Az MNG az 1980-as évek közepétől kezdve monografikus és korszakfeldolgozó kiállításokon keresztül vette sorra elsősorban a 19. század és a 20. század elejének nagy alakjait és jelenségeit.
Kilakoltatások, csendőrök, a szétszakadt társadalom drámai képei: a két világháború közötti korszak feltárása ma különösen időszerűnek tűnik, s ebben kezdőfejezet lehet Derkovits Gyula bemutatása.
Lakótelep és művészeti ösztöndíj van elnevezve róla, ugyanakkor messze nem azt a helyet foglalja el a mai kánonban, mint amelyet megérdemelne. Közben élnek az életművét beskatulyázó régi sémák: vagy csak az elkötelezettséget, vagy csak az esztétikai minőséget értékelték, illetve ítélték el. A kiállítás nagyobb távlatból tesz majd kísérletet arra, hogy megragadja Derkovits művészetének egyéni sajátságait. Az artPortal a jövőre esedékes kiállítás két kurátorát, Bakos Katalint és Zwickl Andrást kérdezte még az idei szimpózium félidejében.
artPortal: A kiállítás egyik törekvése lesz, hogy bemutassa Derkovits művészetének kevéssé ismert jellegzetességit is. Például, hogy a fotó, a film, a plakát eszközeit is beépítette.
Zwickl András (Z.A.): Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a korszak vizuális kultúrájának más médiumai – különösen a fotográfia – kiemelkedő szerepet játszanak az életmű értelmezésében, ezért gondoltuk úgy, hogy a 20-as, 30-as évek magyar ma már elismert fotográfiáját párhuzamba állítjuk az életművel. A konkrét motívumbeli egyezésektől kezdve ( képkivágás, kompozíció ) ugyanaz a két világháború közti világ jelenik meg Derkovits képein, mint például a szociofotókon. Ugyanazok a szereplők, történések: kilakoltatás, koldusok, felvonuló csendőrök. Számos olyan jelenet van, amely akár egy az egyben, vagy áttételesen megjelenik Derkovitsnál és a fotókon is.
Őt magát mennyire foglalkoztatta a többi művészeti ág? Járt kiállításokra, ismerte a modern fotográfia, a film új törekvéseit?
Bakos Katalin(B.K.): Ez az egyik legkényesebb, pillanatnyilag is kutatásunk fókuszában lévő kérdés. Nyilván meg kell vizsgálni, mi az, amivel találkozhatott, amit láthatott, függetlenül attól, hogy van-e róla forrás, vagy nincs. Ráadásul azt is meg kell nézni, hogy bizonyos hatásoknak, amelyeket a fotónak tulajdonítunk, nem lehetett-e más képi forrása. A Derkovits jó néhány képére jellemző felülnézeti ábrázolás a bécsi Kunsthistorisches Museum képeit tekintve például megjelent Brueghel művészetében. Illetve az is fontos, hogy a fotó ugyanúgy táplálkozott a képzőművészetből, tehát a hatás fordítva is elképzelhető.
Z.A: A festő özvegyének visszaemlékezésében egyetlen utalás van mozilátogatásra, akkor Chaplin-filmet néztek meg. A konferencián előadó Kusler Ágnes és Szeredi Merse Pál áttekintette a korszak képes periodikáit, elsősorban a napilapok vasárnapi képes mellékleteit: a szociáldemokrata Népszavának is volt ilyen melléklete a 20-as évek második felében és a 30-as években. Szinte elképzelhetetlen, hogy Derkovits ne látta volna ezeket a kiadványokat, sőt az is lehet, hogy rendszeres olvasójuk volt. De nem kizárt egy esetleges fordított hatás sem: a kilakoltatásokat az az Escher Károly fotózta, akiről tudjuk, hogy több képzőművésszel kapcsolatban állt, nyilván kiállításokra is járt. Egy fotográfus egy képzőművészeti kiállításon is nyerhet inspirációt képkivágás, komponálás tekintetében, Derkovits pedig rendszeresen kiállító, jó nevű modern festő volt. Ezek mind olyan kérdések, amelyeket csak további szerteágazó kutatások után lehet megválaszolni. Számos új adat, értelmezés látott napvilágot azóta, hogy 1968-ban megjelent Körner Éva nagy jelentőségű monográfiája. A konferencia egyik előadójaként Bajkay Éva művészettörténész például Derkovits körülbelül kétéves bécsi tartózkodását dolgozta fel. Nyilvánvaló, hogy Körner Évának annak idején erre nem volt lehetősége. A mozaikokat összerakva mára bebizonyosodott, hogy a Derkovits köré épült mítoszokból sok minden nem igaz. Kiderült, hogy a festő már életében számos kiállításon szerepelt, egyéni kiállításokon is. A magányos, meg nem értett művész mítoszát megkérdőjelezi az a tény, hogy Derkovitstól sokan vásároltak képet, többek között a Szépművészeti Múzeum is, sőt díjakat is nyert. De ugyanígy kétséges a bécsi évekről eddig alkotott kép, amely nyomorról és elszigeteltségről szólt.
Tehát nem a nyomor elől menekült Bécsbe?
B.K.: Bajkay Éva értelmezése szerint Derkovits elsősorban művészi célokkal érkezett Ausztriába: Bécsben találkozhatott a legfrissebb nyugati, elsősorban expresszionista német művészettel, miközben csoportos, illetve egyéni kiállítás keretében meg is mérettette magát ebben a budapestinél nyugatibb közegben. Rendszeresen járt múzeumokba, kiállításokra. Várkonyi György művészettörténész például Vermeer egyik képe kapcsán mutatta meg, hogy a Kunsthistorisches Museum gyűjteménye milyen inspirációs forrást jelenthetett a festőnek.
A 60-as, 70-es évekre kialakuló Derkovits-kép meghatározó írásos forrása az özvegy 1954-ben megjelent visszaemlékezése, amelyről már korábban is lehetett sejteni, hogy sok helyen minimum csúsztat. A kutatások eredményeképpen szélesedett a források köre?
Z.A: A Mi ketten megjelenésének éve eleve problematikussá teszi a szöveg megbízhatóságát. Szombathelyi kollégánk, Gálig Zoltán az ottani levéltárban fellelhető kéziratok alapján összehasonlította az eredeti kézirat és a megjelent könyv szövegét. Egyértelműen látszott a kettő közti jelentős eltérés, mi az, amit kicenzúráztak belőle, esetleg Derkovits Gyuláné maga húzott ki. Visszatérve a bécsi évekre, Bajkay Éva több különböző forrást idézett Lesznai Annától Kassák Lajoson át Uitz Béláig. Azt is tudjuk ma már, hogy pesti kapcsolatai révén talált kint egy pénzes pártfogót.
B.A: Tanult németül és szótár segítségével olvasta a német szakirodalmat. De érdekes adalék az is, hogy a mecénási támogatás nagy részét könyvek vásárlására fordította.
A két világháború közti korszak elnyomott, háttérbe szorított alkotójának mítosza 1945 után alakult ki.
Z.A.: 1945 valóban fontos korszakhatár: 1948-ban elsők között kap posztumusz Kossuth-díjat. Az ezután következő években fokozatosan épül a kultusz. Képzőművészeti ösztöndíjat neveznek el róla, megnyílik a Derkovits-terem Budapesten, számos művelődési ház, önképzőkör viseli a nevét, köztéri szobrok emléktáblák sora születik. De Szombathelyen lakótelep is őrzi a nevét. Mindez a mai napig meghatározza az emberek gondolkodását Derkovitsról. „Portréja” leegyszerűsített, sematizált kép a kommunista proletár festőről. Miközben mi művészettörténészek – irodalmi analógiával élve – József Attila-i horderejű figurának tartjuk. József Attila kanonizált alakja a magyar irodalomnak, ehhez képest Derkovits partikuláris figura.
B.A.: Érdekes az is, hogy a nagy kultúrpolitikai fordulat, 1949 után a festő munkássága kemény bírálatok tárgya lett az ortodox baloldalról: formalizmussal vádolták, azzal, hogy nem elég közérthető. Hosszú éveken keresztül zajlott a „Derkovits-vita”, és sokáig nem volt egyértelműen pozitív az életmű megítélése.
1954-ben életmű kiállítást rendeztek Derkovits műveiből. Ez azt jelenti, hogy addigra megszűntek a támadások, megszilárdult a helyzete a szakmai kánonban?
Z.A.: A kép fokozatosan alakult egészen a 80-as évekig. Jól emlékszem, hogy 1987-ben, amikor elkezdtem a Nemzeti Galériában dolgozni, milyen képekkel volt jelen az állandó kiállításban. Sokféle arca van, rendkívül komplex, sokszólamú életmű az övé, ennek ellenére lehet tudatosan egyoldalúan válogatva, proletár festőként bemutatni. Hozzá kell tennem azt is, hogy Derkovits azon kevés művészek közé tartozott, akiknek a 60-as években nemcsak Bukarestben volt önálló kiállítása, hanem Bécsben is. 1967-ben A „Zwanziger Haus”-ban a legendás igazgató, a nemrég elhunyt Werner Hofmann rendezett önálló kiállítást a műveiből. Derkovits kvalitásai olyan átütő erejűek, hogy a külföldi kollégák számára általában revelatív a művészetével való találkozás. Én úgy gondolom, hogy Werner Hofmann is felismerte az életmű progresszivitását, újdonságát és egyediségét.
A kiállítás szempontjából az is lényeges, hogy Derkovits műveinek nagy része megvan, méghozzá közgyűjteményekben.
Z.A.: Ez így van, ennek ellenére van kb. két tucat „wanted” kép, közöttük néhány fontos mű is. Tapasztalataink szerint – így történt ez legutóbb a Ferenczy Károly kiállításnál is – a tárlat kezdetére, illetve a nyitva tartás alatt, egy-két mű felbukkan. De előkerülhetnek olyan alkotások is, amelyekről egyáltalán nem tudunk. Az 1968-ban kiadott Körner Éva monográfia katalógusához képest két tucat új mű merült fel.
Mennyire élő Derkovits hatása a kortárs művészekre, illetve foglalkoztatja -e az életműve a fiatal művészettörténészeket?
Z.A.: Nagyon nehéz kérdés. Az a benyomásom, hogy a fiatalok erről a korszakról eleve nagyon keveset tudnak. Az az igazság, hogy sokkal könnyebb „párbeszédet kezdeni” mondjuk Bernáth Aurél vagy Szőnyi István műveivel, mert az ő képeik nem feltételeznek annyi előzetes tudást a korszakról, az ideológiai körülményekről .
Derkovits „brutális” modernsége ugyanakkor segíthet megszólítani a fiatalokat. Amikor először láttam például Telefon című festményét, nehéz volt elhinni, hogy a 30-as években született.
Z.A.: A konferenciára rendeztünk egy hét festményből álló mini-tárlatot, ahol ezt a képet is kiállítottuk. Feltűnő volt, hogy milyen sokan álltak meg a szünetben ennél az alkotásnál, és beszéltek a témaválasztásról, a képkivágásról, a fotószerűségről. Két évvel ezelőtt designer-iparművész hallgatóknak tartottam egy szemináriumot Derkovitsról, és engem is meglepett, milyen markánsan oszlott két részre a csoport: a diákok egy része határozott elutasítással reagált Derkovits társadalomkritikus, elkötelezett alkotói attitűdjére, a másik csoport számára viszont revelációt jelentett mindez. Azóta egyikük a szigorlati dolgozatát is Derkovitsból írta.
B.A.: Én azt gondolom, hogy ha nem is mindig jól láthatóan, de jelen van Derkovits. Szücs György művészettörténész Orosz István híres „Tovarisi konyec” feliratú plakátjának lehetséges előképei között említette például a Telefont. Nemrégiben a Műcsarnokban volt kiállítva a Société Réaliste művészpáros Büdös paralel című komputergrafikai munkája, amely Derkovits Dózsa-sorozatának a parafrázisa a mai művészet nyelvén elmesélve. Sajnos, azt hiszem, a jelenkori gyűjteményünknek nem sikerült megszereznie ezt a művet, pedig nagyon jó lett volna a kiállításra is.
Z.A.: A kiállítás egyik fontos törekvése, hogy a nemzetközi háttér, a párhuzamok, a társművészetek bemutatásával felhívjuk a figyelmet arra, hogy Derkovits nem elszigetelten dolgozó, képi világát a műterem magányában kialakító művész volt, hanem olyan alkotó, aki ismerte a művészettörténetet, tudatosan használta, reagált rá, és ebből hozott létre valami egészen újszerűt.
Emlékeztetőül a márciusban zajlott szimpózium programja:
2013. március 19.
Bakos Katalin–Zwickl András: Derkovits-kiállítás, 2014
Kusler Ágnes–Szeredi Merse Pál: Áttűnések.
Derkovits piktúrája kora fotográfiájának tükrében – és viszont
március 20.
Bajkay Éva: Derkovits Bécsben
Várkonyi György: Hagyomány és lelemény
március 21.
Tímár Árpád: Derkovits értékelése a korabeli műkritikákban
Kopócsy Anna: Derkovits a kortársak között
március 22.
Standeisky Éva: Kisajátítások. Derkovits a változó időben
Kerekasztal-beszélgetés