Egy mecénási ambíciókkal bíró ír úr, a Maurice Ward Group alapítója volt az, akinek eszébe jutott, hogy érdemes egy inspiráló kulturális kapcsolat mentén szorosabbra fűzni a viszonyt a magyar képzőművészettel. Ulysses-ről, szerzőjéről és hőséről már többen leírták előttünk a szükséges tudnivalókat például itt és itt. De a lényeg: a tízezer eurós díjra külföldon megvalósuló kiállítás tervével lehet pályázni – miként a lebonyolító ACAX jelzi: kortól és médiumtól függetlenül.
2011-hez képest örömteli fejlemény, hogy a John Ward által irányított nemzetközi szállítmányozó cég második alkalommal sem tántorodott el az ötlettől, hogy magyar képzőművészek mellé álljon és az ACAX koordinálása alatt újra meghirdette a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat. Izgalmas lépés, hogy egy eredetileg festők és grafikusok számára alapított díj tágít a horizontjain, főleg ha ennek következményeként egy bizonyos műfaj talán véletlenszerűen, de nem megkerülhető módon túlsúlyba kerül. A fotográfia minálunk kissé megkésve bár, de virágzó reneszánszát éli, és úgy tűnik, nem is járunk tévúton, hiszen a rangos nemzetközi zsűri a kilenc finalista közé beválogatott négy fotóst is.
Vegyük sorra, ki mit próbált úgy a nemzetközi asztalra tenni, hogy az ott is maradjon – és ne hulljon vissza az ország határain belülre. A díjakat szeptember 6-án adják át, a pályázók munkáit bemutató kiállítás 7-én nyílik a Ludwig Múzeumban.
Az interjúkon, a tömör művészetéletrajzokon és projekt-leírásokon kívül ez alkalommal is készültek közvetlen hangvételű, jól megvágott portréfilmek a jelöltekkel. Ezekből a forrásokból táplálkozva viszonylag átfogóan lehet tájékozódni illetve esélyt latolgatni, kinek mennyire lesz átütő a koncepciója.
Alpern Bernadett: Jerusalem Blood. Forrás: Alpern Betti
Alpern Bernadett a mezőny egyik legfiatalabbja nagyon erős témához nyúlt. A filmiparban régi mondás, hogy gyerekkel, kutyával bármit el lehet adni, nos, valahogy így áll a kortárs művészet is a társadalmi-vallási-szociológiai kérdésekkel – ebben az esetben: a zsidó múlttal. Még mindig van, aki nem beszél róla, és még mindig vannak, akik, ha valaki mer beszélni róla, és jól, azt értékelik. Mondanunk sem kell, hogy miközben az identitás kérdéseinél kevés fontosabb van, sajnos az átpolitizált-hiszterizált hazai térben az ilyesmi olykor még mindig coming out-tal ér fel. Alpern nemcsak végigfotózta több ország használaton kívül levő – sőt, azóta új funkciókat elnyerő – zsinagóga épületeit, hanem mindezt személyes, családi, érzelmi kötelékek, nagyszüleihez való kötödése okán tette. Díjvárosmányos lehet ez a párosítás.
Péter Ildikó: Norbreck Castle Hotel a Queen’s Promenade-on, Blackpool, Anglia
Észak-Anglia, az ipari forradalom útja, 2012. Forrás: http://www.leopoldbloomaward.com
Péter Ildikó gyönyörűen tiszta és rideg városképeiről az embernek egyszerűen nem tud nem eszébe jutnia Szatmári Gergely Meadownland című sorozata. Pedig az ifjú fotográfus talán nem is említené hatásai között. Az általa követett urbanista vonal, benne a kiüresedéssel a „where are we now?” soha nem szűnő kérdésével nagyon tiszta koncepciót ad, aktuális témára mutat rá. Kérdés, mennyire lehet releváns egy magyar művész külhonban készült dokumentarista alkotásait nemzetközi közönség előtt megmutatni.
Nemes Csaba: Roma család újépítésű házzal.
„Az apja neve Nemes Csaba” című sorozatból, 2009. Forrás: http://www.leopoldbloomaward.com
Az egyik alkotó, aki végül mégis a festészet világából érkezett meg a fináléba: Nemes Csaba. Bár a műfaj kereteit ő is feszegeti. A festészet/grafika/animáció határainak átlépéseivel (nem egyedül) kérdez rá (nem először) társadalmi-szociális kérdésekre, kisebbségek helyzetére, a családi múlt feldolgozásának lehetőségeire. Nemes civilben még ennél is tovább megy: a Szabad Művészek egyik aktivistájaként az elmúlt fél évben számtalan fórumon emelte fel hangját a kulturális szférában zajló átláthatatlan és drasztikus változások ellen. De reméljük, a vele készült interjúban elhangzott mondatát („Nem fogjátok sohasem megérteni, hogy mi folyik itt!”) a zsűri nem veszi magára.
Szabó Eszter szintén fest, animál, közben folyamatosan kérdez, mutat, megvilágít: a legkülönfélébb, de nagyon illusztratívnak ható társaságot vonultatja fel, akik átfogóan, bár jóllehet, visszarettentően mutatják be a hétköznapi emberek általunk elbagatellizált, lekicsinylett problémáit. Pedig lehet, hogy mi is ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel magunknak reggelente, ugyanazt látjuk a tükörben, mint Szabó mindennapi figurái…
Kerekes Gábor: Eclipse, 2011-2013, részlet. Forrás: Ludwig Múzeum, Facebook
Kerekes Gábor minden nyelven érthető, ugyanakkor rendkívül szabadon értelmezhető képi világot alkotott meg – a nyomtatott sajtóból építkezve. Aprólékos, mozaikszerű kollázsai látszólag mindenkitől könnyedebb témákat szólaltatnak meg, de továbbgondolva magukban hordozzák a recycle művészet profetikus-heroikus üzenetét is: nem minden hulladék szemét. Emellett rákérdez például olyan lehetséges párhuzamos (vagy jövőbeli?) világképekre, amikor napenergiával hajtott léghajókon fognak élni országok és lakóik, mégpedig békében, egymás mellet… Talán ezt fejlettebb, nyugati országok kultúrafogyasztói még tőlünk is jobban értenék.
Fabricus Anna: Magyar szabvány – részlet. Forrás: Faur Zsófi Galéria
Fotográfiájában rendkívül tudatosan felépített, konzekvensen követett téma mentén halad évek óta Fabricius Anna. E téma ábrázolását olykor mozgóképekkel is megtámogatja. A munka értéke, a munkások, dolgozók karaktere, jövőképük materializálódik a képein. A globalizáció, illetve annak hatásai, társadalmi következményei, a mesterség, a kétkezi munka mint érték háttérbe szorulása égető kérdés, minél inkább nyugat felé tekintünk.
Épp mindennek ellenpontjaként állhat itt Adamkó Dávid, aki a nyolcvanas-kilencvenes évek műszaki-technikai vívmányait használja és reflektál rájuk műveiben. A modernizmus hatására eluralkodó géphalmaz, azok felhasználása – mára inkább felhalmozódása, rendeltetésszerűnek csak ritkán nevezhető használata adják installációinak és videómunkáinak gerincét. A technikai eszközöket új kontextusba helyező attitűdjével részben még a fent említett újrahasznosított vonalba is bekapcsolódik.
Puklus Péter: Cityscape, 2011. Forrás: http://www.leopoldbloomaward.com
Szerényen nem nevezné magát fotográfusnak Puklus Péter – a riportfilmben legalábbis ezt állítja. Nos, a Ludwigban kiállításra kerülő fotókönyve valóban túlmutat a hagyományos fotográfia formai keretein, de a legpozitívabb értelemben. A formai határátlépések, a letisztult modern, dokumentarista fotográfia eszközeivel légkört teremt és elgondolkodtat, nemzetközi nyelvezettel, csendben szólít meg.
Szigethy Eszter munkája. Forrás: Tumblr
Vannak olyan jelöltek is, akiket a kiállító intézmény fórumain elérhető, viszonylag alapos beharangozó ellenére sem sikerül kellőképpen feltérképeznie az egyszeri újságírónak (pl. Szigethy Eszter, aki fiatal kora ellenére világjáró és többszörösen díjazott tervezőgrafikus). Nem készültek velük riportfilmek, interjúk, ugyanis épp külföldön tartózkodnak – ott élnek vagy dolgoznak. Felmerülhet a kérdés, hogy az a művész, akinek már sikerült átlépnie a határokat, miért is jelentkezik egy elsősorban külföldi bemutatkozást segítő pályázatra (erre a 10.000 eurós összdíjazás választ adhat), de talán még jobb kérdés, őket a zsűri miért válogatta be. Talán néhány nap múlva kiderül. Addig is tegyék meg tétjeiket Horváth Tibor, jobbára emlékeinkben élő képzőművészeti fogadóirodájában.
Szeptember 7.-29., Budapest, Ludwig Múzeum
A cikk lejjebb folytatódik.