Ha ezekben a napokban belépünk a tatai zsinagógába, amely a Kuny Domokos Múzeum kiállítóhelye, először Bátki Viktor brácsaművész ógörög és héber dallamvilágot idéző, erőteljes zenéje fogad. Közeledve a kétszintes terem belső része felé, kirajzolódik az épület struktúráját visszatükröző installáción elhelyezett porcelánok és a mögöttük vetített lassú jelenetek sora.
A Tehnica Schweiz, azaz a jelenleg Berlinben élő László Gergely és a Budapesten élő Rákosi Péter munkája egy film és egy installáció. A kék terem című kiállítás többrétegű projekt. A 18. században épült tatai zsinagógában tárolták hosszú ideig a Szépművészeti Múzeum gipsz szobormásolat- gyűjteményét, klasszikus szobrok kópiáit (amelyek új helye egyébként a komáromi Csillag Erőd lett). A filmben a Szépművészeti Múzeum szakemberei szétszedik és elköltöztetik a másolat-gyűjteményt, majd amikor a tér fokozatosan kiürül, egy csapat művészhallgató veszi birtokba azt. A fiatalok a szobrok kicsinyített porcelán változataival népesítik be a zsinagógát.
A kék terem alapvetően a kulturális örökségünk újragondolásával foglalkozik. A hely, annak szelleme, múltja, a zsinagóga „kitörlődése” az emlékezetből, a klasszikus másolatok és azok újabb rekonstrukciói egyformán témái ennek a projektnek, amely június 18-tól Budapesten, a Kiscelli Múzeumban is látható lesz majd, és egy rövid ideig, egészen június 26-ig mind a két helyszínen megtekinthető. Rákosi Péterrel Tatán, a zsinagógában találkoztunk.
artportal: Hogyan figyeltetek fel a tatai zsinangógára, amely a projekt helyszíne és egyben főszereplője is?
Rákosi Péter (R.P.): Úgy indult, hogy az előző projektünk, amin körülbelül öt éve dolgoztunk, a kecskeméti zsinagógában látható, de ugyanennek a gipszgyűjteménynek a másik részével foglalkozott. Ez Michelangelo műveinek másolatait tartalmazza. Ezt a helyszínt ma a Technika és Tudomány Házának hívják. Az ottani munka során találkoztunk Bódi Lóránt tanulmányával, mely a tatai zsinagógát és a benne elhelyezett görög és római szobormásolatokat is megemlíti. Utána jöttünk el Tatára, és itt azzal szembesültünk, hogy a szoborkiállítás épp költözés előtt áll. A szobrok a Szépművészeti Múzeum tulajdonában vannak, a második világháború után értéktelen tárgyakként hevertek a múzeum Román Csarnokában. A hetvenes években próbáltak helyet találni a szobroknak és ekkor kerültek képbe a funkciójukat vesztett zsinagógák, így a tatai zsinagóga is, ami 2017-ig volt otthona a gipszmásolatoknak.
Mi volt az eredeti elképzelés és ehhez képest mennyiben lett más a kiállítás, amelyet a zsinagóga immár üres terében rendeztetek be?
R.P.: Az eredeti terv többé-kevésbé működött, közben azért lettek újabb rétegei a történetnek. A legelső buktató a porcelánfigurák kivitelezése körül jelentkezett. A herendi porcelán atyja, legalábbis az, aki az üzletet felvirágoztatta, Fischer Mór volt, tatai származású. Ezért nagyon szerettük volna, hogy a herendi porcelángyár (Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. – a szerk.) benne legyen, mint partner. Aztán az első találkozó után kiderült, hogy az elképzelések között áthidalhatatlan szakadék van. Nem voltunk egy hullámhosszon és akadtak olyan praktikus szempontok is, amelyek lehetetlenné tették, hogy ők ebben részt vegyenek. Mi szerettük volna, hogy ez a zsinagóga adjon helyet a manufaktúrának, ahol a mi porcelánjaink készülnek, de ők csak azt jelölik herendinek, ami a saját helyszínükön, a herendi gyárban készül. Sajnos, nem tudtuk úgy elmagyarázni nekik a projektet, hogy megértsék, miről szól. Szerzői problémák is előkerültek, mert azt mondták, ha a figurákat ők gyártják, akkor a szerzőség is őket illeti. Ez például változást jelentett az eredeti elképzeléshez képest. Herend helyett aztán bejött a MOME, a tárgyalkotó tanszékkel dolgoztunk együtt. Nagyon sokat köszönhetünk a kerámikushallgatóknak. Aztán változás volt még maga a 3D nyomtatás. A porcelánfigurák elkészítésének ugyanis a legköltségesebb része a kicsinyített mások legyártása lett volna. Kiválasztottunk a 130, itt kiállított szoborból húszat, és ezeknek először létre kellett volna hozni a kicsinyített, méretarányos pozitívját. Ezt a drága eljárást cseleztük ki a 3D nyomtatás technológiájával. Vannak olyan online, ingyenes adatbázisok, ahonnan szinte bármilyen szobor 3D-szkennelt változatát le lehet tölteni. Nem mindent, mert itt van egy-két szobor, amit végül nekünk kellett beszkennelni, például Iszophosz figuráját, aki mesemondó volt. Ezzel a változással behoztuk a 21. századi technikát a görög és római szoborgyűjteménybe, és a porcelánkészítés hagyományos eljárásába. Ez a fordulat nagy mértékben segítette a projekt megvalósítását, hiszen drasztikusan csökkentette a felmerülő költségeket. Két évvel ezelőtt még teljesen valószínűtlennek tűnt a terv, de az agyrémből mára valóság lett: megcsináltunk húsz figurát, nyolcas szériában, porcelánból. Pontosabban hatos szériában, és még 1-1 artist proof is készült, mivel a Tehnica Schweiz kéttagú alkotócsoport.
Említetted, hogy sikeres volt a MOME tárgyalkotó tanszékével való együttműködés. Mi az, amit ők kerestek egy ilyen kooperáció során, számukra milyen feltételek fontosak?
R.P.: A MOME tárgyalkotó tanszék fantáziát látott ebben a technológiában. Ha nem lett volna a projektünk, akkor nem biztos, hogy a hallgatók foglalkoztak volna a porcelángyártással, vagy legalábbis nem ilyen módon. Elmentünk együtt a restaurátorműhelybe, ahol a régi gipszszobrokat állítják helyre, előadások is voltak a témában és a Fablab közreműködésével, akik a 3D nyomtatás kapcsán kerültek a képbe, velük is közösen dolgoztunk. Úgy tűnt, hogy kölcsönösen jól járunk egymással, a hallgatók is nagyon szerették csinálni a szobrokat, a tanároktól is pozitív visszajelzéseket kaptunk. Még az is felmerült, hogy ők valamilyen módon folytatják a munkát a szoborgyűjteménnyel.
Mennyire voltak pontosak a letöltött szoborfájlok?
R.P.: Volt, ami használhatatlan volt, de a híresebb figurákból, mint a Milói Vénusz vagy a Periklész fej, elég sok variáció van. A tövishúzó viszont olyan, mintha egy reneszánsz átirat lenne. Mindegyikből találtunk olyat, ami működött. Bárki nyomtathat magának klasszikust, de azért látható, hogy nem a görög-római kori szobrok adják ennek az adatbázisnak a gerincét. Inkább Cristiano Ronaldo fejeket tudsz letölteni.
Mennyire volt bonyolult folyamat a helyszín kisajátítása, először forgatási helyszínként, majd a műhely, illetve a kiállítás számára?
R.P.: Szerencsénk volt, mert a Kuny Domokos Múzeum, amelyhez a zsinagóga tartozik, a kezdetektől fogva támogatott minket. Elmeséltük, mit szeretnénk, és Schmidtmayer Richárd igazgató úr mondta, hogy persze. Aztán a Liget-projekttel is egyezkedni kellett, mert a szoborgyűjtemény átszállítása az új helyszínre, a komáromi erődbe, a Liget projekt része. Engedélyt kellett kérnünk tőlük a forgatásra és ezt később meg is kaptuk. Néha kreatív producerként kellett dolgoznunk, mert elég bonyolult volt a lehetőségek megteremtése.
Úgy tűnik akkor, hogy a projekt során nem csak a helyszín funkciói változtak, hanem a művészek szerepe is.
R.P.: Igen, és közben az egész nagyon hosszú folyamat volt. Mikor mi két éve itt jártunk, akkor még az 1977-ben kialakult állapotban állt a térben a 130 szobor. A szobrok mellett a projekt másik fontos része, az eseményeket dokumentáló film első jelenetei akkor játszódnak, az elszállítás előtti utolsó pillanatokban. Mikor elkezdődött a szobrok mozgatásának az előkészítése, akkor folyamatosan jártunk Tatára, hogy egységesen tudjuk bemutatni a történéseket. Tavaly nyáron alakult műhellyé az épület, utána pedig még egyszer eljöttünk ide, ősszel, mikor a film végét vettük fel, a most is látható kiállítási szituációval.
A film hogyan viszonyul a projekt többi részéhez?
R.P.: A film az installáció része. Az épület történetének rétegeit szerettük volna bemutatni vele, ahogy a gyűjtemény rengeteg figurája után kiürül a tér és átadja helyét a mi beavatkozásainknak. A film struktúráját a térnek az elmúlt két évben betöltött háromféle funkciója adja. És egy kicsit a jövőről is szól. Ha kikerül innen ez a kiállítás, akkor itt áll majd üresen a zsinagóga, mi feldobtunk egy lehetőséget, hogy mire lehetne használni.
Számodra mi volt a legizgalmasabb a projektben? Az épített környezet funkcióváltozásainak nyomonkövetése, amiről előbb beszéltünk vagy a különböző technológiák összefüggései, esetleg az intézményrendszerrel, a projekt résztvevőivel való kommunikáció, szervezés?
R.P.: Nagyon izgalmas volt látni az anyag átalakulását, hogy hogyan lesz gipszből porcelán, de ugyanolyan fontos volt az épület történetének feltárása is. A második világháború előtt 650 zsidó élt Tatán, ha jól emlékszem, 35-en élték túl a háborút, a holokausztot, a közösség gyakorlatilag megszűnt. Ezután a zsinagógát a gipsz szobrok mentették meg a funkciónélküliségtől, de párhuzamosan az épület is megmentette az antik szobormásolatokat a már korábban említett áldatlan állapotoktól. A zsidó képteológia és a talmud szigorú kikötéseket tesz az emberábrázolás kérdésében, a zsinagógában semmi figurális nem ábrázolható, ehhez képest az ideszállított szobrok nagy része emberi alakot öltött istenség. A Kádár- korszakban megpróbálták kitörölni a kollektív emlékezetből ezeket az épületeket, leszedték a kőtáblákat a homlokzatról, megváltoztatták a könnyen alakítható részleteket.
Milyen terveitek vannak a Kék terem című projekttel a továbbiakban?
R.P.: A rendkívül költséges projektet úgy tudtuk létrehozni, hogy Pados Gábornak (az acb Galéria tulajdonosa – a szerk.), a galériásunknak és a proaktív gyűjtőknek köszönhetően néhány kollekciót már az ötlet állapotában el tudtunk adni. Ezeket az eladott porcelánokat leszállítjuk a gyűjtőknek. Az installáció pedig kicsit más formában, nemsokára a Kiscelli Múzeumban lesz látható Budapesten, és tervezünk egy berlini kiállítást is.
A kék terem
Tehnica Schweiz (László Gergely és Rákosi Péter) kiállítása
2019. május 20 – június 23.
Kurátor: Lázár Eszter
A porcelánszobrokat Kondor Edit, Csák Mónika, Bokor Zsuzsa vezetésével és közreműködésével a MOME Tárgyalkotó Tanszék MA hallgatói Bodnár Henrietta, Farkas Gabriella, Fúró Bernadett, Nagy Boglárka, Nagy-György Ágnes, Szőke Barbara készítették.
A film zenéjét Bátki Viktor brácsaművész és zeneszerző készítette.
A nyitókép Erdei Krisztina fotója.
