Keresztesi Botond: The Opium Smoker’s Dream (Az ópiumszívó álma), The Hole Gallery, New York, USA, 2022.03.05. – 2022.05.01.
Ha valaki nem a mainstream kereskedelmi galériákat akarja látni Manhattanben, mint mondjuk a Gagosian, vagy a Hauser & Wirth Chelsea-ben, hanem valami izgalmasabb kalandra vágyik, akkor a Lower East Side és a Chinatown felé kell vennie az irányt. Nagyjából ennek a kettőnek a határán húzódik a Bowery, ahol Keresztesi Botond The Opium Smoker’s Dream (Az ópiumszívó álma) című kiállítása nyílt március 5-én a The Hole galériában.
Miután a környék bővelkedik művészeti programokban (itt található egyébként a New Museum is), a megnyitó előtti néhány órában több kiállításba is belebotlottam. Kifejezetten meglepett az OCDChinatown nevű queer tér helyszíne, ahol Carlos Motta a sárkányember Tiamat Legion Medusáról készült videoinstallációja volt kiállítva (When I Leave This Wolrd). A galéria ugyanis egy kínai piac második emeletén van a Manhattan Bridge alatt. A másik emlékezetes, szintén aprócska hely aznap, amit meglátogattam, a Jenny’s volt Keren Cytter Bad Words című, Ryan Trecartin munkáit is eszembe juttató videójával. Amikor mindezek után a The Hole-ba értem, egy szerényebb kis eseményre számítottam. Keresztesi kiállítása azonban nélkülözött mindenfajta visszafogottságot, és tíz új festményt mutatott be a galéria (külön ebből az alkalomból) zöldre festett, szecessziós motívumokkal díszített falain. A The Opium Smoker’s Dream május 1-jén zár, és közben megnyílt a Voracity Loop is Bergenben, ahol Keresztesi az Inside Job nevű lengyel párossal (Ula Lucińska és Michał Knychaus) együtt állítja ki legújabb festményeit. Az alábbi interjúban a művészt első New York-i önálló kiállításáról kérdeztem, de szóba kerültek az Aldeában látható munkák is, amiket, ha valaki Norvégiában jár, május 11-ig tud megtekinteni.
Muskovics Gyula: Honnan jött a lehetőség, hogy a The Hole-ban önálló kiállításod legyen?
Keresztesi Botond: A galériával 2019 óta állok kapcsolatban. Kathy Graysonnal, a galéria tulajdonosával először Malmöben találkoztam egy csoportos kiállításon, majd részt vettem kisebb kiállításokon egy-két munkával a New York-i galériájában. Sajnos ezek többnyire a pandémia időszakára estek. 2021 nyarán szerepeltem először vásáron is velük, majd felajánlották az egyéni kiállítás lehetőségét, tehát az együttműködés többlépcsős volt.
MGy: A kiállítás címe Gulácsy Lajos Az ópiumszívó álma című festményére utal. Mit jelent számodra ez a mű, és miért éppen ezt a címet választottad?
KB: Az ópiumszívó álma gyerekkorom óta kísért. Szeretném azt hinni, hogy része a magyar emberek kollektív tudatalattijának, bár lehetséges, hogy túlbecsülöm a jelentőségét. Nekem mindenesetre úgy rémlik, mintha általános iskolás koromtól kezdve többször is szerepelt volna a tankönyveimben illusztrációként. Része a masszának, mint a Magányos cédrus, és azért is fontos, mert rengeteg értelmezési réteget magába foglal. Miközben egy gyerek számára is rímel Weöres Sándor Bóbita típusú verseire, pszichedelikus, misztikus, spirituális jelentéseket is hordoz. Kiváló referencia lehet a szürrealistákhoz, ugyanakkor fölötte áll a kánonnak, és a tágabban értelmezett Gulácsy Nakonxipán életművében is önálló értékkel bír.
A kiállítással kapcsolatban azért éreztem relevánsnak, mert én magam is egy hasonló illúziót próbáltam megteremteni: amihez már nem feltétlenül szükséges az ópium vagy bármiféle kemikália, mégis lehet toxikus, és ami egyaránt hasonlít a szerhasználatból adódó élményhez, és egy VR szemüvegben keletkezett látomáshoz. A hallucináció mint jelenség minden korban aktuális: ekképpen ma is, amint arra Hilary Putnam felhívja a figyelmet a valóságot és virtualitást összemosó metaverzum kapcsán.
MGy: Ezek szerint van egyfajta missziód azzal kapcsolatban, hogy az általad megválasztott referenciákon keresztül a magyar művészet(történet)et a nemzetközi színtéren képviseld.
KB: A képek demokráciájában hiszek. Általában nem teszek különbséget magyar és nemzetközi művészettörténet, vagy bármely más referencia között, viszont a kontextus, amiben a kép értelmeződik, meghatározó lehet. Ilyen szempontból használom az effektust, és élek az ilyesfajta kulturális összekacsintásokkal. A New York-i kiállítással kapcsolatban határozott célom volt egyfajta európai identitás felmutatása, ami a szecessziós motívumokon, valamint azon keresztül jelent meg, hogy egy magyar festményre utaltam.
MGy: Miért volt ez számodra fontos?
KB: Leginkább a saját identitásom meghatározása szempontjából. Ezen kívül a pszichedelikus szerhasználat európai hagyományát, vagyis az ópiátok és az abszint kultúráját szerettem volna szembeállítani a hatvanas évek Amerikájának LSD-központú mozgalmával.
MGy: Ahogyan az előbb mondtad, a képeiden látható spekulatív kompozíciók nemcsak a pszichedelikus élményt juttatják eszünkbe. Ezek a lények mintha egy, az internet logikája szerint működő tudatalattiból törtek volna fel. Ebből adódóan kíváncsi vagyok, hogyan határozza meg szerinted az egyéni, vagy akár a társadalmi képzeletet az, hogy az inorganikus technológiák egyre alapvetőbb jelenléttel bírnak a hétköznapokban?
KB: Abból indulok ki, ahogyan én érzékelem a világot, és ez egy sajátos, hibrid állapot. A generációm a ‘80-as évek végén érkezett, valós tapasztalatunk a kelet-európai szocialista rendszerekről nincs, így a kibontakozó kapitalizmus termékei lettünk, ezt követően pedig, egy dupla csavarral, a digitális átállást is a nyakunkba kaptuk. A digitális emlékezet azonban fokozatosan kiszorítja az analóg világ emlékképeit. Mai fejjel egyre nehezebb elképzelni azt a fajta kommunikációt például, ami a vezetékes telefonok hálózatára korlátozódott. A történetmesélés, és ezáltal a fikció is, alapvetően megváltozott az elmúlt időben. Azáltal, hogy minden ember kamerán keresztül, egyidőben, különböző nézőpontokból képes rögzíteni ugyanazt az eseményt, kialakul egy szervesen burjánzó nyilvánosság-háló. Mindeközben a deepfake a valóságból kreál virtuális látszatvalóságokat, átszőve ezáltal a valós élet vizuális értelmezését, kezdetben a televízió, később egyre több digitális eszköz képernyőjén keresztül.
MGy: Vélhetően ezzel függ össze, hogy a képeken megjelenő hibrid testeknek egyenrangú alkotóelemei a szintetikus és a természetből származó töredékek. Mit gondolsz, mennyire elválasztható egymástól ma a kultúránkban a mesterséges és a természetes?
KB: A mikroszkópikus műanyag részecskék lassan végleg beépülnek a biológiai testek szöveteibe, így egyre kevésbé lesz meghúzható egy egyértelmű határvonal a szintetikus és természetes világ között. Valójában azt gondolom, hogy a földi elemek száma véges, variációjuk azonban végtelen. A Mesterséges Intelligencia által magunk is szembesülhetünk a lehetséges kombinációk kimeríthetetlenségével. Ez talán a jövő legnagyobb kihívása, ahogy a láncba kötött gépek algoritmusai olyan tájakra vezetnek minket, amelyekről egyelőre feltételezéseink sincsenek. Most még beszélhetünk emberi, biológiai és mesterséges vagy gépi intelligenciáról, de onnantól kezdve, hogy ez a különbség eltűnik, egy merőben új helyzetben találjuk magunkat.
MGy: Mondhatjuk, hogy a művek ilyen helyzeteket próbálnak felfesteni, egy-egy pillanatot kimerevítve a formák előreláthatatlan intra-akciójából?
KB: Inkább azt mondanám, hogy egyszerre három idősíkot és különböző történelmi narratívákat sűrítenek egybe.
MGy: Milyen térben és időben léteznek a munkáidon megjelenő testek? Van-e történelmük? Esetleg tartanak valamerre?
KB: A legutóbbi képeimen, amelyeket Norvégiában festettem egy egy hónapos rezidenciaprogram keretében, a lengyel Inside Job nevű művészpáros mellett, amelyeken körkörös mozgást ábrázoló, és annak fázisait, stációit felfedő kompozíciók láthatóak. Ez tulajdonképpen a metamorfózis pillanata, amiben minden keletkezik és elmúlik, és minden eljövendő valami elmúltból következik. A történelemmel kapcsolatban is sokszor szívesebben gondolok a rekurzív, ismétlődő mozgásra, mint a linearitásra. Ez olyan szempontból nyugtalanító, hogy a traumák is ismétlődhetnek, ugyanakkor a magas amplitúdójú események is. Szeretem azt gondolni, hogy minden mindennel kapcsolatban áll, és a minden irányba egyszerre tartó hatások és ellenhatások egy gömb teret alkotnak, ahogy a körkörös mozgás a középponttól egyenlő távolságra is gömbszerű formát képez. Amikor a gömb felületén sétálok előrefelé, ugyanaz a mozgás egy idő után a visszájára fordul, megkerülöm a Földet.
MGy: A képeken kitáruló szürreális tájak a valóság egy másfajta szemszögből történő leképezései, vagy inkább valahol egészen máshol, azzal párhuzamosan, például ebben a gömbszerű térben léteznek?
KB: Ebben az imaginárius térben, a kimerevített időben vagy időtlenségben, ahol teljesen más perspektívából látjuk a világot, mindenféle haszonelvűséget nélkülözve. A képeim szintetikusak, tehát minden elem a valóság részét képezi, ám ezek masszája, együttállása új formákat alkot vagy alkothat, ahogyan az álmok és a vágyak is a valóság magjából keletkeznek. Ugyanakkor a festészetnek saját szabályai, a képeknek saját dimenziója és tere van, és ugyanez igaz a virtuális térre is, ami párhuzamosan létezik a fizikai valósággal. Az én képeim ezeknek a tereknek a szintézisei. Egy valódi térből és objektumokból alkotott virtuális teret képeznek le a fizikai térben, a vásznon illuzórikusan megjelenítve azt, majd ezt rendszerint visszakonvertálom a virtuális térbe, egy digitális fotó reprodukció által, ami az interneten jelenik meg.
