Először: itt az általuk alapított új művészeti díj, erre még június 25-ig lehet beadni pályamunkákat. Másodszor: június 5-től a Nem mi voltunk! Crew képzőművész csoport Memento Budapest című köztéri projektjének központi információs bázisaként funkcionálnak. Harmadszor: a Holnap ma van! címmel június közepéig még látható az általuk szervezett csoportos kiállítás a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben. Ennyi bőven elég, hogy beszéljünk róluk és velük.
A Chimera-Project mögött ketten állnak, Patrick Urwyler Bernben végzett, svájci születésű művészettörténész és Mittich Bogi magyar szociológus. Berlinben találkoztak, ahol már dolgoztak együtt különböző művészeti intézményekben mielőtt Budapesten galériát alapítottak. Kik ők és mit akarnak? Egyáltalán mi a Chimera, s ha galéria, miért projekt? Mittich Bogival beszélgettünk.
Nem mi voltunk: Classroom prokect 2010 (Chemnitz)
artPortal: Szociológia szakos voltál, miért kezdtél el képzőművészettel foglalkozni?
Mittich Bogi (M.B.): Az ELTE-n Wessely Annához írtam művészetszociológiai tárgyú diplomamunkát. De a berlini ösztöndíjas évemben vált egyértelművé az irány. Ott egy olyan művészeti intézményben, a Kunstraum Kreuzberg Bethanienben dolgoztam, amit szintén szociológus vezet. A személetemet, ahogy hozzányúlok a kiállításainkhoz, alapvetően meghatározza, amit ott tapasztaltam. A kortárs képzőművészet egyik rákfenéje, a széles körben elterjedt hiedelem, miszerint nem lehet ezekről a dolgokról beszélni, nincsenek hozzá kritériumok, a szavaink, fogalmaink nem alkalmasak annak a megragadására, ami a pillanatból, a mostból születik. Ezzel a mítosszal eltávolítjuk a kortárs alkotásokat a megnevezhető dolgok köréből. Én gyökeresen mást gondolok erről. Berlinből visszatérve egy rövid ideig a FKSE Képíró utcai galériájában dolgoztam. Hamar kiderült, hogy nem tudok megélni belőle, így visszatértem a szociológiai vonalra. A szervezeti diagnosztika a kenyérkereső munkám szervezetfejlesztés területén belül végzek alkalmazott kutatásokat, . Patrick közben Bernben befejezte a művészettörténet szakot, mellette egy “muzeológia és kurátori tanulmányok” nevű, nagyon praxisorientált MA-t is szerzett. Ezután racionálisan végiggondoltuk, hol tudnánk elkezdeni az életünket és Budapestre esett a választás.
Mi volt a kérdések sorrendje: galériát csinálunk, de hol? Vagy: Budapestre költözünk és ott mit csinálunk?
M.B.: Nekem itt volt munkám, itt volt viszonylag sok kliensem. Két különböző országból, más háttérrel jövünk, figyeltünk rá, hogy az összeköltözéssel ne nehezítsük az életünket. Úgy akartuk csinálni, hogy biztonságban legyünk. Patrick is ismerte már a budapesti képzőművészeti életet, hiszen már négy éve kapcsolatban voltunk, sőt kisebb-rövidebb internshipek keretében dolgozott is itt, a Videospace-ben Eikével, illetve az Erőss Niki vezette Trafóban. És bármilyen fura, a galériaalapítás kérdése is Budapest mellett szólt. Ha Svájcban szerettünk volna hasonló méretű, léptékű helyet létrehozni a belvárosban, ahol stabil programot tudunk felépíteni, annak olyan óriási költségei, belépési küszöbe volna, ami nekünk elérhetetlen.
Kútvölgyi Szabó Áron Egy diskurzus anatómiája (statikus) 2013
De Svájban kialakultabb a kortárs művészeti piac, erősebb a gyűjtői kör.
M.B.: Ez igaz, a svájci piac kialakultabb, de sokkal többen is osztoznak rajta, és meggyökeresedtek a poziciók, nehéz betörni. Egyre inkább visszaigazolódni látom a kezdeti benyomásomat: az, hogy itt vagyunk nem befolyásolja azt, hogy ott is tudunk profitálni a tevékenységünkből. Ha következetesen építjük a programunkat és profin dokumentáljuk minden egyes lépésünket, akkor az interneten nyomon követhetőek vagyunk, erre alapozódik minden. Emellett mindig van egy lábunk kint is, futnak projektjeink külföldön, céljaink közé tartozik a művészeinket is minél többet kivinni, együttműködünk más galériákkal, igyekszünk kapcsolatba kerülni külföldi rezidencia programokkal.
2012 legvégén nyitottátok meg a Klauzál téren a galériátokat. Milyen felkészülés előzte ezt meg? Hogyan alakult ki a művészeti profil? Másrészt, hogyan határozod meg a Chimerát: mennyiben galéria, és mennyiben project-hely?
M.B.: 2011-ben projekt alapon bekapcsolódtunk a Berlin Art Week idején megvalósuló urban art-al foglalkozó satelit vásárba, rendeztünk tárlatokat itt-ott, szórványosan, változó művészekkel. De kipróbáltuk magunkat egy izgalmas nagy térben, az “utolsó kelet-berlini” házban található Neurotitan Galerie-ben, vagy Zürichben egy autonóm grafikai stúdióban rendeztünk grafikai kiállítást. Az első Chimera néven futó projektünk 2012 tavaszán, a Madách téri Telepen zajlott, ahol kibéreltük a galériateret. Minden, amibe belevágtunk közelebb vitt a saját önálló szakmai programunk megfogalmazásához. Talán úgy lehet megfogalmazni a tevékenységünk lényegét, hogy különböző kurált tárlatokkal releváns ügyeket tapogatunk le. Persze ez egy folyamat, még mindig zajlik. Többnyire tematikus tárlatokban gondolkozunk, tág körrel dolgozunk és ezt meg is akarjuk tartani. A galéria kérdésére pedig azt tudom válaszolni, hogy nem a hagyományos modell képviselői vagyunk és bár szakmai oldalról jövünk, dacára az üzleti világban szerzett tapasztalataimnak, ez nem kizárólagosan üzleti vállalkozás. Abban az értelemben meg pláne nem, hogy a máshonnan kimenekített pénzünket hoztuk volna ide fialtatni. Célunk a saját, önálló szakmai programot működtetése, egy általunk kiválasztott művészkör pozícionálása, akiknek segítünk a karrierépítésükben és akik által mi is alakítjuk a profilunkat. Kiállításaink nem a klasszikus értelemben vett galériás kiállítások, solo show-kal, de terveink közt szerepel egy olyan stabil művészkör kialakítása is, amellyel középtávon már bepályázhatunk nagyobb vásárokra.
Koós Gábor: Budapest, Diary IV. 2013
Ha jól értem az eddigieket, a hangsúly a mondanivalón, a tartalmon van.
M.B.: A fókuszunk valóban tartalom-irányított, de azért ez árnyaltabb kérdés. Nem feltétlenül abban az értelemben kell ezt vizsgálni, hogyan kapcsolódik, vagy kontextualizálódik az az adott téma itt Budapesten, esetleg globálisan. Mi gyakran választunk esztétikai illetve művészetelméleti tematikát. Konkrét példát is szívesen mondok: volt olyan kiállításunk, ami a sokszorosítással foglalkozott. Az originalitás kérdése a művészeti diskurzuson belül releváns, érdekes terület, pont ilyen diskurzusokat szeretnénk létrehozni, amelyek gyakran szociális, gyakran pedig művészeti témákhoz kapcsolódnak.
Milyen szempontok alapján választjátok ki a művészeket, akikkel együtt dolgoztok?Ha már egy vásári jelenlétet emlegettél, kik lesznek, lehetnek a csapatban?
M.B.: Úton vagyunk, a profilunk még nem teljes. Tematikus tárlatokkal teszteltük a művészeket és a szcénát, és időközben rátaláltunk három művészre – Koós Gábor, Icko Dávid és a Nem mi voltunk művészcsoport – akiknek most első lépésben a karrierjét kezdtük el menedzselni. Tesszük az ilyenkor szokásos dolgokat – külföldi kiállítások szervezése, rezidenciaprogramok –, ahogyna csak lehet támogatjuk a munkájukat, lehetőségeket térképezünk fel nekik. Közös terveink vannak rövid, közép és hosszútávon – megbeszéltük velük hová akarjuk eljuttani őket és megpróbáljuk megvalósítani tudatos CV építéssel.
Nem mi voltunk. Classroom project 2010 (Chemnitz)
Melyiküket miért választottátok?
M.B.: Különböző időszakaikban figyeltünk fel rájuk. Koós Gábor képgrafika szakon végzett, gigantikus méretű fametszetekkel foglalkozik, de egészen különleges szemlélettel nyúl ehhez az itthon mostoha sorsra ítélt műfajhoz. Az eredetileg sokszorosításra való technikával egyedi műalkotásokat állít elő, hiszen az általa késztett dúc csak egyszer húzható le. Olyan finom ecsetkezeléssel dolgozza meg a felületet, ami nem ismételhető meg, és egyszerre állítja ki a dúcot a nyomattal. Úgy értelmezi a műtárgyat, hogy a dúc és a nyomat összetartozik, a kettő lesz egy. Ezáltal izgalmas helyzet jön létre: két eredetink van. A sokszorosítot grafikának ez a nagyon kortárs megközelítése érdekelt először, amihez hozzáadódott az öntudata, ahogy szembemegy az olaj-vászon világgal, emellett rengeteg gesztusalapú dolog van a nyomataiban. Biografikus szemlélettel reflektál arra, ahogyan fiatal művészként elkezi a karrierjét, ez is nagyon kortárs hozzáállás. Benne van az is, amikor direkt nyomattal lenyomtatja a vízóráját, vagy a bejárati ajtaját ( ezt állítottuk ki az Art Marketen ) és odateszi mellé az ajtót. Most a Dunaújvárosi ICA-D-ben felállította az első 3 dimenziós printet, a műterme teherliftjéről. A következő ötlete a családi erdő lenyomtatása.
Icko Dávidot harmad éves festőszakos korában ismertük meg, amikor diorámákat, peep show jellegű dobozkákat csinált. Ez a fajta mediális kísérletezés, tervei szerint fotóval, animált gifekkel kombinálva nemcsak izgalmas multimedia mixet eredményez, hanem olyan erős atmoszférát teremt vele, ami elképesztő módon reagál arra, ami most van.
A Nem mi voltunk! csapattal a ‘kipróbáljuk egymást’ szakaszban vagyunk. Ők a hatalom témájával foglakoznak, a politikai mellett olyan mikroökonomiákban is, mint az iskola. Éppen most nyílik a Memento Budapest kiállítás nálunk, ami valójában egy köztéri projektjük, a nemhivatalos emlékezettel foglalkozik és a galéria a projekt infoközpontjaként szolgál, mely a feltárómunkába és köztéri intervencióba ad bepillantást és kínál kapcsolódási lehetőséget. A VII. kerületben táblákat helyeztek el, amik reflektálnak a kerület fejlődésére, változásaira, hogyan lett belőle partizós bulihely, dzsentrifikációs övezet. Sokat dolgoznak “artist research” eszközökkel, most is rengeteget interjúztak.
Enterirőr a Holnap van ma című dunaújvárosi kiállításról
Mind a három általad felsorol művész pozíciója izgalmas, de nem könnyen eladható műfajok ezek.
M.B.: Olyan szakmai elvek mentén alakítjuk a programunkat, amik egyáltalán nincsenek alávetve kommerciális logikának, ezzel együtt fontosnak tartjuk, hogy eladjunk és a művész karrierjének építésében elegedhetetlennek gondoljuk, legyenek eladott munkáik, amiben mi támogatni akarjuk őket. Hibrid történet vagyunk. Bizonyos értelemben galéria, amely kereskedik, de nem ez a kizárólagos célja, nem ez alapján építi a programját. Éppen kialakult az a globális intézményrendszer, amibe ugyanúgy beletartoznak a vásárok, mint a gigamúzeumok és a biennálék. Ha egy művész karrierjét építed, nem lehet nem ott lenni bizonyos vásárokon, nem lehet, hogy ne adj el tőle fontos magángyűjteményekbe, és ne kerüljön be közgyűjteményekbe. Mindezek hozzátartoznak a művészeti élethez. Vannak vásárlóink, igaz alapvetően külföldiek, de szerencsére voltak köztük visszatérők, akik felfigyeltek egy adott művészre és követik a tevékenységét. Óvatos vagyok azzal a szóval, hogy gyűjtő, sokszor minden vásárlót gyűjtőnek hívnak. Mi kifejezetten sok energiát rakunk minden vásárlóba. Akik elkezdtek érdeklődni a kortárs iránt, de nem generációkra visszamenő gyűjtő családból érkeznek, azokat kifejezetten segíteni szeretnénk.
Kassaboys művészcsoport: Kunstuniformen – egy elképzelt, művészekből álló hadsereg egyenruhája
Mennyire kevered az üzleti és a művészeti élettel foglalkozó életedet ?
M.B.: Nem nagyon. Akikkel így vagy úgy együtt dolgozom, azokat persze tájékoztatom a másik oldalamról.
Hogy kerültetek Dunaújvárosba?
M.B.: Felkérést kaptunk a tárlatra, aminek nagyon örültünk, bár ott mozgott bennem is a kérdés, miért épp ránk esett a választás. Fehérvári Tamás megnyitóbeszédéből kaptam rá választ, miszerint olyan agilisan és nemzetközi nyitottsággal kezdtünk el dolgozni a magyar színtéren, hogy szerette volna megnézni, ha lehetőséget kapunk, mit, kit válogatunk össze. Inspiráló volt az óriási tér is, még sosem rendeztünk kiállítást 600 négyzetméteren. Jó visszajelzéseket kaptunk eddig és ami még fontos volt nekünk, hogy olyan emberek támogatták ezt a munkát, mint a Beke László, Százados László és Várnai Gyula, aki felajánlotta segítségét a netre szánt dokumentáció elkészítésében.
Adamkó Dávid:mega 2011 (Leopold Bloom díj 2013)
Díjat is alapítottatok, pedig léteznek már díjak a kortárs színtéren…
M.B.: Nemcsak mi állunk mögötte, hanem a works.io is, online művészeti portfolio platformjával. Azt, hogy két-három héttel a kiírás után 40 országból már több mint 150 pályamunka beérkezett, úgy könyvelem el, hogy erre igény van. Rengeteg olyan díjról hallottam, ami burkoltan az olcsó műtárgyhoz jutást szolgálta. A bevált forgatókönyv erre a következő: alapítok egy díjat, a nyertesnek adok 100 ezret jutalmul, cserébe elteszem a műtárgyat, ami egyébként 400 ezret ér. Mi ezen többször felháborodtunk már, ráadásul a hazai, nem túl könnyű helyzetben élő magyar képzőművészeknek még fájóbb, mint másutt, ha támogatásnak álcázva lehúznak róluk egy bőrt. Először írni szerettem volna erről, de olyan arrogánsnak tűnt, és könnyen lehetett volna rá azt válaszolni: ítélkezel, miközben te se tudsz jobbat csinálni. Régóta benne volt a fejemben, az lenne az igazi válasz, ha mi alapítanánk egy igazi segítségnek bizonyuló díjat. Szóval belevágtunk. A cél, hogy elősegítse egy új, szupportív kultúra létrejöttét. Az imént arról beszéltünk, vannak-e a kortárs művészetben kritériumok, mi alapján lehet megítélni a minőséget? Ez a kérdéskör különösen izgat, ezért úgy kértük fel a zsűrit, hogy a “munkakörüknek“ része az is, hogy megindokolják, kit miért tettek fel a shortlistre, milyen szempontokat érvényesítettek a döntésüknél. Ebbe az irányba még biztosan lépünk majd tovább, meg akarunk kérdezni szakmabelieket, hazaiakat és külföldieket egyaránt, mik a kortárs munkák értékelésének szempontjai. Ez a díj első éve. A víziómban benne van, hogy öt év múlva tanulmányok, könyvek jelenhetnek meg ehhez kapcsolódóan.
Cséfalvay András: Getting Pluto 8 (videó, részlet)
Képek: a Chimera Art Project jóvoltából