Lehet-e ma teljesen szembe menni az aktuális trendekkel, figyelmen kívül hagyni a művészeti divathullámokat? Egyéni mikrouniverzumokat építeni magunk köré, kizárva elvárást és kényszert, a valahová tartozás vágyát és a kívülállás félelmét?
Utat engedni színáradatnak, színtobzódásnak, motívumhalmozásnak és ösztönvilágnak. Magánmitológia, vásári romantika és szívzuhatag – Szeivolt Kati életműmozaikjai.
Szeivolt Kati öntörvényű és besorolhatatlan, minden kategóriát, stílusbélyeget levet magáról. Művészete szilaj és vad, megzabolázhatatlan, dacol térrel és idővel. Felkeni a vászonra teljes lényét, pimaszul és kendőzetlenül. Banálisnak ható, naiv, népies, gyermeki motívumfüzérei foglyul ejtik és behálózzák a képteret. Soha nem halkuló, lüktető, harsány színei elementáris erővel szólalnak meg.
Utoljára talán Anna Margit nézett szembe ilyen merészen a közönséggel, ötvözve cselédfolklórt bumfordi figurákkal, pufók puttókat vásári mézeskalácshuszárokkal, népballadát a popkultúra elemeivel. Vállalta a giccs vádját, a besorolhatatlanság számkivetettségét, az egyéni hang következményeit.
Szeivolt Kati is olyan felületnek tekinti a képteret, ami mindent elbír: applikált csipkedíszt, rávarrt plüssmackót, hímzett ornamentikát. Az olykor édeskés máz alatt azonban, hiteles lélektájakat tapinthatunk ki. Az élet történései, zökkenői, félelmei bontakoznak ki a domború és homorú, ragasztott és festett, szaggatott és áramló felületekből. A könnyed vattacukor színeket néha felsebzik a kék és fekete súlyos tömbjei, a vörös izzó foltjai. A festmények szerves tartozékai a művész által írt szürreális képzettársítások, verskezdemények és képcímek is.
Ha további párhuzamok után tapogatózunk a magyar művészettörténetben Balázs János mágikus hatású életművét is felidézhetjük, de eszünkbe juthat El Kazovszkij mítoszokkal teletűzdelt művészete is.
Szeivolt Kati 2011-ben egy születésnapi elhatározás nyomán minden héten festett egy képet, melyek összegezve létesszenciákként, az idő körülírására és megjelenítésére tett kísérletként értelmezhetők. A napról-napra, hétről hétre szövődő-áradó képfolyam az önkifejezés szükségszerűségére mutat rá, és egyfajta önterápiaként is alkalmazható. A burjánzó „színjátékot” azonban néha megtöri a művész, és visszavonul egy zártabb, intimebb közegbe. A Self cards című sorozat fekete fotókartonra festett éteri hibridlényei átlényegített, szuggesztív önvíziók. De hasonlóan visszafogott Ego-kohó címen futó szériája is, ahol a test sebezhetőségére, törékenységére utal.
Szeivolt Kati Klimó Károly osztályában végzett 1998-ban. 2000-től vezeti az általa alapított Orbis Pictus képzőművészeti műhelyt. A többnyire underground helyeken és klubokban kiállító művész festményei végre több fényre és figyelemre várnak.
