Dobó Bianka Rekonstrukció című kiállítása a NextArt Galériában egyben a galéria új művészének beutatkozása is. VIDEÓ a megnyitóról.
Dobó Bianka: Emlékmű I. 2015 akril, varrott vászon 140×95 cm
Az 1981-es születésű, grafikus végzettségű művész legújabb festményeit állította ki. A harmonikus színvilágú, világos tónusú képek valamiféle nyugtalanságot hordoznak, s ha nem is mindig kapunk konkrét támpontokat, elfelejtettük vagy nem is voltunk birtokában háttérinformációknak, valamiképp számunkra is érzékelhetők, átjönnek a képek mögött rejlő társadalmi feszültségek.
Dobó Bianka: Emlékmű II. 2015 akril, vászon 100×60 cm
A tartalmi és műfaji gondolkodás, az adott elemek továbbgondolása Dobó Biankára egyébként is jellemző. Diplomázás után a ma már alig használt litográfia technikát oktatta a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, közben folyamatosan kísérletezett azzal, hogyan lehet vegyíteni a hagyományos grafikai módszereket és a korszerű technikai eszközök használatát.
A kép hangjainak megjelenítése is mindig izgatta, hol fényekkel, hol ritmusokkal, pulzáló ledlámpákkal jelenítette meg a város zajait, a hétköznapjainkra jellemző hangkavalkádot, zajokat. A most kiállított festmények esetében a vászonra előzetesen rávarrt „hanghullámokkal” tágítja a mondanivalót, az asszociatív mezőt és a hatást is. Mielőtt az alkotás rákerül a képre, átvarrja a vásznat, fehér cérnával, mindegyiket egyedien.
Dobó Bianka: Örökség, 2014 akril, varrott vászon 100×60 cm
A képek ismerős és jellemző helyszíneket mutatnak, rögtön tudjuk, a mi városunkban, Budapesten járunk, pedig nem hasonlítanak turista képeslapokra. A Parlament, a leégett Kodály köröndi épület, a Várkert bazár, a kelenföldi buszpályaudvar átalakulás, építkezés, valamilyen esemény közben látszik. A jól felismerhető helyszíneken a városlakók viszont csak sziluettek, nincs személyiségük, arcuk, pusztán a térrendező elemek közé tartoznak.
Dobó Bianka: Szent Gellért tér, 2014 akril, varrott vászon 100×50 cm
És, hogy milyenek ezek a terek? Közterek, a mindannyiunk által használt senki földjei. Dobó Bianka érdeklődése két markánsan körvonalazódó irányba mutat. Mint minden művészt, őt is az önreflexió érdekli, illetve az emberek és a környezet viszonya, egymásra hatása. Ez utóbbi vonulatba tartoznak a most kiállított képek képek, a városról, amiben élünk.
Az építész-urbanista Szemerey Samu, a kiállítás megnyitóján az építészet felől közelítette meg a munkákat, hangsúlyozva, hogy a tárlat a kortárs építészet két legaktuálisabb és legfontosabb problémáját érinti. Az egyik az építészeti esemény megjelenése, és az a látszólag érdektelen közeg, amely felett elsiklik a figyelmünk, ugyanakkor a legfontosabb részét alkotja épített környezetünknek, sőt, tudat alatt ez határozza meg, milyennek érzékelünk és miképp használunk egy várost. A másik az infrastruktúra – a minket kiszolgáló szolgáltató hálózat, a közlekedés, alul-felüljárók, szemétgyűjtők, utcabútorok -, amellyel az építészek is csak a közelmúltban kezdtek el foglalkozni. A 20. század közepétől a városok fejlődése nyilvánvalóvá tette, ki kell tágítani az építészet hagyományos területeit és ezzel együtt az eszköztárát.
Dobó Bianka: Augusztus 20. 2012 akril, varrott vászon 50×100 cm
A sokrétegű városi valóság, ami Dobó Bianka képein megjelenik, sokmindenről beszél, legfőképpen arról, milyen módon veszünk részt a társadalomban. A várost az emberek jelentik, akik élnek, dolgoznak, szórakoznak, tüntetnek benne, és persze maga az épített környezet. Szemerey Samu szerint ez utóbbi megértése nem kikerülhető. A kukák, lámpaoszlopok, padok világa többről árukodik, mint gondolnánk, válhat vizuális szemétté, de lehet a kultúra evidens kifejezője is. A város mint hordozóelem pontosan megmutatja, mit gondolunk a közösről, hogyan gondozzuk a minket szolgáló környezetet.
A 20. századra az is kiderült, a városban az épületek mellett ugyanolyan fontos a közlekedés, a buszmegállók, a táblák rendszere, a szelektív hulladékgyűjtő szigetek, a növényzet, a tájépítészet kérdése. A 21. század pedig emellé helyezi a technológiát – s ez a folyamat éppen jelenidőben zajlik. Most költözik a város , a „köztér” a zsebünkbe, az okostelefonjainkra, menetrendek, dugójelentések formájában, másrészt egy láthatatlan informatikai közegbe, felhőkre. Nem tehetjük meg, hogy nem viszonyulunk ehhez a változáshoz. Egyre inkább egy efemer felhőben mozgunk majd párhuzamosan, eltávolodva a fizikai valóságtól.
Dobó Bianka: Négyes metró, 2014 akril, varrott vászon 60×60 cm
“Okos városokról szokás mostanában sokat beszélni, én is gyakran teszem “ – mondta a megnyitón Szemerey Samu. De kinek okosak, hogyan működnek, kinek lesznek elérhetők a szolgálatásai, infrastruktúrája? – tette hozzá a kérdést.
A választ mindannyian megtapasztaljuk majd a közeljövőben. Úgy, ahogyan az építkezéseken keresztül megértettük a város működését: ha járhatatlan az út, mert kiástak egy hosszú járatot és műanyag csövek fekszenek mellette, akkor ott csatonáznak, ha pedig sínek hevernek ott, villamos fog erre járni. A rendezetlen munkaterüeteken keresztül értettük meg, hogyan feljődik a város, és tudhattuk, miben vagyunk érintettek, vagy érdekeltek. Ezt most elveszítjük. A technológia mindig kulturális jelenség is, sosem pusztán mérnöki invenciók eredménye. Mi városlakók, nem árt, ha tudatosítjuk ezt. Foglakozzunk vele, vegyünk észre a házunk előtt áló kukát, mint az életünk működésének tükrét.
Dobó Bianka így kommentálja a munkáit: „A képek tárgyilagos dokumentációját adják olyan tényeknek, amikről mindannyian tudunk, de nem szívesen gondolunk rájuk, vagy egész egyszerűen kitöröljük azokat az utcaképből. Legyenek azok utcai munkások, tönkrement, megszűnt cégek és vállalkozások, kialudt egykori neontábláinak maradványai. A terek átnevezése, a régi és az új paradox egymás mellett élése – mint például a Moszkva tér / Széll Kálmán tér esetében – az emberek zavarodottságáról, bizonytalanságba kerüléséről szól.”
Dobó Bianka: Munkások ( Parlament) , 2013 akril, varrott vászon 100×60 cm