Skulptur Projekte 2017
Münster, október 1-ig
Az idei év kortárs művészeti fesztiválok tekintetében talán minden eddiginél zsúfoltabbnak mondható. Kasselban még látogatható a documenta14, zajlik a Velencei Biennálé és a tízévente megrendezésre kerülő münsteri Skulptur Projekte. A három nagy nemzetközi fesztivál együttállására egyébként először 1997-ben került sor, miután az 1995-ös centenáriumához közeledő Velencei Biennálé szervezői úgy döntöttek, hogy páros évről páratlanra cserélik az esemény megrendezésének dátumát. Ez utólag kockázatos lépésnek tűnhet ugyan, de ne feledjük, hogy a kilencvenes években a kortárs művészet – vagy legalábbis annak intézményrendszere – nagyon sikeres korszakát élte. Az évtized végétől sorra nyíltak a nagy művészeti múzeumok – mint például a bilbaói Guggenheim, éppen 1997-ben – és startoltak a kisebb-nagyobb fesztiválok, biennálék. A velencei ráadásul azóta is csak nő. Az utóbbi években egyre több pavilonnal és szatelitkiállítással gazdagodott, a documenta pedig idén már két helyszínen – Kasselben és Athénban – is zajlott.
Ezzel, valamint a kurátori munkát ért számos – jogos – kritikával egy kissé el is homályosította a velencei eseményeket, de főleg a münsteri fesztivált, ami eleve jóval kisebb és lokálisabb, mint a documenta vagy a Biennálé. Münster ráadásul idén az előző évekhez képest rövidebb művészlistával jelentkezett, ami persze semmit nem von le a jelentőségéből és minőségéből. Egyrészt, mert az ötödik Skulptur Projekte egyúttal az ötvenedik évfordulójához érkezett, másrészt, mert az évek óta zajló igen komoly szakmai munka lényegében már tavaly látható sőt, kézzelfogható formát öltött. 2016 júniusában a német Frieze mellékleteként jelent meg az eseményhez kapcsolódó háromrészes szöveggyűjtemény első része, az Out of Body – Claire Bishop tanulmányával – amelyet később az Out of Time és az Out of Place című darabok követtek. Ezekben a szövegekben már lényegében le volt fektetve mindaz, amire azután a projekt épült.
A gondolat új otthona
Amikor 1977-ben Kasper König és Klaus Bußmann kurátorok elindították az első Skulptur Projektet, az még valóban szoborfesztiválnak számított. Kis számban szerepeltek rajta nagy művészek: Carl Andre, Michael Asher, Joseph Beuys, Donald Judd, Richard Long, Bruce Nauman, Claes Oldenburg, Ulrich Rückriem és Richard Serra. A modernizmus művészete ekkorra – köszönhetően nem utolsósorban a kasseli documentáknak – az oktatásban és a múzeumokban is egyre elfogadottabbá kezdett válni, a köztér és az átlagpolgár viszonya a kortárs művészethez azonban még sokkal ellentmondásosabb volt. A kurátorok elsőszámú célja tehát az volt, hogy kimozdítsák a művészetet a múzeumokból, kapcsolatot akartak létesíteni a néző és a korszak szobrászata között. Idővel a helyspecifikusság vált a projekt hívószavává, és függetlenül a képzőművészetben bekövetkezett irányváltásoktól egyre nőtt a fesztivál jelentősége és a meghívott művészek száma is. Az elmúlt ötven évben hozzávetőleg százötvenen szerepeltek a Skulptur Projekte kiállításain, köztük olyan korszakos művészek mint: Georg Baselitz, Hans Haacke, Ilya Kabakov, Jeff Koons, Jenny Holzer, Jeremy Deller, Keith Haring, Mario Merz, Martin Kippenberger, Maurizio Cattelan, Nam June Paik, Sol LeWitt, Thomas Schütte.
Még úgy is, hogy a műveknek csak kisebbik része maradt meg szoborként a városban, mostanra Münster gyakorlatilag megtelt kortárs művészettel, miközben a tér – a szabad, a közös – mintha egyre inkább összeszűkülőben lenne.
Nem csak arról van szó, hogy a hetvenes évek óta egyre kevesebb városi tér tartozik a közigazgatás alá. Hanem, ahogyan Inke Arnst a katalógusban közölt Freedom in an Age of Pattern Recognition című tanulmányában írja, az internet amire 1996-ban John Perry Barlow még mint a „gondolat új otthonára” tekintett, ugyanúgy nagyvállalatok és magánszemélyek tulajdona, mint a gyárak vagy a bevásárlóközpontok terei.
Az idei projekt kurátorai és művészei tehát leginkább egy olyan diskurzust akartak indítani, amelyben alapjaiban kérdőjeleződik meg a térhez való viszonyunk a politikai értelemben, de a test és az idő viszonylatában is.
„Mert nehezen költözik az, ki a források közelében lakhat” /Hölderlin/
A két legérdekesebb dolog a Skulptur Projekte-ben – akármilyen banálisan hangozzék is – a múlt szinte tökéletes együttélése a jelennel, illetve az a roppant kontinuitás, ami a kelet-közép-európai szemlélőt csodálattal vegyes irígységgel tölti el. Amíg nálunk a művészeti praxisban és az elméletben is megnyilvánuló töredezettség – Szoboszlai János megfogalmazása – jelenti a művészettörténet egyik legnehezebben megoldható problémáját, Münsterben ennek az ellenkezője van jelen. A városban elszórva található munkáknak csak mintegy felét teszi ki az idei év termése, a séta során pedig nem igazán lehet szisztematikusan haladni az aktuális munkák és a régebbiek között, amelyek mindegyike látványosan megtalálta a közös hangot a környezetével és egymással is. Úgy, mint az Aasee nevű tó körüli parkban Claes Oldenburg hatalmas gömbjei vagy Donald Judd betonspirálja, amelyeknek a legkevésbé sem árt a graffiti és a körülöttük, rajtuk pihenő münsteri tömeg. Belegondolni is rossz, hogy ehhez képest Dunaújváros mekkora kihagyott lehetőség.
Pedig Münster nem tartozik azon városok közé amelyek egyből befogadták volna a modern művészetet. A második világháborút követően itt nem építették újjá a várost mint például Kasselben vagy a közeli Marlban, amely az idén a Skulptur Projekte második helyszíne volt. Amíg Münster szinte teljes belvárosát eredeti formájában rekonstruálták, addig az újjáépített Marl a világháború utáni modernista várostervezés egyik tipikus példája. Vadonatúj geometrikus épületeivel és modern köztéri szobrászatával nem mellesleg a Skulptur Projekte megalkotóit is inspirálta. A kontinuitásnak azonban nem csak a művek, de az egyik kurátor is szimbóluma. Kasper König, aki 1977 óta minden projekt szervezésében részt vett, nem mellesleg a nemzetközi művészeti szcéna egyik ismert alakja. Évekig volt a kölni Ludwig Múzeum igazgatója és 2014-ben Manifestát is rendezett.
Egyszerű látogatóként persze nehéz megítélni, hogy mekkora a mobilitás például a münsteri kulturális térben, hogy mennyire vannak kőbe vésve a különböző társadalmi osztályok vagy mezők, ha úgy tetszik terek közti határvonalak. Vagy éppen maga Münster. Nyilván nem véletlen, hogy idén Marl felé is nyitott a fesztivál mint ahogy az sem, hogy ezúttal a megszokotthoz képest valamivel kevébé volt „westkunst” jellege. Münster például nem a keleteurópai művészek játszótere. Az eddigi öt kiíráson szereplő mintegy százötven művész közül mindössze egy szlovén (Marjetica Potrč) és két orosz emigráns amerikai (Ilya Kabakov és Svetlana Kopystiansky) képviselte többé-kevésbé Európa keleti felét, és valamivel kevesebb szó esik itt aktuálpolitikáról, illetve a menekültválságról mint például Kasselben, bár persze vannak ilyen projektek is az idén.
Művészek, nem csak projektek
Ami Kelet-Európát illeti, a térséget itt Románia képviseli. A meghívott művészek között szerepel – az elsősorban a 2013-as velencei román pavilonból ismert – Alexandra Pirici, de a Peles Empire nevű művészduó egyik tagja, Barbara Wolff is Romániában született, a katalógusba pedig Raluca Voinea művészeti író, kurátor írt szöveget. Pirici munkássága legalább annyira közel áll a kortárs koreográfiához vagy tánchoz, mint a szobrászathoz vagy a performanszművészethez és bár ez a „rendezése” szerintem nem volt túl sikerült, a megtekintéséhez szükséges közel egy órás sorban állás már csak azért is megérte, mert a város talán legkintütettebb történelmi terében, a középkori városháza központi termében zajlott. Ott, ahol 1648-ban aláírták a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békét. Fontos hangsúlyozni, hogy Münsterben nem már elkészült művek kerülnek kiállításra, hanem a kurátori team – Kasper König mellett ezúttal még Britta Peters és Marianne Wagner – csak meghívja a kiválasztott művészeket, akik azután kvázi szabad kezet kapnak az ötleteik megvalósításában.
A gyakori sorban állások és a különböző projektek közti távolságok egyébként elég sok időt emésztenek fel, így nekem a Münsterben eltöltött két nap alatt az idei projekteknek csak mintegy felét sikerült meglátogatnom. A helyzetet az is bonyolítja, hogy már viszonylag kevés a klasszikus értelemben vett szobor – Justin Martherly vagy Thomas Schütte klasszikus köztéri munkái inkább a kivételek közé tartoznak – ezzel szemben több a videómunka és a nagyobb térinstalláció. Gregor Schneider, aki nagydíjat nyert a 2001-es Velencei Biennálén, akkori projektjét idézve ezúttal az LWL Museum für Kunst und Kultur néhány termét alakította át lakásbelsővé. Münster legnagyobb kortárs művészeti múzeumában rajta kívül még John Knight, Michael Dean és Nora Schultz munkái, illetve Michael Asher – aki az ideit leszámítva eddig minden projekten szerepelt – münsteri műveinek archívum-kiállítása kapott helyet. A Skulptur Projekte történettét áttekintő nagy kiállítást azonban itt hiába keresünk.
A leggrandiózusabb projekt egyértelműen Pierre Huyghe nevéhez fűződik. A jelenleg Amerikában élő francia művész – akinek idén Velencében is látható kiállítása – egy tavaly bezárt műjégpálya helyén alakított ki hatalmas, geológiai és biológiai rétegeket feltáró posztapokaliptikus teret. Mika Rottenberg egy kínai boltot alakított át kiállítási helyszínné. A gyakran szinte értelmezhetetlen rendeltetésű színes, műanyag termékekkel teli ázsiai boltok már erőteljesen hozzátartoznak a legújabb kor esztétikájához, hiszen a tárgyakkal való konfrontáció valódi ütközőterét kínálják egy egyre inkább digitális világban. Az itt vetített Cosmic Generator (working title) című videó ráadásul egy olyan országokat és kontinenseket összekötő fiktív alagútrendszert mutat be, amelynek lejáratai egyebek mellett kínai boltok titkos pincéiben találhatók.
Az általam látottak közül Hito Steyerl munkáját emelném ki – ő tavaly az FKSE-ben szerepelt többek között Alexandra Pirici mellett. A HellYeahWeFuckDie Igazi látványos hightech munka, emellett egyfajta kortárs trompe-l’oeil, ami egyszerre szól poszthumánról és mesterséges inteligenciáról, valamint nagyon szofisztikáltan foglalkozik a politikai és történeti narratívákkal is. Szerintem ez az idei év egyik legjobb projektje, de általában is ritkán látni ennyire jól összerakott és átgondolt művet. A címben szereplő „bulling” szavak, a betonba öntött neon-szövegek már önmagukban látványosak, de a projekthez még több videó és szobor is tartozik sőt, maga a tér is. A kiállítás ugyanis a Westdeutsche Landesbausparkasse jelenlegi, és a városi állatkert egykori épületében kapott helyet, ahol az LBL gyűjteményéhez tartozó régebbi, többségükben geometrikus absztrakt művek is a falon maradtak.
Az első teremben látható videók a legújabb robottechnológiával foglalkoznak. A technikusok állatidomárként lökdösnek és dobálnak különböző robotokat, így tesztelve azok állóképességét. Az emberi mozgást félelmetesen utánozni képes „bántalmazott” humanoidokkal már-már együttérezni hajlamos szemlélő azonban be van csapva. És nem csak azért, mert a gépekkel valójában nem lehet együttérezni.
A hátsó teremben található videómunka Diyarbakir városával és sokat szenvedett lakóival foglalkozik. A Tigris partján fekvő város a kurd-török konfliktusok egyik ütközőpontjának számít, mindamellett több mint húszezer fős menekülttábornak is otthont ad. Nem mellesleg, a tizenharmadik században itt élt Ismail Ismai al-Jazari híres feltaláló, akinek közvetve a mai robotipar is sokat köszönhet.
Vannak művészek, akik kisebb beavatkozásokkal operálnak. Ilyen például Aram Bartholl, aki termoelektronikus szerkezeteket helyezett el a város több pontján – köztük egy telefontöltőként is funkcionáló tábortüzet, valamint gyertyalángok által működtetett elektromos izzókat – és Jeremy Deller, aki egy münsteri városi kert parcelláinak bérlőivel hozott létre közösségi projektet. Deller egyébként az egyik legismertebb művész az idei fesztiválon. Elsősorban az Orgreave-i csata (2001) című videómunkája miatt – ami 2013-ban a Kassák Múzeumban is látható volt – de szerepelt egyebek mellett a Velencei Biennálé brit pavilonjában és részt vett a Skulpturprojekte előző kiírásán is. Ekkor kérte fel a kert bérlőit, hogy a következő tíz évben dokumentálják életük eseményeit. Ez a „termés” azóta beérett, és a kert egyik hétvégi házában kialakított időszaki könyvtárban látható, illetve lapozgatható, fotókkal és szövegekkel teli nagy zöld könyvek formájában.
A münsteri Skulptur Projekte október 1-ig, tehát még pár hátig látogatható. Aki azonban lekési, nem biztos, hogy tíz évet kell várnia a következő lehetőségre. A szervezők komolyan fontolgatják ugyanis, hogy a továbbiakban az ötéves ciklusokra térnek át.
A cikk nyitóképe: Ayse Erkmen: On Water, Skulptur Projekte 2017. Fotó: Henning Rogge
