viselkedésük alaposabb megismerése után be kellett látnom: a demokráciadeficit a valódi ok.
A politikus/politika szerepéből adódik a viselkedése, nem pedig a saját ízléséből (sokszor éppen azt teljesen figyelmen kívül hagyva dönt): amennyiben a település finanszíroz, kötöttnek érzi a mandátumát. Vagy politikai- és identitásreprezentációnak tekinti a művet, vagy a vélt közízlést kívánja kiszolgálni. Mindkettő mögött kizárólag a szavazatmaximálás szándéka áll. Ugyanakkor a politikus ugyanúgy viselkedik, mint a piaci szereplők – csak az azonnali, vagy kis késéssel jelentkező, gyors hatásokat érzékeli.
Budapesten mindezt tetézi, hogy a budapesti közterületre vonatkozó szakvéleményeket kezdettől, a törvény hatályba lépésétől kezdődően egy a Főváros által finanszírozott, és attól minden tekintetben függő intézmény, a Budapest Galéria adta ki – vagyis tökéletes volt az összeférhetetlenség. Gy. Németh Erzsébet helyében nem csodálkoznék a kevés elutasító szakvélemény láttán, amikor nemcsak az állásukat kockáztatták az intézménynél a felelős aláíró kollégák, de még az elvileg szakmai zsűrikbe is folyamatosan politikusokat és/vagy hivatalnokokat erőltetett be az utóbbi években a Főváros.
Ami egy változtatáson gondolkodó fővárosi vezetésnek javasolható
Legyek hát mégis naiv, megfogalmazom a javaslataimat, amelyek az önkorlátozás lehetséges útjai, és amelyek egyben egy jövendő szabályozás pilotprogramjaként is szolgálhatnának.
1. Politikus ne kezdeményezhesse maradandó köztéri mű állítását! A vitaindítóban felvetett politikátlanítással ilyen formában értek egyet, kezdjék hát magukon a politikusok. Javaslatom: politikus – legyen az bármilyen magas vagy alacsony státuszú – ne kezdeményezhessen a jövőben maradandó igényű műállítást a köztéren. Természetesen efemert igen.
2. A maradandóság igényével elhelyezendő köztéri mű teljes költségvetéséből maximum 20% lehessen közpénz, azaz állami vagy önkormányzati költségvetésből származó! A szabály kijátszása ellen: a finanszírozást vállaló civilek is csak természetes személyek lehetnek, akik kizárólag a nevük és az összeg nyilvánosságra hozatala mellett adományozhatnak.
3. Szüntessék meg a döntést megelőző szakvéleményt kiadó intézmény összeférhetetlenségét, a Budapest Galéria kizárólag a Főváros kezében lévő köztéri műtárgyvagyon gondozásával, illetve az új állítások beruházásként való bonyolításával, valamint az archiválással foglalkozzon! Javaslatom: egy megfelelő szakemberekkel rendelkező, független művészeti intézménnyel való szerződés kötése a zsűrizésre.
4. A törvényt javaslom betartani, azaz a közgyűlésre bízni a tényleges döntést, amely eltérhet a szakvéleményben javasolttól, de csak szigorúan megdönthetetlen érvekkel alátámasztva! Megszüntetendő az a jogértelmezési gyakorlat, hogy a Budapest Galéria a törvény hatályát csak az épületek külsejére és kizárólag a szobrokra kiterjedően értelmezte – a többit a Lektorátus zsűrizte, és gondolom nem is kerültek a testület elé…
5. Portrékat kivéve minden műre kötelezően nyílt, országos anonim pályázatot kell kiírni – hiszen közpénzről van szó!
6. Minden történeti vonatkozású munkához előzetes történészi szakvéleményt is kérjen a testület egy független és a szakma által is elfogadott történész bizottságtól és azt magára nézve tekintse kötelezőnek!
7. Időzár bevezetése. Minden maradandó igénnyel állítandó köztéri munka igénybejelentése és a testületi döntés közt legalább 2 évnek kelljen eltelnie, amelyből 1 évet nyilvános vitára kell fenntartani, amelyhez az önkormányzat a saját kommunikációs felületeit biztosítja. A vitának ki kell terjednie a teljes térhasználati tervre, nemcsak a köztéri műre magára.
8. A köztéri emlékezetpolitikát le kell választani a maradandóság igényével készülő művekről, a közösségi emlékezés efemer megoldásai és a részvételi művészeti formák felé elmozdulva!
A cikksorozat Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának támogatásával jelenik meg.
