Konok Tamás kapta a Magyar Festészet Napja Életmű-díját

Konok Tamás festőművésznek ítélték idén a Magyar Festészet Napja Alapítvány kuratóriumának életmű-díját. A 78 éves, Kossuth-díjas művész ma is aktív alkotó, munkásságát rangos külföldi és hazai elismerések egész sorával jutalmazták.
Konok Tamás festményeit az elmúlt évtizedekben száznál is több önálló
és csoportos kiállításon csodálhatták meg az érdeklődők, alkotásai több
tucat hazai, európai és tengeren túli közgyűjteményben megtalálhatók.

Az
elismerésről évről-évre a kortárs magyar festészet kiválóságaiból álló
bizottság dönt, a díjat Schneider Márta, az Oktatási és Kulturális
Minisztérium szakállamtitkára adta át hétfőn.
Konok Tamás 1930. január 9-én született Budapesten, ahol 1945-1949
között végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendékeként, többek
között Bernáth Aurél „keze alatt”. Tanulmányai elvégzése után kezdetben
figurális stílusban alkotott, majd 1958-as párizsi ösztöndíját követően
az absztrakt kifejezésmód felé fordult. Később kollázsokat, vonalra
épülő monotípiákat készít. A mai napig jellemző nonfiguratív
ábrázolásmódja a 70-es évek elején bontakozott ki. Konok Tamás hosszú
időn keresztül élt Párizsban és Zürichben. A művész többek között elnyerte a Fiatal alkotók
díját (1955), a Derkovits ösztöndíjat (’58), a New York-i H. Hertford
Alapítvány ösztöndíját (’63), A Magyar Festők Társaságának Díját.
1998-ban Kossuth-díjjal, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend
Középkeresztjének polgári tagozatával tüntették ki. 1997-ben
választották a l” Ordre du Mérite lovagjának.
Munkatársai a művészt mindenekelőtt sokoldalú és nyitott emberként
ismerik. Rendszeresen tart előadásokat az egyetemeken, jártas a zenében
és az építészetben egyaránt. Önmagáról, művészetének útjairól írta
2005-ben: „Az ördög, amióta a világ világ, meg-megkísérti a művészeket.
Lelkükért hírnevet és sok pénzt ígér cserébe. Az ördög ott, a
Notre-Dame tövében, ahol lakom, engem is megkísértett a hatvanas évek
elején…….. Igen, de mi lesz elképzeléseimmel, alakuló festészetemmel,
vékony testű graphidionjaim monokróm világával? Épülő hitemmel? Nem!
Nagyon rosszul érezném magamat e valótlanságban. Jól döntöttem? –
kísértett a kérdés a későbbi éhes napokon. Úgy gondolom, igen, mivel
örömmel festettem és boldog voltam munkámban.”