Szubjektív beszámoló
Kedves Almási Éva,
Köszönöm válaszát és köszönöm érdeklődését. A nemrég felállított szobrom, a Vénusz születése, Velence
mellett, Fusinában, természetesen az „új szerelem”. Ezen kívül 9 nagyméretű
szobrom áll már Olaszországban, valamint kisebbek múzeumban, alapítványnál. De
Olaszország mellett Ausztriában, Németországban, Svájcban, Franciaországban,
Belgiumban, Portugáliában, Törökországban, Izraelben, Kolumbiában, Indiában is
vannak nagyméretű szobraim, némely több mint három méteres. Mindezek az elmúlt
20–22 év alatt születtek.
Mondhatnám minden a római Magyar Akadémia
bársonyfüggönyeivel kezdődött. Ez nem tréfa, nagy örömmel mentem az Akadémiára dolgozni
a nyolcvanas évek közepe táján. A műterem, amit kaptam, gyönyörű volt, de arra
nem volt használható, hogy egy szobrász ott dolgozzon, legalábbis kővel,
márvánnyal semmiképpen sem. Lehetett volna rajzolni, elmélkedni, vagy múzeumokba
járni, de egy ötvenes évei közepén járó művész leginkább faragni szeretne, ami
bizony nem a legtisztább munka.
A véletlen, de lehet, hogy nem is volt annyira véletlen,
megoldotta a problémát. Egy-két hét római lét után már a carrarai hegyek
között, Pietrasantában voltam, sok-sok segítséget kapva az olaszoktól. Ott
azonnal otthon voltam, szabadon dolgozhattam, egy kővel dolgozó szobrásznak az
a hely mindenképpen a második hazája. Megismertem Carrara hatalmas
márványbányáit, a sokszor több száz tonnás márványblokkok kibányászását, a 100
fajta carrarai márványt, a habfehértől a feketéig, a hatalmas márványtömbök
sokszor kísértetiesnek tűnő szállítását, az óriási, a legmodernebb gépekkel is
dolgozó, márványt, gránitot, ónixot munkáló kőfaragó műhelyeket, valamint a
nagy bronzöntő műhelyeket. Voltam óriási márványvásárokon, és természetesen
találkoztam sok-sok szobrász kollégával a világ minden részéről. Sok minden
indult ott el, rengeteg munka, sok barátság, meghívások, egyre több kiállítás
sok helyen Európában.
Pietrasanta után több mint egy évtizedig éltem a carrarai
márványbányák között lévő csöppnyi La Piastra-ban, csak az volt a dolgom, hogy
dolgozzak. Budapesten az V. ker. Honvéd téren álló Gulág szobrom is ott
készült, onnan szállították haza és avatták 1993-ban.
Majd egy Toszkánában töltött kb. egy évtized következett. Áll
egy 2 méteres szobrom egy szép reneszansz villában Luccában, jó társaságban, a
felállításkor egy Henri Moore alkotás volt a „szomszédja”, Szardinián
Teuládában és Buddusoban, egy 3 méteres Bagoly Fananoban, egy életnagyságú
márvány ló-szobrom két másik nagy szobrom társaságában egy kis toszkán városban,
van szobrom Legnanoban, a „Museo d’Arte Moderna”.ban. És ez csak Olaszország.
Nem volt éppen könnyű két évtized, sok lemondás és kitartás
kellett, de volt eredménye.
A Velence melletti, a reneszánsz palotáiról híres Brenta
folyó torkolatában lévő Fusinában, szemben már a San Marco van, egy nagy, mintegy
1000 személyes nemzetközi campingben és yachtkikötőben a „Vénusz születése” már
a harmadik szobrom. Néhány évvel ezelőtt faragtam ott két, több mint 5 méteres
faszobrot, „Luna Laguna” és „Világítótorony”. S mindez köszönhető egy embernek,
a camping és yachtkikötő tulajdonosának, akiben megvan az a különleges érzék,
hogy a campingben ne csak a szállás, az étterem, az aerobic terem, vagy a
yachtok elhelyezése legyen elsőosztályú, hanem, s ez valóban szinte egyedülálló,
legyen szoborpark is. Megvalósította. Hiába, a mecenaturának nagy hagyománya
van Itáliában. Egyetlen, a művészetet szerető
emberen múlt az értékes szabadtéri szoborpark kezdete, ami mára szépen
gyarapodó gyűjtemény.
És még egy érdekesség: 35–40 évesen jártam először Velencében,
természetesen azonnali szerelem volt. Már akkor arra gondoltam, hogy nagyon jó
lenne ott egy szobrot állítani, „jelet” hagyni. Ez 1990-ben majdnem sikerült,
tervbe volt véve, hogy Trevisóban egy csodálatos gótikus palotában, a Ca’ dei
Ricchi-ben rendezett kiállításom később bemutatásra kerül Velencében. Az élet
úgy hozta, hogy ez nem valósult meg. Most visszanézve, talán nem is baj. A
Velencével történt első találkozás után, jó három évtizeddel később három
felállított szobrommal már egészen megközelítettem a várost, már csak egy
laguna választ el tőle. A „Vénusz születése” mögött már a Campanile látszik.
Lehet, hogy ami Attilának nem sikerült, nekem egyszer mégis sikerül „bevennem”
Velencét?
