A rézkarcművész Kéri Imre emlékezése Kondor Bélára és a rézkarcművesség kortárs hőskorára. Misztikusok, Lánchíd konyak, kályhacsőlakk, angyalok és repülők.
Angyal a város felett – 1987-ben jelentek meg Kondor Béla összegyűjtött versei, ezen cím alatt. A kötetben három részt találunk: Boldogságtöredék, Jelet hagyni és Írás a falon. E három mondat szinte átfogja Kondor Béla egész életét, a rövid 42 esztendőt. Még élhetne ma is, hiszen csak nyolcvan esztendős lenne. Ezek az öreg platánok még látták Őt itt a kertben 1972-ben. Szelleme csendes, de azóta is égető, melengető sugárzása jelen van itt és most. Életművének hatása felszabadította a magyar kortárs rézkarcolást és a festészetet. Rézkarcai, festményei és versei ma is erőt adnak a magányosan dolgozó és küzdő magyar művészeknek. Küzdelem volt élete, mert a pártcenzúra figyelte és volt úgy, hogy három nap után bezárták a kiállítását.
Azt mondják nincsenek véletlenek, minden mindennel összefügg. Néhány napja vasárnap délután jegyzeteimet raktam sorba, éppen legépeltem a nevet Kondor Béla, amikor a Kossuth Rádióban megszólalt a 33 éves Mester hangja. Egy 1964-es rádióriportban, amelyet székesfehérvári kiállításának megnyitóján vettek fel, életéről és főiskolai éveiről beszélt, hogy fekete festményei miatt átküldték a grafikai szakra. „Domanovszkytól és Szőnyitől nem tanultam semmit sem” – jelentette ki némi iróniával és hetykén. „Barcsayt és Koffánt, őket tartom a mestereimnek.” Egy évig, másodéves korában iszonyú mennyiségű tanulmányrajzot csinált, és az anatómiát nagyon belülről megértve rajzolt olyan nagyon jól, ahogy rajzolt.” Sokszor nézegette Rembrandt rézkarcait a Szépművészeti raktárában. A rádióriportot hallgatva megértettem Emanuel Swedenborg üzenetét. A rádióriport a segítségemre merült fel a 46 évnyi múltból, hogy ki küldte, titok!
Erdélyi Miklós írja Kondor Béláról: „Másnap beállított egy nagy demizson borral hozzánk, és azt mondta, legyek szíves a papánál elintézni, (merthogy a papámnak nagy okkultista könyvtára volt) hogy ő oda valahogy befészkelje magát. Én ekkor elkértem a kulcsot ő bevette magát a könyvtárba, késő éjszakáig volt ott, fölmentem és vittem egy pohár bort, és ott akadt rá Swedenborgnak a Menny és pokol című könyvére, ami azóta sem tudom, hogy hol van. Swedenborg ugye egy XVIII. századi misztikus, Blake kortársa, többször említi is a verseiben, és ez a Menny és pokol című műve, ez tényleg hihetetlen könyv. Ebben azt állítja, hogy őt egy angyal végigvezette a mennyen, poklon és a purgatóriumon, nagyon precíz leírást is ad, és meglepő kijelentések özönével van tele. Ettől számíthatóan éreztem a képeiben és az egész munkásságában, hogy most már tudatos benne a misztikus érdeklődés, nem pusztán formai.” Eddig szólt Erdélyi Miklós írása. Emlékezésként idézem.
Tudjuk, hogy Kondor Béla rézkarcai milyen kitűnőek és még életében szakmai elismerést kapván jutottak el Miamiba, Grazba, Tokióba, Krakkóba. Számos díjat nyert. Nagy szerepe volt 1961-ben az első miskolci grafikai biennále szervezésében. Az akkori hatalom alig figyelt a grafikára, kis méretű műfaj, nem is látszik, azért a biennále jobb ha vidéken kerül megrendezésre. Az akkor egyetlen, miskolci grafikai műhely kohóként működött, a rézkarc és a litográfia életbentartása a legnagyobb érdeme. Különösen azokkal az anyagokkal, ami akkor elérhető volt hazánkban. Cipőpasztából litófesték és a jó magyar kályhacsőlakkból saválló rézkarcalap. (Mint ez utóbbiról kiderült, hogy hőálló és a savat is jól bírja.)
1977-ben a budapesti Fészek Klubban szóltak, hogy nem jött le a Nemzeti Galériából a híres művészettörténész és amúgy sincs aki felrakja a kiállítást, Kondor Béla közel húsz munkáját. Talán nem véletlenül éppen az épületben voltam és így kollégámmal Muzsnay Ákossal megrendeztük és feltettük a képeket. Furcsa és megtisztelő feladat volt. Óvatosan fogtuk meg a vékony fenyőléc-keretes olajképeket. A szelleme ott lebegett felettünk, hiszen épp csak néhány éve ment el.
Személyesen csak egyszer találkoztam vele, öt évvel azelőtt, még 1972 áprilisában becsengettem a Mesterhez, fenn a tetőn a Bécsi utcában – egy meghívót szorongatva. „Ne Mesterezzél – mondta az ajtóban – gyere be, legalább nem egyedül iszom meg a konyakomat.” Majd két órát töltöttem a műtermében, mert kétdeci Lánchíd konyakot csak lassan tudok meginni. Láthattam munkáit, beszélt a repülő-modellekről és a rézkarcról. Azóta, ha a vörösrézlemez fölé hajolok, már hárman állnak a hátam mögött, Anyám, Rembrandt és Kondor Béla.
A most itt látható munkákat gyűjtögetve, néhány órát beszélgettem Ágotha Margit grafikusművésznővel, Rékassy Csaba élete párjával. Egy nagyon szép fametszetet adott ide Szentendrére, olyan körtefára metszette, amit Samutól – Kondor Bélától – kapott. Mindannyian tudjuk, hogy Rékassy Csaba és Kondor Béla kortársak voltak, több azonos érdeklődési területük volt, rézkarc, rézmetszet, hangszer- és óraépítés. Itt egy Rékassy rézmetszetet láthatunk – Daedalus és Ikaroszt – saját gyűjteményemből. Mindkét művészt izgatta a repülés. (Volt mitől menekülni, elrepülni. )
William Blake, aki jó háromszáz esztendővel Kondor előtt élt Londonban, rézkarcoló és költő volt, mint Kondor Béla. Nagy László elmondása szerint Kondor megkísérelte a verseit fordítva leírni a már említett saválló kályhacsőlakkal a simára csiszolt vörös-rézlemezre. Savba, vaskloridba helyezve egy éjszaka alatt megkapta a festékkel már felhengerezhető, nyomtatható verset. Ami pár tized milliméterrel kiemelkedett a rézlemez felületéből. Örökké kísérletező alkotó volt.
Most szeretném megköszönni jelenlévő kortársaimnak, hogy munkáikkal tiszteletüket teszik Kondor Béla előtt. A kiállítás induljon útjára, köszönöm.
Kéri Imre megnyitószövege a Szentendrei Régi Művésztelepen 2011. május 21-én megnyílt Kondor Béla emlékére rendezett kiállításon hangzott el.
