Szabó Károly: várni, Art9 Galéria, 2022. 11. 22. – 12. 09.
A kétosztatú térben szétszórt, elegánsan karcsú posztamensek tetején egy-egy betonkenyérszelet kapott helyt megdöntve úgy, hogy jól olvasható legyen. Minden feliratozott darab egy, az adott talpazat lábainál heverő kenyérből kifűrészelt részlet. A kis bakoknak támasztott szeleteken a „vár” szó, illetve annak – egy vagy két – toldalékkal ellátott alakváltozata kapott helyet gravírozva, Arial Bold betűkkel.
A bejáratnál az ajtó túloldaláról is jól olvasható, egyes szám első személyű „várok” feliratú darab fogadja az érkezőket, amely egyfelől a mű számára adott pozícióra utal, az örök várakozásra, amelyet alkotójától örökölt meg. Ugyanakkor, amint megérkezik a látogató és felolvassa ezt a szót, a várakozás rá nézve is érvényesnek mutatkozik, a szót kiolvasva artikulálja magában a közte és a kiállítási installáció közt létesült kapcsolatot, majd első benyomása alapján különféle elvárásokat támaszt a megismerésre váró részletekkel szemben.
A derékmagasságban elhelyezett kenyérszeletek fölött, a falakon elszórtan tizennyolc rövid kérdés-felelet páros is olvasható, melyek a munka anyagiságának és eszmeiségének különféle vetületeire reflektálnak. Olyan összefüggésekre, amelyeket akár ez a konkrét installáció is előhívhatna, miközben az életmű egészének összefüggésében ugyancsak érdekesnek tűnnek. Egyszerű, sokszor banális, kifejtetlen felvetések ezek, amelyekhez hasonlóak egy tárlat bejárásakor bárkiben felmerülhetnek, ám a művész távollétében rendszerint válasz nélkül maradnak. Legtöbbször eldöntendő kérdések, amelyekre azonban sosem egyszavas reakció érkezik, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a döntés lehetséges, s a vonatkozási tartomány sincs meghatározva, azt a kiállítási kontextus teremti meg: „Vár vagy várrom?”; „Rész vagy egész?”; „Kenyér vagy beton?”; „Szöveg vagy kép?”; „Aktív vagy passzív?”; „Fehér vagy szürke?”; „Fizika vagy metafizika?”; „Várakozás vagy vágyakozás?”
Ha nem lenne egyértelmű, a bejáratnál elhelyezett videó világossá teszi, hogy a válaszok a művésszel készült villáminterjú keretében, tehát egy, a bemutatott anyagot pozicionálni hivatott dialógushelyzetben álltak elő. A meghallgatható beszélgetés részletei köszönnek vissza a falakon – a műalkotás terve által felvetett kérdések a maguk teljességében, a válaszok pedig kisebb-nagyobb változtatásokkal, rövidítve. Az eltűnés mozzanata a fekete-fehér videóban a művész képmására vonatkozóan is hangsúlyt nyer, hiszen alakja helyét végül a sötétség veszi át, még azelőtt, hogy véget érne a diskurzus, berekesztve az önreflexiós munkában születő szavakat.
A jelenlét szimulációja és a távollét leleplezése közti feszültségtérben mozgunk, amelyet maguk a falfeliratok is reflektálnak: a legalapvetőbb, általános kérdéspár a kiállítási szituáció vonatkozásában arra irányul, hogy mit vár a művész a befogadóktól, és vajon mit várnak a befogadók tőle, illetve egy kiállítástól. A művészi szándék kérdése, annak alakulásban léte, ágenseknek való kitettsége tehát különös hangsúlyt nyer itt. Az esztétikai tapasztalat hétköznapokból kiemelő jelen idejében a várakozás múltból táplálkozó jövőre irányultsága válik a reflexió tárgyává. Hiszen a videóban meghallgatható válaszok a művész várakozási állapotának lenyomatai, míg a rövidebb feliratok egy későbbi munkafázisban megvalósult szelekció eredményeként álltak elő, az installáció terve által inspirált beszélgetés mondatai pedig ezután egy adott térbeli szituációban a mű szerves részévé váltak.
Egyfajta egyidejű egyidejűtlenséget idéz elő, hogy a párbeszéd ezen a kiállításon nem egy külső reflexióként, hanem önreferenciális gesztusként adott. Az pedig, hogy melyik dialógusrészlet került egy-egy kenyérszelet fölé, erősen befolyásolhatja, hogyan értelmezzük az adott kifejezést, és rövidre zárva megválaszolhat kérdéseket, polemizálhat is előzetes feltevéseinkkel. Jól mutatja ezt, amikor a két térrész közti átjáróban a befogadót a művel, illetve a művésszel egy közös „mi” részévé avató „várjunk” felirat modalitását felszólítónak érezzük, ám ezután a falon a „Kijelentés vagy felszólítás?” kérdésre mindkét lehetőséget tagadó válasz érkezik: „Nem teszek kijelentéseket és nem szólítok fel. Kérdezek, annak ellenére, hogy nincsenek írásjelek.” Az értelmezési lehetőségeknek ez a helyzetre szabott korlátozása azért provokálja a befogadót, mert itt a monologikus, kiállítást nyitó koncepcióleírás helyett a befogadás során, a beszélgetésbe belehallgatva, mi több, abba bekapcsolódva kapunk a művészi szándék kérdését előtérbe helyező impulzusokat.
Szabó Károly eddigi pályáján végigtekintve világosan látszik, hogy gyakran dolgozik a kihagyásos szerkesztésmóddal, és rendre a hiányállapotok megragadására koncentrál. Installációival a rész-egész viszonyhoz fűződő, reflektálatlan előfeltevéseinkre építve hív létre jelentéseket, idéz elő gyakran szinekdochikus kapcsolatokon alapuló asszociációs láncokat. A másfél évtizede tartó érett pályaszakaszára jellemző gyakorlatok, anyagok és technikák közül néhány ebben az installációban is visszaköszön.
Alkotói praxisában a hiányhelyzetet a hordozóválasztással is érzékeltető minimalista fóliaképek (2008) körbejárhatóvá tételétől fogva jelentős szerepe van a speciális téri helyzetek kialakításának, illetve az ezzel összefüggő filozófiai kérdésfelvetéseknek, és a szöveghasználatnak is, például az előbb említett képcsoporthoz tartozó munkáin Ludwig Wittgenstein-idézetekkel dolgozott. Különösen a terhelt fogalmak jelentéstartományát felkavaró, újrarendező gyakorlatok foglalkoztatják, ahogy az a tehetetlenség / lehetetlenség = ehetetlenség (2016) installáció címében is színre kerül, amely esetében még asztalokra helyezett kenyérszeleteken, tehát feltétként tűnt fel a betonkeverék, méghozzá ugyanitt, az Art9 Galériában. A Biztos kenyér (2014) című performansz keretében fekete nadrágba, fehér ingbe öltözve, nyakkendőben betonozott be egy egyszerű fehér kenyeret, ezzel is ironikus távlatba helyezve az ételhez kapcsolódó ünnepi képzeteket, illetve az étkezés közösségi gyakorlatát. Ha már a kenyér sem adódik könnyen, hát betonozzuk be, igaz, így aligha sikerül majd enni belőle, de legalább biztosan nem fogy el, sejteti a mű a megélhetési szorongások elhárítását szolgáló címével.
Szabó Károly a hiányállapotok megragadása érdekében sokszor az embereket vagy tárgyakat körvonalaikkal, illetve különféle attribútumaikkal helyettesíti, nyomaikban láttatja. A Lehetetlen kelés (2017) például az asztal hiányában mutatott be egy lebegés hatását keltő, kikeményített terítőt, amelyre a kenyér megkelését mutató, hosszú, lelassulásra késztető mozgófilmet vetített. Az Egalizálási kísérletek (2020) esetében pedig tizennyolc lisztkörre helyezett ugyanennyi betonveknit abban a térben, ahol most a várni című kiállítás is látható. Az akkor védőtömlővel lehálózott kenyerek címkéire egy-egy Tandori-versrészlet került, felkínálva a lehetőséget, hogy az egyes szövegrészeket a térbeli bejárás során egy újabb költeménnyé rendezze össze a látogató, mostani kiállításához viszont prózaibb kifejezésmódot választott.
Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájában – amelyben a kenyér csak kellékként kerül elő – a dialógust folytató párosok függőségi viszonya különös hangsúlyt nyer, ugyanakkor ezek az örökké várakozó szereplők egy időn kívüliségbe helyeződnek, ahol nem történhet meg a várva várt személy érkezése. A várakozás abszurditását firtató kérdésre Szabó azzal reagál, hogy a megragadható pontok elszalasztása idézi elő az abszurditást. Az Art9 Galéria várni című kiállítása esetén viszont a várakozás alanya és tárgya változó együttállásokat mutat. Variánsok sorozatában, felcserélhető módon van jelen. A művészi intézményrendszert fenntartó ágensek egymással bonyolult viszonyban idéznek elő és szenvednek el várt és nem várt hatásokat.
Mivel a kiállítás advent idején valósul meg, a várakozás témájának központba helyezése egy metafizikai irányultságú értelmezésre is lehetőséget ad, és aktiválja a ciklikus időszemléletet. Az ünnep neve a latin „adventus Domini” – tehát „az Úr eljövetele” – kifejezésből származik, a várakozás pedig a keresztény tanítás szerint a kettős értelmű eljövetelben éri el jutalmát: egyfelől történelmileg a megtestesüléssel, másfelől az eszkatológikus eljövetellel, amely a történelem végén következik be. Innen szemlélve a kenyérforma átlényegítése más összefüggésbe kerül, mégpedig igen felkavaróan, hiszen ezek a szeletek – az eucharisztia liturgiájában Krisztus testévé változó kenyértől eltérően – nem adnak lehetőséget a rituális elfogyasztás általi testi-lelki átlényegülésre. Ha mégis úgy alakulna, hogy valaki kísérletet tesz a kóstolásra, könnyen előfordulhat, hogy tényleg ez lesz az utolsó vacsorája.
