Az utóbbi években a loft lakások mintájára, a képzőművészet is felfedezte az ipari terekben rejlő lehetőségeket (Trafó, Tűzraktér, Millenáris). Mert ha már leállt a termelés, és elhalkult a kattogó gépsorok zaja, mi egyebet lehetne kezdeni az üresen tátongó gyárcsarnokok tereivel, mint beköltöztetni a művészetet.
Így történt ez Pakson is 2007-ben, ahol az egykori konzervgyár épülete kapott új funkciót, s ezáltal egy 1100 m²-es „neutrális” múzeumi tér jött létre. Az épületbe lépve rögtön az egykori palackozóüzemi rakodóterületen találjuk magunkat, meztelen, csupasz terek, sehol egy álkulissza vagy álmennyezet, minden az, aminek látszik: nyers beton és áttetsző üveg. A dróthuzaltól a füstjelzőig, az „erre menekülj” táblától a fémkürtőkig minden a maga leplezetlen, nyers és őszinte valójában látható és érzékelhető. Beljebb haladva kitágul a tér és egy valódi üzemcsarnokba lépünk. A látványt az elérhetetlen magasságban lévő, égre nyíló ablaksorok, és a puritán környezetben már-már szépnek ható, mennyezetet támasztó beton idomok uralják.
A Paksi Képtár a hely adottságait maximálisan kiaknázva, 2009-ben egy kiállítás sorozatot indított Serial Project néven, mely a neo-konceptuális „kelet-európai” megjelenését, jelenlétét és alakváltozatait hívatott bemutatni. A „futószalagon” érkező konceptuális kiállítássor immár a harmadik szériájához érkezett. (Az első bemutatkozó Keserue Zsolt volt, őt Kokesch Ádám követte.)
Ezúttal a Vasarely-ösztöndíjas Vincze Ottó formálta és gondolta át a beton burokba zárt tér asszociációs lehetőségeit. Paks nem ismeretlen terep számára, hiszen 2007-ben az épület külső homlokzatán a szél játékának kitett fekete esernyőraj vonzotta be a látogatókat és szoktatta a szemeket a térinstallációk „képtelen” világához. Vincze Ottó nem riad vissza a nagy terektől, sőt, azok inspirálják igazán. Legyen szó akár az emlékezés helyéről (erfurti Stasi-börtön), szakrális térről (váci Görög templom), a végtelen horizontról (türingiai szabadtéri installáció), vagy a fogyasztói társadalom fellegváráról (Mom Park), minden esetben kellő érzékenységgel hangolódik rá a terek rezgéshullámaira. Installációinak visszatérő eleme a víz, vagy annak hiánya. Megjelenik, mint éltető és pusztító elem, valamint létállapot szimbólumként.
A Paksi Képtárban ezúttal érces surrogás és halk csikorgás fogadja a csarnokba lépőket. A betonpadlón árnyékok imbolyognak – távolodnak, közelítenek egymáshoz. A magasból sugárzó fényt hangosbemondókra vagy lélekharangokra emlékeztető reflektorok szolgáltatják. Mentőövek hullámzanak és lebegnek a térben – üresen. A levonuló, elfolyó vízre csupán egy piszkos-szürke falsáv utal. Nem tudhatjuk, hogy most kezdődik a mentés vagy egy kudarcba fulladt akció végjátékát látjuk. Megmentők vagy megmentettek vagyunk? Rátalálunk-e valaha saját mentőövünkre vagy végleg alámerülünk?
Asszociációs hálót borít ránk az installáció, így nem érdemes nagyon kapálózni, mert csak belegabalyodunk a vélt vagy valós jelentéstartalmakba. Maradjunk inkább nyugton és lebegjünk a felszínen, annak a biztos tudatában, hogy mi elkaptuk a felénk dobott mentőövet.
Paksi Képtár
2010. november 25. – 2011. február 6.