Mostanában gyakran mondogatjuk: halódik, tán már ki is múlt a hazai kortárs művészeti intézményrendszer. Nagyjából így is van. Azaz, hogy pontosak legyünk: a közpénzből finanszírozott intézményrendszertől búcsúzhatunk el, az ezen kívülire pedig ráférne némi erősödés. Vannak azonban olyan országok, ahol még annyi sincs, mint nálunk. Többnyire keletebbre. A Moldovai Köztársaság (az orosz elnevezésben Moldávia, a románban Moldova) például ilyen.
Lendeczki Kinga az ELTE-BTK-n végzett 2013-ban esztétika és kommunikáció-média MA szakon, az elmúlt években dolgozott többek között az ACAX-ban és az acb galériában. 2013 őszétől Kisinyovban (Chisinau), a moldáv fővárosban él – az ottani tapasztalatokról, a moldáv kortárs művészeti színtérről kérdeztük.
Első rész: milyen az, amikor művészeken és műveken kívül semmi sincs?
artPortal: Moldávia nem éppen a pezsgő kortárs művészeti életről ismert. Hogyan esett a választásod éppen Chisinaura, azaz – ahogy mi emlegetjük, az oroszos elvenezés után – Kisinyovra? Miért gondoltad, hogy ott a helyed?
Lendeczki Kinga (L.K.): Körülbelül két évvel ezelőtt volt a MÜSZI-ben egy előadás, amit Vladimir Us tartott az Oberliht köztéri művészettel foglalkozó csoporttól. Akkor hallottam először többet Moldáviáról és arra gondoltam, hogy izgalmas lehet megnézni egy olyan közeget, ahol még nem épült ki annyira a művészet intézményrendszere, illetve más lehetőségek vannak, mint nálunk. Végül az EVS, egy európai önkéntes rendszer keretében utaztam ki 2013 októberében.
Exposure. Az Oberliht projektje Kisinyovban, 2013. Fotó: Lendeczki Kinga
Első munkahelyed a [ksa:k] volt Mi a hely profilja és milyen munkában vettél részt?
L.K.: A kisinyovi kortárs művészeti központban kezdtem dolgozni, amelynek elődjét a Soros Alapítvány hozta létre. Azért tetszett a projektjük, mert hasonlónak tűnt az ACAX-hoz, ahol korábban is dolgoztam mivel az a célja, hogy erősítse a moldáv művészet nemzetközi jelenlétét. A többi önkéntessel eleinte az volt munkánk, hogy segítsünk a könyvtár digitalizálásában, illetve a honlap fejlesztésében. Ezen kívül pedig viszonylag szabad kezet kaptunk abban, hogy milyen projekteket szeretnénk megvalósítani. Ez egy jó lehetőség volt arra, hogy megismerjük magát a közeget, a művészeket, és hogy jobban belefolyjunk a kisinyovi művészeti életbe.
Ennek alapján mi volt a tapasztalatod, milyen az ottani kortárs képzőművészeti színtér? Jogosak az ottani kortárs művészet konzervativizmusával kapcsolatos előítéleteink?
L.K.: Hivatalos szinten, az államilag támogatott helyeken található kortárs művészet közelebb áll a szalonművészethez. Olyan munkák szerepelnek itt, amelyek szépek, eladhatók, jól mutatnak a nappaliban. Azok a művészek, akik kicsit progresszívebb irányba próbálnak indulni, vagy eleve olyan médiumokat használnak, ami nem a tradicionális festészet, grafika vagy textil, azok az alternatív vonalhoz tartoznak és nekik nincs állandó intézményük. Tehát nincs kortárs művészeti múzeum és igazán kortárs művészettel foglalkozó galéria sem. Egy év alatt nem is láttam igazán jó kiállítást. Vannak ugyan kisebb kiállítóterek ezeket próbálják is most valamilyen módon fejleszteni, de az anyagi háttér hiánya miatt ez sokkal nehezebb. Itt szembesültem először igazán azzal, hogy Kisinyovban tényleg problémát jelenthet az, hogy nincs pénz kiépíteni egy fűtésrendszert és ezért a télen ilyen helyeken nem lehet bármit is kiállítani. Ami még jellemző volt, hogy mivel nincs megfelelő infrastrukturális közeg, nem annyira látható hogy ki az, aki része ennek az egész művészeti színtérnek és hogy ki mit csinál.
Tehát hiányzik egy hálózat, ami összefogná az egészet, amin keresztül jobban tudnának kommunikálni egymással a különböző intézmények, szakemberek?
L.K.: Igen. Nálunk ez például jobban működik, vannak internetes portálok ahol mindig képet kapsz arról, ami történik. Moldáviában ez ilyen formában nincs, vagy töredezettebben van még csak jelen és ennek a megerősítése zajlik most.
Az oktatás is kulcsfontosságú lehet abban, hogy ez a helyzet megváltozzon. Mi jellemzi például az ottani művészképzést?
L.K.: Nagy hátrány, hogy nem volt underground művészeti színtér a szocializmus alatt és az 1990-es években mindent a nulláról kellett kezdeni. A művészeti színtéren tevékenykedők azzal szembesültek, hogy az oktatási rendszerben a 90-es évekig a szürrealizmus volt a legfrissebb tananyag. Nagyon sok minden kellett tehát pótolni. Ez részben a Soros Alapítvány segítségével el is kezdődött, de az egyetemi szinten továbbra is a tradicionális vonal az, ami támogatott. Négy szak van, grafika, festészet, szobrászat, textilművészet és olyan hogy fotó, videó vagy intermédia egyetemi szinten nem is létezik. Próbálják ezt ellensúlyozni: futott egy tévésorozat, amiben beszéltek az újabb törekvésekről, illetve most vannak workshopok is, de ez sajnos nem egy gyors folyamat.
Oberliht: Kiosk, 2013, Kisinyov. Fotó: Lendeczki Kinga
Visszatérve a munkádra, az önkéntes program keretében lehetőséged nyílt egy saját projekt létrehozására, ennek révén kerültél kapcsolatba az Oberlihttel.
L.K.: Többek között az anyagi források hiánya miatt kezdtünk el az Oberlihttel dolgozni még az első munkahelyem révén. Az Oberliht művészeti csoport 2000 környékén alakult és együttműködésen alapuló köztéri beavatkozásokkal foglalkoznak, nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy bevonják valamilyen módon az adott közösséget is. A Kiosk nevű projektjükön belül hozták létre a Flat Space-t ami egy szovjet típusú lakás terve alapján épült meg, és tulajdonképpen egy nyitott térként funkcionál, amit event helyszínként használnak. Ennek a keretében szerveztünk először mi is vetítéseket a [ksa:k]-al, illetve később volt egy projektjük, ami az egyik parknak a felújítását célozta meg, és ez a munka jelenleg is folytatódik.
Az interjú II. része hamarosan!
A cikk lejjebb folytatódik.