Zero Flash Show
Független kortárs képzőművészeti vásár
november 12-21., Budapest több helyszínén, kirakatokban.
Résztvevő galériák: acb (HU), AETOPOULOS (GR), Easttopics (HU), Everybody Needs Art / ENA Viewing Space (HU), Eugster || Belgrade (SRB), Glassyard (HU), hunt kastner (CZ), kogo (EST), Polansky (CZ), Propaganda (PL), Ravnikar (SLO), Zahorian & Van Espen (SK/CZ)
Megint karanténban, megint online?
Pár héttel a 2020-as, apokalipszisszerű év vége előtt ismét abban a helyzetben találjuk magunkat, mint a tavaszi, bezárkózva töltött hónapok során. A kulturális intézmények és szórakozóhelyek kötelezően bezártak, az éttermek és kávézók csak elvitelre szolgálhatják ki a vendégeiket, akinek pedig nem muszáj, csak a lehető legszükségesebb esetben hagyja el az otthonát.
A tavaszi váratlan intézménybezárások korábban soha nem tapasztalt online boomot eredményeztek: előadások, workshopok, beszélgetések, könyvbemutatók, filmes és színházi közvetítések lepték el a közösségi médiát, a hazai képzőművészeti színtér pedig “online kiállítások” formájában igyekezett átmenteni a korábban eltervezett programjait. Az idézőjel azonban nem véletlen: az online kiállítások ugyanis kevés kivétellel offline térben installált terek fotódokumentációját és a hozzájuk kapcsolódó koncepciók és műleírások megosztását jelentették, és a legnagyobb igyekezet ellenére sem voltak képesek komolyabb hatást gyakorolni a nézőkre.
Fontos tehát belátni, hogy a legtöbb intézmény nem állt készen arra, hogy a digitalizáció eszköztárát kihasználva valódi élményt tudjon nyújtani a múzeumok és galériák nélkül maradt látogatóknak. Ennek oka főleg abban keresendő, hogy kevés intézménynek van Magyarországon igazán átgondolt digitális stratégiája, így pedig egyáltalán nem meglepő, hogy tavasszal, a figyelemért folytatott és elképesztően kiélezett versenyben kevéssé tudtak szembeszállni olyan tartalomszolgáltatókkal, amelyek egész üzleti modellje a digitális élmények optimalizálására épül.
Azonban ez csak az egyik része az egyenletnek. A másik, ritkábban tárgyalt komponens az, hogy míg filmet és sorozatot nézni, könyvet olvasni ugyanúgy bevett szokás közösségi terekben, mint otthon a négy fal között, kiállítást látogatni kevésbé. Az ember ugyanis szeret tágas kiállítóterekben művek között sétálgatni, azokat több szögből megvizsgálni, esetleg vissza-visszatérni hozzájuk. Nem kell a művek aurájának elméletét hosszasan fejtegetni ahhoz, hogy belássuk: egy műalkotásról készült fotó nem tudja kiváltani ugyanazt a hatást, mint a maga fizikai valójában megtekinthető tárgy. A fotódokumentáció – legyen akármilyen profi is – nem maga a mű. Ettől még a jó minőségű reprodukciók fontossága elvitathatatlan, de egy alapvetően offline körülményekre tervezett kiállítás hiányát csak részben tudják betölteni.
Anélkül, hogy hosszasan ecsetelnénk, mi minden lenne szükséges ahhoz, hogy egy kiállítást valóban digitálisan hozzáférhetőként és élvezhetőként értékeljünk (a problémával valószínűleg nem csak egy cikksorozatot, de több könyvet is meg lehetne tölteni), érdemes inkább azt a kérdést feltenni: átvészelendő a mostani kijárási korlátozást (és ne adj’ isten, majd az ezt követőket), hogyan érdemes eljárnia az elsősorban kiállítások rendezésével foglalkozó szakmának: tudatosabb digitális stratégiát kellene alkotni, vagy alternatív módszerekhez kellene folyamodni?
A Flash Show 0.
A Flash Show 0. ezt a kettőt ötvözte, de inkább utóbbi mellett tette le a voksát. Az idén először (vagy ha szigorúan vesszük, akkor 0. alkalommal) megrendezett esemény eredetileg egy háromnapos, a közép-kelet-európai régió galériáinak szentelt alternatív művészeti vásár lett volna, amelyen a meghívott galériák által képviselt művészek egyéni kiállításokkal mutatkozhattak volna be. Aztán persze jött a koronavírus, és felülírta a terveket.
A szervezői csapat (Kigyós Fruzsina, Nagy Alexandra és Rápolthy Balázs) azonban sem lefújni, sem pedig az online térbe költöztetni nem akarta a rendezvényt. Ehelyett kiválasztottak néhány, a jelenleginél lényegesen jobb napokat is látott belvárosi üzlethelyiséget, vendéglátóhelyet, kulturális helyszínt, és ezek kirakatába installálták a kissé megkurtított kiállítási programot. Ezekhez készítettek egy online katalógust, és egy SoundCloudról elérhető audioguide-ot is.
Így állt össze végül a program öt helyszínen, 12 hazai és nemzetközi galéria 12 művészének munkáiból. A városi kincsvadászatra hajazó bóklászás felüdítő tud lenni a meglehetősen limitált szabadidős tevékenységek idején, az pedig tényleg csak a véletlen műve, hogy a legújabb szigorításoknak köszönhetően a városban talán ez maradt az egyetlen olyan program, ahol élőben, legálisan és nem mellesleg biztonságosan kortárs művészetet lehet nézni.
Fontos, hogy a művek itt nem egy csoportos kiállítás részeként jelentek meg, az egyes kirakatok az eredetileg egyéninek tervezett kiállítások helyettesítői lettek, ezért itt nem is érdemes a csoportos kiállításokra jellemző tematikus szálat keresni. Miközben 2020-at rég nem látott módon hatja át egy közös élmény, egyfajta korszellem, ami nyilvánvalóan hatással volt a Flash Show-n bemutatkozó művészekre és a válogató kurátorokra is.
A hazai szcénát Péli Barna, Borsos Lőrinc és Keresztesi Botond képviselik. Míg Péli Alles Good című szoborcsoportjának szürreális hurrá-optimizmusa a Király utca kihalt járdáin és bedeszkázott kirakatai között szándékolt abszurditásba hajlik, addig a Vitkovics utcában Borsos Lőrinc bibliai utalásokkal teletűzdelt, a művészpárra jellemző fekete zománcfestéken át villódzó installációja utal a látszólag csőstül érkező balsorsra. Keresztesi Botond Világ végén című, mitologikus elemekkel teli festmény-párján, az impozáns Gerbeaud cukrászda oldalában, hibrid sellőalakok kezébe ad és kegyére bíz strandlabdává redukálódott planétákat.
Az acb galéria Selma Selman 2017-es performanszának dokumentációjával csatlakozott a Flash Show-hoz, amely jelen körülmények között a leginkább azonosulásra érdemes alkotás: a porszívók között törő-zúzó művész feszültséglevezető aktusa minimum irigylésre méltó mindenki számára, akinek mostanra több mint elege van 2020 meglepetéseiből. Selman attitűdjének tökéletes ellentéte figyelhető meg a varsói Propaganda galéria által képviselt Ada Zielińska fotóján. A Home Office című munkában a karantén 40. napján, szemmel láthatóan egy drónnal készített önportrét a művész, amelyen az olyannyira elérhetetlennek tűnő odakintről örökítette meg elvonulásának intim belső terét, arcán a teljes beletörődés érzésével.
Letűnt és jelenlegi életünk kontrasztját leginkább Saša Tkačenko videóműve ütközteti: egyszerre idézi meg a boldog időket, amikor még nem jelentett halálos veszélyt a részvétel egy rock-koncerten, ugyanakkor járvány idején össze is rezzenünk a gondolattól, hogy bárki, akár egy olyan nagyságrendű sztár is, mint Kurt Cobain, vizet köpjön felénk. A mű felszólító címe (Hidratálj!) az új normák között akár ki is egészülhetne az “…és szedj D-vitamin!” mindent gyógyító imperatívuszával.
Kirakat versus white cube
Érdemes pár szót ejteni a Flash Show szervezői által játékba hozott kirakatról mint jelentéssel bíró térről is. A kirakat ugyanis a retail marketing egyik leghatékonyabb terepe, maga a statikus csábítás, amely azonban inkább eszköz, nem pedig végcél: feladata ugyanis az, hogy elérje, a kirakat előtt elsétáló járókelő betérjen az üzletbe és vásároljon. De hogyan módosul a szerepe, amikor nem lehet bemenni az üzletbe – vagy jelen esetben a kiállítótérbe?
Az utcafrontos kirakatok ugyanis végső soron egyfajta köztérként működnek. A kirakatba kerülő műalkotások akkor vajon köztéri művészetnek számítanak? A klasszikus értelemben aligha, ugyanakkor mégis hasonló nehézségekkel kell megbirkózniuk, mint a köztéri szobroknak. Kezdjük például azzal, hogy egy zajos, színes, eklektikus utcai környezetben vannak olyan művek, amelyek egész egyszerűen képtelenek érvényesülni, de egyes feltűnő, villódzó, pulzáló munkákat, amelyek tudatosan vagy sem, de hasonló figyelemfelhívó eszközöket használnak, mint más kirakati elemek, még egy túltelített utcai tér sem képes elnyomni. Nem véletlenül önálló szakma a kirakatrendezés.
Mondhatnánk persze azt is, hogy az utcafrontos galériák régóta működnek hasonló elven, hiszen ha a hatalmas üvegfelületeken keresztül bekukucskáló járókelők figyelmét sikerül felkelteni, akkor talán be is térnek az adott kiállítótérbe. De ez a különbség alapjaiban változtatja meg a két kiállítási módszert: míg a galériában lehetőség van nyitvatartási időben a munkákat testközelből is megtekinteni, addig jelen esetben a kirakat maga a galéria, és a kiállításnak ebben a keretben kellene teljes élményt nyújtania. És ahogy egy klasszikus kiállítótérben ritkán kerül egy autó méretű akadály a megtekinteni kívánt művek elé, a Vitkovics utcában az utamat állta néhány, az én szempontomból kényelmetlen helyen parkoló jármű, amelyektől nem lehetett kellő távolságból, egyben látni Borsos Lőrinc villódzó alkotását. És míg a klasszikus white cube terekben cél, hogy a befogadó figyelmét semmi ne vonja el a műalkotásról, addig egy-egy hivalkodó cipőbolt hirdetése a kirakat fölött képes felülírni az elmélyült befogadást. A többnyire üres, csendes múzeumi terekhez szokott látogató számára ugyanígy furcsán hathat, hogy miközben egy videómunkát néz, az agresszív, már-már lökdösődő járókelők elől kell arrébb ugrálnia, vagy épp hangosan telefonálók zajait kiszűrnie.
Mindezeket nem kritikának, sokkal inkább olyan megfontolandó szempontoknak szánom, amelyeket sem a kiállítóterekben edződött közönségnek, sem a kiállításrendezőknek nem kellett mérlegelniük korábban, de a jövőbeli alternatív és vírus-kompatibilis kortárs művészeti kiállítások kapcsán mindennapi megoldandó problémák lehetnek majd. Az irány azonban nagyon is jó: a Flash Show szervezői remek érzékkel ismerték fel, hogy a közönség vágyik a művészeti élményekre, de végtelenül belefáradt abba, hogy ezeket lebutítva, a monitor előtt ismét Zoomon, Facebookon vagy Instagramon élje át. A járványhelyzet azonban megteremthetne egy újfajta szolidaritást és együttműködést a zárt tereikből kiszoruló kulturális szereplők, és a vendégeiktől és vásárlóiktól megfosztott for-profit helyek között. Másrészt helyspecifikus, a szokatlan helyszínek adottságait maximálisan kiaknázó módszerekkel olyan kreatív megoldások jöhetnének létre, amelyek felfrissíthetik a kortárs művészeti közeg eszköztárát, majd aztán velünk maradhatnak jóval a vírushelyzet után is.
Helyszínek: Gerbeaud Café, Toldi Club, Vitkovics Mihály utca 3-5., Király utca 27., Kecskeméti utca 14. (Mercure Hotel)
Nyitókép: Ada Zielinska: Homeoffice. Forrás: adazielinska.lol
