A riport az East Art Mags rezidencia-program keretében készült, együttműködésben a Revista Arta Online-nal.
Disclaimer.
Az artPortalhoz eljutott kifogásokra: riportunkból számos művészeti helyszín és szereplő hiányzik. Nem állítjuk tehát, hogy az alábbiakból, és csak belőlük áll Kolozsvár kortárs művészeti élete, és hogy ez az írás a maga teljességében repzentálná azt. A cikkben foglaltak a szerző benyomásait és véleményét tükrözik.
(mítosz és szilícium)
Kolozsvárt cool úticélként és kulturális fenoménként tálalják mostanában Budapesten, és ennek megalapozásában, valahol a távolban szerepe volt a Műcsarnok 2012-es, mítoszteremtőnek szánt Európai utasok című kiállításának is. A kiállítás elemzésébe most nem mennék bele, de azt többen a helyi közegből is torzító tükörnek látták, illetve már az akkori Műcsarnokot is problematikus helyszínnek gondolták. Miközben az is tény, hogy a kulturális intézményrendszer mai magyarországi állapotait tekintve már a 2012-es Műcsarnok is elérhetetlen messzeségben van. Kolozsvár cool, nem is vitás. És olykor szürreális: például az ingatlanártak, amelyekről azt mondják, akkor szöktek az égbe, amikor Kolozsvár környékén elkezdett kialakulni „Kelet-Európa Silicon Walley-je” (az IT szektor 6 %-ot hasít ki a román GDP-ből és 10% körülire várják) és az IT-cégek rendes fizetéseket kezdtek adni az alkalmazottaiknak. A város ezzel párhuzamosan szintet lépett, az Insomania Caféban egyenesen azt hallom: képzelj egy negyedakkora várost, mint Budapest, ahol ugyanannyi fejlesztési pénz összpontosul. Elképzelem, s ha a pénz mennyisége talán nem is ugyanakkora, a dinamika azonos lehet. Ami mindenképp feltűnik: sok az apró művészeti projekt, artist run helyszín, kezdeményezés, és valamiképp életben is maradnak. Romániában van nemzeti kulturális alap, az AFCN – sokáig nem volt, és mi irigyeltek voltunk az NKA léte miatt –, és nem politikai alapon adja a pénzeket, és vannak városi források is olykor. Merthát eleve nem egyközpontú országról beszélünk. Kolozsvárból nem lett Európa Kulturális Fővárosa – 2021-ben a szerbiai Újvidék és Temesvár lesznek a középpontban –, de talán nem is baj, egyrészt jobb rábízni a dolgokat az organikus fejlődésre, másrészt jobb, ha a mindenkori politika nem akar reprezentálni a kultúrával. Az alter színtérnek pedig ránézésre úgy sem kell más, mint helyek és megpályázható (azaz elnyerhető) pénzek.
Az Ecsetgyár (Fabrica de Pensule / Paintbrush Factory) a piros vonal fölött van, nem fenyegeti a létét semmi – bár most éppen többen pakolni kényszerülnek a műtermek használói közül, ugyanis a tulajdonos felújítja az épület fölső két szintjét, hogy irodáknak adja ki. A művészet maradhat, de az alsóbb szinteken. Az Ecsetgyár már tényleg legenda, éppen ezért engem sem a genezistörténet, vagy a tavalyi egyházszakadás érdekelt, hanem el szerettem volna csípni egy-két szellemi áramlatot, amely épp az épületben keresztezi egymást. Cristian Rusu az említett Műcsarnok-beli kiállításon ugyan részt vett, de „kolozsvári iskoláról” szerinte nem lehet beszélni, legalábbis abban az értelemben, ahogy például lipcseiről szoktak. Amikor felkerestem, éppen a műtermét költöztette, neki is egy emelettel lejjebb kell vonulnia, ide irodák jönnek – azt többen megjegyezték, hogy bár az Ecsetgyár infrastruktúrája abszolút rendben van, külspő lapattantsága pedig retro, piaci áron nem valószínű, hogy kiadható a hely. Minthogy Cristian Rusu éppen rámolt, minden munkát könnyű volt előhúzni. Persze ő is rákérdezett a budapesti helyzetre, és amikor a nyelv 2010 utáni megváltozását az Emberi Erőforrások Minisztériuma elnevezésen próbáltam bemutatni, akkor hamar kikötöttünk érdeklődési területénél, a modernista, totalitárius víziók kritikájánál.
(adjátok vissza a hegyeimet)
Egy terepasztal vázlatát mutatja (The Alpine Project, 2014), amely afféle városterv, városmakett – és egyik emblematikus műve. A képzelt város és a képzelt rendszer központi eleme egy hegy. A hegy, a csúcsos forma, mint a hatalom, a stabilitás, az égbe törés szimbóluma, totalitárius szimbólum, az öröklétig fennálló valami. A hegy ebben a városban mesterséges képződmény, és a nagy sugárútra a kettévágott hegyen át vezet az út: emberi kéz vágta szoros. Ironikus a látvány, de mintha csak Speer tervezte volna meg: a sugárút oszlopokkal szegélyezett, és egy stadionba fut bele. Az ovális küzdőtér közepén pedig ismét csak egy hegy található: a lelátóról ezt kell nézni, ezt kell ünnepelni. Ezt a képződményt, az egész építkezés, a városi architektúra célját és értelmét, a hegyet. Amely mintha Caspar-David Friedrich valamelyik vásznáról került volna ide, titokzatos és nyers, mint maga a teremtés.
E munka egyes részei a már megszűnt budapesti Higgs Field kiállításán is szerepeltek (Fantasztikus földrajz és képzelt közösségek, 2014.), és abszolút aktuálisan szólnak hozzá a jelenlegi magyarországi helyzethez. Rusu antiemlékmű-tervei pedig ugyan helyspecifikusak, mégis egyetemesek: az egyik meg is valósul Kolozsváron, egy tökéletes posztamens, amelyről éppen lekászálódik egy naturalistán megformált bronz ló. A lovasszobor örök toposz, akkor is az, ha már ritkán ülnek hősök a lovon, de most a ló is feladja – magyarázza a művész, miközben a többi emlékműtervet nézzük. Az egyik valóban lélegzetelállító: a Wagon of Salt (2017) megvalósulására azonban kevés az esély. Az államszocialista Románia és a különutas szocialista Jugoszlávia titkos együttműködéséről beszél: Románia egy-egy vagonnyi sót ajánlott fel Jugoszláviának minden egyes román menekültért, aki nyugatra az országon át akart volna eljutni. Temesvár és Újvidék lett volna a két helyszín, ahol egy-egy vagon, egy-egy darabka sínpáron állt, vesztegelt volna – emlékszünk, ez a két 2021-es kulturális főváros – rábízva a sót az időjárásra, kitéve a lassú enyészetnek.
(plánumok)
A terv, a plánum, tulajdonképpen önálló művészi formává vált, főként ebben a térségben, ahol a nagyobb munkák intézményi és finanszírozói háttér híján nagyon ritkán valósulnak meg. Mintha erre is reflektálna az Ecsetgyárban egy emelettel lejjeb az AiciAcolo Pop Up Gallery (Flaviu Rogojan, Edith Lázár és Thea Lazăr)
évről-évre ismétlődő projektje, amely egy xerox-projekt. Műveik fénymásolatát kérik el a művészektől és ezekből állítanak össze könyvet. Egyszerre valami kész dolognak a lenyomata és valami másnak a terve. Az AiciAcolo egész tevékenysége éppen ettől rendkívül szimpatikus, hogy a köztes állapotra, a lokáció nélküliségre, a fix pontok hiányára, a megvalósulás bizonytalanságára épül, ezekre reflektál.
Pedig helyekben éppen nem szűkölködik Kolozsvár – és talán még a közteret sem teljesen monopolizálta még sem a tőke, sem a hatalom. A köztéri nyomhagyás Magyarországon már egyáltalán nem veszélytelen cselekmény, ezért is kaptam fel a fejem április 12-én kora reggel arra, hogy éjszaka valaki végigragasztotta a Bulevardul 21 Decembrie-t József Attila magyar költő verseinek kézírásos részleteivel. Az Eszméletet olvashattam végig az villanyoszlopok mentén, és ennek sorai kongtak aztán napokig a fejemben, a törvény szövedékéről, amely mindig fölfeslik valahol, és persze arról, hogy ami van, széthull darabokra.
(intézményi transz)
A köztes állapot pedig úgyszólván állandósul, ha az ember kelet-közép-európai.
Kolozsváron két tranzit is van, az egyik az Erste Bank által támogatott intézményi hálózat része, a tranzit.ro, a másik – a korábbi – a most húszéves Tranzit Ház. Tökéletesen eltérőek a profilok és a pozíciók, ami ebben a tulajdonképpen nem túl nagy városban némileg meglepő, viszont az állandó alakulás és átalakulás közös bennük. A tranzit.org fölött ott lebeg, hogy az Erste szép lassan kivonul saját, amúgy példás művészettámogatási programjából, viszont úgy tűnt, az intézmény beágyazódott már annyira, hogy akkor is működik tovább. Hogy pontosan mibe ágyazódott be, az érdekes kérdés: nemzetek fölötti kritikai diskurzusról van szó, és egyre kevésbé helyi kiállítási tevékenységről, a tranzit.ro a tranzit.org hálózatán belül is igencsak porgresszív és sajátságos irányt visz. Ottjártamkor épp zajlott még az építészeti átalakítás, szóval, program pont nem volt, csupán punkzenekarok pakolták ki a felszerelést a pincéből az előző esti koncert után, de az kiderült, hogy a tranzit.ro itteni „kirendeltsége” (ne feledjük, Bukarestben és Iasi / Jászvásárban és Sibiu / Nagyszebenben is működik tranzit), beszélgetésekben, vitákban, vetítésekben, együttműködésekben, reflektív-kritikai pozíciókban érdekelt, és ez nemcsak, hogy izgalmas és kockázatos, de tulajdonképpen még szép is, tekintve, hogy mindez abban az egykori nyomdászműhelyből kialakított helyiségben zajlik, gyakorlatilag a város szívétől három percre, ahol – Tordai Attila, a tranzit.ro itteni vezetője elmondása szerint – mások mellett Tamás Gáspár Miklós is dolgozott nyomdászként.
A Tranzit Ház 1997-ben úttörő kezdeményezésként indult, és éppen most készül összegezni és feldolgozni ezt a két évtizedet. Némileg úgy tűnt, szerepkereséssel, szerep-újrafogalmazással is együtt jár ez kerek évfoduló, mert az egykori zsinagóga-épületben működő intézmény körül rohamos ütemben változik a kulturális kontextus. Az Ecsetgyár huszonévesei kisgyerekek voltak a Tranzit Ház indulásakor, és most, hogy felnőttek, más gyakorlatokat követnek. Ezzel együtt részt vesz izgalmas ügyekben a Tranzit Ház, egy nemzetközi projekt részeként a helyi zsidó emlékezet kutatásában – amelyhez éppenséggel maga a ház is érdekes adalékot szolgáltathat. A Magyarországon jól ismert koreográfus-rendező, Novák Ferenc nagyapjáé volt valaha az épület, és fémüzem, pontosabban a régió első alumíniumüzeme működött benne. Ő adta el az ingatlant a zsidó hitközségnek 1921-ben, és az így lett az iparosok zsinagógája. Ebédkor érkezem a házba, a piacról hozott zöldség, sajt, sonka, kenyér az asztalon, a szíves invitálásnak persze nem tudok ellenállni – rágcsálás közben hallgatom végig a ház történetét, és a körúti kézírásos József Attila-cédulák jutnak eszembe, Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, ugyanis mialatt ebédelünk, nem messze az épülettől éppen az egykori tulajdonos leszármazottja, Novák Péter tart felújítópróbát az Állami Magyar Színházban, a Figaró házasságából, amelyet két évvel korábban rendezett meg itt, és 2015 novemberében az évad legjobb romániai operaelőadásának szóló díjat kapta.
(a kockázat mértéke)
Éppenséggel az, amit a hivatalos képzőművészeti intézményi színtér teljesítményéből láthattam, meglehetősen halovány volt az alternatív színtéréhez képest. A kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, a Bánffy-palotában a 6+1 című kiállítás megnyitóján jólesően állapíthattam meg: tömeg van. De tényleg, igazi társasági esemény tanúja lehettem, csevegés, ismerősök találkozása, nyelvek kavalkádja – hanem maga a kiállítás meglepően akadémikus, és mintha egy teljesen más szcénáról tudósítana, mint amit én adottnak és természetesnek vettem itt, a városban. „Nem szeretem azt a művészetet, amely a nézőt kényelmetlen helyzetbe hozza, de közben a művész önmagát nem állítja kihívások elé” – mondja Bodoki-Halmen Kata performer a Papillon kávézóban nem sokkal később. A színház vonatkozásában említi mindezt, miközben saját magát eltartja a színház műfajától, inkább képzőművészetként határozza meg, amit csinál. És a fenti megjegyzés illusztrálására elmondja, miben közreműködik éppen. A Nocturnal Privacy egyszemélyes performansz, abban az értelemben, hogy egyszerre egy személynek szól. A Universal Pleasure Factory produkciója, tizenkét perces előadások egyetlen nézőnek, a ZUG.zone nevű helyen – ez azonban hat órán keresztül zajlik, vagyis a játszó személyek ennyi ideig dolgoznak az egymást egyenként váltó nézőkért. A történés pedig nem más, mint a sötét szoba zajai, mozgásai, a tér akusztikája, zenéje, atmoszférája, a térben zajló cselekvés, felvillanó képek, létrejövő állapotok, végig telítettséggel és feszültséggel. „Ne csak végrehajtók legyünk” – mondja Bodoki-Halmen Kata, akit igazán nem gyanúsíthat senki azzal, hogy nem teszi ki magát a lét viszontagságainak. Nem költ lakásra, foglalt házakban lakott Európában, és barcelonai időszakában élelmiszerre sem költött. Kolozsvár művészeti színteréből nekem ez a kockázatvállalás marad meg, a konformizmus elengedése.
(lovak húsvétja)
A lovak húsvétja az valami olyasmi, mint a mi nyelvünkön a „soha napján”, vagy a „majd, ha piros hó esik”, szóval egy esemény, ami annyira távol van, hogy sosem következik be, vagy olyan kondíciók kellenek hozzá, amelyek sosem állnak össze. Pedig lovak húsvétja létezik, a mondás állítólag arra a rtika naptári jelenségre utal, amikor a katolikus és az ortodox húsvét egybeesik. Ilyenkor pihenhetnek a falu lovai, mert általában húsvétkor vagy a románok kérik kölcsön a magyarok lovait, vagy a magyarok a románok lovait, hiszen máskor tartják a maguk húsvétját. Szegény lovaknak ritkán adatik meg tehát a zavartalan húsvét, de idén így sikerült. És az utolsó este aztán, a Casa Boema étteremben váratlanul egy asztalhoz került nagyjából mindenki, aki miatt a város kortárs művészete, mondjuk így, európai hírre tett szert. És egy pillanatra látható vált, mi alapozta meg a mítoszt, amely, mint minden médiamítosz, vagy félreértés, vagy nem, mindenesetre egy elbeszélés-kísérlet arról, hogy Kelet-közép-Európában mitől történnek még mindig dolgok, miközben sem a történelem, sem a pillanatnyi politikai szituáció nem kedvez senkinek, aki úgy gondolná, hogy valamit létrehozna Európának ezen a részén. Íme egy város, amely rácáfol minderre, és leginkább az egy négyzetkilométerre jutó gondolkodó és cselekvő művészeti munkások számával. Sűrűsödés: emberek, gondolatok, szándékok és tettek csomópontja. Itt akkor van soha napja, amikor akarjuk.
