Újrajátszott történelem címmel látható nemzetközi kiállítás az OFF-Biennále Budapest keretében a Centrális Galériában május 31-ig, mellette a Platán Galéria is a projekt része volt, valamint egy vetítés is kapcsolódik az eseményhez.
Hogyan foglalkoznak a bemutatott művek a történelmi emlékezet kérdéseivel, a történelem konfliktusaival? Mi közünk a japán, vagy mexikói történelem bizonyos fordulataihoz? Miért vannak többségben a videók a kiállításon? Hogyan aránylik a kiállítás költségvetése egy hasonló külföldi eseményéhez? Beszélgetés a két, jelenleg külföldön élő és dolgozó kurátorral, Molnár Edittel és Páldi Líviával.
Molnár Edit (M. E.): Az OFF szervezői számára fontos volt, hogy ez egy nemzetközi biennálé legyen, minél több külföldi alkotó munkájával. A kiállítás része volt egy kisebb tárlat a Platán Galériában, és van még két filmvetítés is a Toldi Moziban: Clemens von Wedemeyer MUSTER (Rushes) című alkotását nézhetik meg az érdeklődők. (A vetítések: május 24. és 30. – a szerk.)
Páldi Lívia (P. L.): Megpróbáltunk olyan művészeket válogatni, akikkel már volt közös munkánk: én például most dolgozom Susanne Kriemannal, Editék installáltak egy nagy kiállítást Sven Johnenak, és voltak olyan alkotók, akik mindkettőnk számára fontosak valamilyen okból, és most itt volt a lehetőség, ha kicsiben is, hogy meghívjuk őket. Ilyen Meiro Koizumi, akivel 2012-ben találkoztam Tokióban, és ilyen Roee Rosen, aki mindkettőnk számára meghatározó munkássággal rendelkezik. Van még egy név, Zbigniew Libera, akit én a régió egyik legfontosabb művészének tartok. Nagyon szerettem volna neki egy nagy kiállítást még a Műcsarnokban, ami nem jött össze, úgyhogy örülök,hogy legalább egy diptichonnal tudunk adózni a mesternek.
Molnár Edit és Páldi Lívia.
Fotók: Aknay Csaba / OFF-Biennále Budapest Archívum
M. E.: Egy kiállítás szervezésénél az intézményi háttérről sem szabad megfelejtkezni, vagyis úgy kell álmodni, hogy az megvalósítható legyen. Ha van egy, alapvetően a szolidaritásra épülő, és erősen kultúrpolitikai manifesztumként induló projekt, akkor olyan művészeket kell meghívni, akik sajátjuknak érzik ezt a kezdeményezést, és ők is támogatni akarják. Mindössze két művészt tudtunk idehozni, ezért az alkotók nem tudták kontrollálni, hogyan lesz installálva a munkájuk, és ez hatalmas bizalmat feltételez a művész részéről.
P. L.: Az OSA Archívum Centrális Galériája azért merült fel, mert bár ilyen típusú képzőművészeti kiállítások nem voltak itt korábban, de a kortárs történelemmel folytatott párbeszéd – ami az intézmény lényege – egyértelmű kapcsolódási pontot jelentett.
aP: Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a fel nem dolgozott történelmi traumák, a feltáratlan, elhallgatott múlt kelet-európai sajátosság, miközben itt a kiállításon a világ különböző szegleteiből látunk ehhez a témához kapcsolódó munkákat. A nemzetközi művészeti életben is ilyen előtérben lévő kérdés ez?
P. L.: Az biztos, hogy máshol is problémát jelent a történelemhamisítás, a különböző elhallgatási stratégiák. Számomra a Koizumival folytatott beszélgetések voltak a legérdekesebbek ebből a szempontból: az ő egész munkássága szembenézés a szigorúan ellenőrzött, hierarchikus és elvárásokkal teli japán társadalommal. Elkerülhetetlenül beleszövődik az alkotásaiba a japán nacionalizmus, ami az elmúlt 10-15 évben egyre erősebben határozza meg a politikai életet. Máshonnan is lehet persze tudni arról, mekkora traumát jelentett a második világháborús vereség ténye egy olyan társadalomban, ahol a vereség egyszerűen elfogadhatatlan. Koizumi videó installációjának kiindulópontja a modern japán történelem egy sokat vitatott könyve, amely Az eltérő véleményen lévő Pal bíró ítélete címmel eredetileg Kalkuttában jelent meg 1953-ban. A mű megértéséhez persze ismerni kell a történelmi hátteret: 1946-48-ig ítélkezett Tokióban a tizenegy tagú Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék a második világháború távol-keleti hadszínterein háborús bűntetteket elkövetők felett. Radhabinod Pal volt az egyetlen a testületben, aki az összes vádlott minden egyes vád alóli felmentését kérte. Az indiai bíró később egy elég hosszú, és meglehetősen ellentmondásos könyvben foglalta össze gondolatait. Koizumi művében egy előadóművész teljes komolysággal olvas fel Pal könyvéből, miközben a mögötte megbújó két álarcos megpróbálja megakadályozni ebben, vígjátéki helyzetet teremtve ezáltal.
aP: Pal könyve egyébként Japánban széles körben ismert?
P. L.: Igen. Azóta, hogy 1999-ben a teljes szöveget publikálták Japánban, és a könyvnek jelentős sajtóvisszhangja volt, az egyre erősödő japán revizionisták Bibliája lett ez a könyv. Palnak két szobra is van Japánban, kiotói Ryozen Gokoku és a tokiói Jaszukuni-szentélyben. Ez utóbbi egyébként a japán nacionalisták kedvelt felvonulóhelye.
aP: Vagyis bármilyen meglepően is hangzik, egyáltalán nem távoli, és párhuzamok nélküli a közép-európai és a japán világ?
P. L.: Abszolút nem. Akartunk egyébként egy másik munkát is hozni Koizumitól: Egy fiatal szamuráj portréja a videóinstalláció címe, amelyet végül technikai okokból nem sikerült bemutatni most Budapesten. Ez a mű egy egészen konkrét reakció a kamikáze-ideálnak az újbóli megjelenésére Japánban. Nagyon jól mutatja ennek a kérdésnek az aktualitását, hogy az előbb említett szentélyben az összes olyan japán katonáról megemlékeznek, akik az országért harcoltak, köztük számos háborús bűnösről is. A múlt elemeinek ez a fajta egybemosása, a történelem utólagos átdolgozása mindenképpen ismerős nekünk is.
M. E.:A burleszk és a komédia a legtöbb munkánál elengedhetetlen tartozék, a probléma komplexitását is megmutatja. Mi nem kijelentéseket akarunk tenni, hanem pont ezt az összetettséget akarjuk érzékeltetni, amely gondolkodásra késztet. Sven Johne művében például a tragikomédia segít közelebb hozni a kérdést a nézőkhöz. Nagyon fontos, hogy Johne az NDK-ban nőtt fel. Először konceptuális fotósorozatokkal dolgozott, és az utóbbi időben kezdett el mozgóképpel foglalkozni, a történetmesélés érdekli. Témáiban állandóan visszakanyarodik az NDK mint állam eltűnéséhez, illetve ennek a jelenre gyakorolt traumatikus hatásához. Johne erősen vonzódik a tragikomikum nyelvezetéhez. A kiállításon bemutatott Some Engels egy szereplőválogatás: egy amerikai casting-igazgató keres színészeket Berlinben Friedrich Engels szerepére. Hat különböző korú és eltérő kulturális háttérrel rendelkező színészt hív be, akiknek angolul kell előadniuk Engels Marx temetésén elmondott gyászbeszédének néhány sorát. Ezzel a helyzettel létrehoz egy olyan drámai szituációt, amelyben ezeknek az embereknek az egész élete megmérettetik. Az 1989 utáni történések összes kérdését felveti, nagyon erős kortárs kapitalizmuskritikával, egy elképesztően vicces, ugyanakkor nagyon fájdalmas 25 perces videó formájában.
aP: Németország esetében kézenfekvő a történelmi tematika, sok művész foglalkozik műveiben a múlttal, és annak jelenre gyakorolt hatásával?
M. E.: Érdekes, hogy Kelet-Németországgal nagyon kevés művész foglalkozik, és közülük is sokan belecsúsznak a nosztalgikus múltidézésbe. Nagyon kevés olyan alkotót ismerek, aki szofisztikált hangon, a jelenből tudja értelmezni a folyamatokat.
aP: A kiállításon látható alkotások nagy része videó, ez az érvényben lévő trendeket is jelzi?
M. E.: Ez két dologról árulkodik. Egyrészt sok művész, aki a történelemmel foglalkozik, és különböző kutatásokra alapul a munkája, mozgóképben tudja megfogalmazni a tapasztalatait. De ez természetes, hiszen a meglévő dokumentarista technikák a mozgóképhez kapcsolódnak. Másrészt viszont erre a kiállításra összesen annyi pénz volt, amennyi egy csoportos kiállításon egy fél művészre jutott volna Nyugat-Európában, és a videó az a formátum, amelyet könnyen lehet kezelni. De azért ügyeltünk arra, hogy ne csak videók legyenek, vannak objektek, fotók is.
P. L.: Ezzel a kiállítással szerettünk volna egy nemzetközi „környezetet” teremteni, kapcsolódva a városban lévő kisebb kiállításokhoz. Azért is fontosnak tartom ezt, mert a nagy intézmények kiesésével nincs olyan helyszín, ahol ezeket a munkákat be lehetne mutatni ma Magyarországon. Petrányi Zsolt csinált a Magyr Nemzeti Galériában a múlt félévben az első világháború évfordulójára egy kiállítást (Turning Points – Fordulópontok), aminek én azért is nagyon örülök, mert így legalább egy kicsit vissza tudjuk idézni azt a – paradicsominak nevezhető – korábbi helyzetet, amelyben lehetőség volt arra, hogy különböző kollégák eltérő módon, másfajta válogatásokkal mondhassanak el történeteket. Ráadásul az OFF egyik leglényegesebb célkitűzése is ez, hogy sokféleképpen mutasson be aktuális jelenségeket.
aP: Az nem merült fel, hogy legyen magyar anyag is?
P. L.: Felmerült, de végül nem lett, és ennek több oka is van, mindenekelőtt az, hogy mindketten külföldön élünk, Edit ráadásul már elég régóta. Sokkal több időt igényelt volna egy olyan kiállítás létrehozása, amely erősebben reflektál mindarra, ami ma Magyarországon történik.
aP: Nem beszéltünk még Carlos Amorales munkájáról, amely – legalábbis számomra – iszonyú erősen fogalmaz meg egy alapvető dilemmát.
P. L.: A Supprimer, Modifier et Preserver (Eltörölni, Módosítani és Megőrizni ) főszereplője ügyvédeket kér meg arra, hogy a francia polgári törvénykönyv hatályos, grafittal nyomtatott változatában végezzenek „átalakításokat” annak megfelelően, hogy szerintük mely cikkelyeket kellene törölni vagy átírni. A megkérdezett szakemberek a videóban végre is hajtják a változtatásokat, de több esetben érezhető az elbizonytalanodásuk. Ez a lényegbevágó kérdésekkel foglalkozó videó sem mentes a finom iróniától.
aP: Ironikus, de azért legalább annyira szívszorító is ez a videó: hogyan alakít át, tüntet el korábban nagyon relevánsnak tűnő dolgokat az idő, és nem azzal végződik-e egy ilyen kísérlet, hogy apránként mindent kiradírozunk. És lehet-e egyáltalán a helyükre olyan mondatokat írni, amelyek minden szempontból érvényesek?
P. L.: Igen, azt hiszem ez az egyik olyan kérdés, amely minket is foglalkoztatott, amikor a kiállítást összeraktuk. Amorales munkáiról gondoltuk, hogy a leginkább összecseng azzal a helyzettel, amely Magyarországon az elmúlt években kialakult. De ugyanakkor „kiviszi” az itt élőket ebből a helyenként sokszor lokális fókuszú helyzetből. Amorales és a többiek munkái így, egymás mellett talán nyitnak egyfajta irányt, adnak egy kis levegőt. Létre akartunk hozni egy olyan helyet, amely régóta nincsen, leszámítva a Trafót meg néhány kisebb intézményt, ahol úgy érezheti a látogató, hogy van tere a gondolkodásra, ahol más oldalról is meg tudja közelíteni azokat a problémákat, amelyek naponta elárasztják a médiából. Szempont volt, hogy sokféle pozíciót mutassunk be.
M.E.: És hogy ne legyen didaktikus a végeredmény. Ez egy kortárs művészeti kiállítás, nem akartunk úgy tenni, mintha az OSA berkein belül egy csupán történeti kérdésekkel foglalkozó anyag lenne.