Művészettörténész szerzőnk 2014 márciusa óta él Mianmarban. A helyszínen végzett kutatásainak jelenlegi állását összegzi egy sorozatban, amely Magyarországon elsőként foglalkozik a mianmari kortárs képzőművészeti közeggel. A rövidített változatot közöljük, ha a megjelenésekkel egyidőben bővülő teljes tanulmány érdekli, ITT olvashatja!
- Szabad internet csak pár éve van, diktatúra viszont sokáig volt
- Van kulturális minisztérium, de nem foglalkozik a kortárs területtel
- Kevés a dokumentum, így a kutató személyes szálakon indulhat csak el
- Nem volt interakció a világgal, így a meghatározó stílusok nyomát hiába keresnénk
- Mégis: van kortárs művészeti szcéna! Vannak alkotó művészek és galériák
- A cenzúra elvben megszűnt, de öncenzúra van. És olykor „baráti figyelmeztetések”
Kortárs művészeti szcénáról értekezni Mianmar esetében nem egyszerű feladat, ugyanis az egyik tábor állítja: nincs miről beszélni, hiszen mianmari kortárs művészeti szcéna nem létezik – majd „poszt-etnikus” jelzővel intézi el a művészeti közeget. Az ellentábor váltig állítja: egyértelműen van, lélegzik.
Kétségtelen, hogy első nekifutásra egy kevéssé egyértelmű, mondhatni átláthatatlan helyzet tárul elénk. A következő sorok a remélhetőleg egyre nagyobb tábort erősítik: van miről beszélni, méghozzá egy pezsgő, élni akaró kortárs színtérről, ám megértéséhez, valamilyen fokon történő megismeréséhez a bájos fogalmát kimerítő, felszínes festészeti tevékenységet támogató „galériák” kínálatánál jóval mélyebbre kell ásni.
TS1 Yangon – Phoe Kyi kiállítása 2014 áprilisában. A TS1 újszerű tere és koncepciója új
dimenziót nyitott a mianmari kortárs szcéna számára. A szerző felvétele
Külföldi művészettörténészként nekilátva a „feltárási” procedúrának, csak apránként jut el az ember a lényeghez: nyomokat követ, néha elvesztve az irányt. Idővel aztán egyre biztosabbá válik, hogy a megtévesztő, „csupaszín-festészet” felülete alatt egy gyökeresen más világ bontakozik ki, mely komplex gondolkodásmódjával régóta igyekszik utat törni magának az ismeretlenségből. E világ megközelítése, kitapintása felettébb körülményes.
Miért ilyen láthatatlan ez a mianmari kortárs közeg?
Az egyik ok, hogy a diktatórikus berendezések soha nem támogatták a kortárs művészeti eszméket, és ha korábban születtek is progresszívebb szellemű alkotások, évtizedekig mélyen a felszín alatt rejtőztek. A másik, részben ebből fakadóan, hogy átfogó, idegen nyelven is elérhető, kritikai irodalom a (kortárs) képzőművészeti színtérről, leszámítva két festészeti ismertető könyvet, tulajdonképpen nem íródott eddig. Errefelé az internet két-három éve vált szabadon használható eszközzé, így kevés az online információ és nem mindig releváns.
Ami kézzelfogható dokumentum létezik, az nehezen hozzáférhető, általában sovány, tényszerű információkat tartalmaz (meghívók, műtárgylisták, elszórt cikkek a kiállítások tartalmáról). Talán akad néhány komolyabb írás egy-egy alkotóról, de a művészeti kontextus nem integráns része ezen könyveknek. A harmadik, ebből következően az, hogy szinte kizárólag a személyesen, helyszínen végzett kutatómunka, a művészeti élet szereplőivel történő hosszas beszélgetések, a hivatalosan nemlétező archívumokban való keresgélés, kölcsön kapott könyvek, dokumentumok segítségével lehet egy hozzávetőleges képet kapni arról, mi is zajlott az elmúlt évtizedekben, és hogyan alakul ma a képzőművészeti világ Mianmarban.
Kiállítási katalógusok 1967-ből és 1987-ből. A Myanmar Art Resource
Center and Archive jóvoltából. A 2014-ben indult projekt az egyik
ritka kezdeményezés kortárs művészeti archívum létrehozására Mianmarban
Jelen sorozat tehát nem (is lehet) teljeskörű; kiindulópont. Az elmúlt időszak művészeti fejlődésének „rekonstrukciója” a résztvevők szubjektív meglátásain át vezet: még hosszú idő szükséges ahhoz, hogy „objektívebb” rálátással bírjon a nemzetközi szcéna a mianmarira. Egy biztos: más művészeti közegekhez, főleg a jól ismert európai, de még más ázsiai közegekhez sem hasonlítható. Teljesen egyedi utat követő művészeti életről beszélhetünk, melynek további fejlődési iránya egyelőre csak nagy vonalakban jósolható meg. Bár továbbra sincs könnyű helyzetben, mivel a színteret évtizedekig szinte kizárólag a tiszta alkotási vágy táplálta, mégis, kevéssé valószínűsíthető, hogy pont most csendesedne el étvágya.
Mandalay és Yangon az a két egykori főváros,
ahol egyáltalán felmerül a hagyományos, vallásos kereteken kívüli vizuális művészetek fogalma. Előbbi vezető pozíciója mára elhalványult a rohamtempóban fejlődő Yangon mellett. Itt koncentrálódik az ország üzleti és befektetői szférája: ebből egyáltalán nem következik az, hogy az országban megkezdett nyitás és tőkebeáramlás az egekbe vitte volna a mianmari kortás művészeti szcénát – sőt. A helyzet javulgat, de még megdöbbentően kevés figyelmet kap.
Bár egyre több kezdeményezés van kibontakozóban, a nagyjából harminc évnyi vaskezű diktatúra, plusz a húsz évnyi kicsit enyhébb, de továbbra is emberi jogokat sértő, cenzúrára épülő politikai berendezkedés az országot szinte mindvégig teljességben elzárva tartotta a külvilágtól – így interkulturális kapcsolatok még a szomszédokkal sem létesülhettek.
Lokanat Gallery, Yangon – Kyee Mintt Saw kiállítása 2014 áprilisában.
Az 1971-ben létrehozott galéria több száz kiállítás létejöttét segítette. A szerző felvétele
A lassan hetvenedik születésnapját ünneplő festőnő, írónő, ellenzéki aktivista Ma Thanegi szerint: „Az Op Art mozgalom úgy suhant el mellettünk, hogy tudomásunk sem volt a létezéséről”. Mianmarban a mai kortárs művészeti szcéna létezése, még ha csak kis léptékben is, pusztán annak köszönhető, hogy évtizedeken keresztül a diktatúra alatt szellemi vákuumban élő művészek kitartóan hittek abban, amit képviseltek és amit gondoltak, a lehető legegyszerűbb ok vezérelte őket az alkotásban: hogy kifejezzék belső világukat, hogy művészetet hozzanak létre, tulajdonképpen a semmiből, egy romokba döntött ezeréves kultúra maradványaiból.
„Kortárs” (illetve modern) művészeti szcéna
a kormány szemében mondhatni: nincs.
Kortárs: mint reflektív művészet, mint olyan, amely szabadon közvetít, elgondolkodtat, újat mond. A két művészeti egyetem köszönő viszonyban sincs a „nyugati kánon” szerinti kortárs, de még a „modern” művészettel sem. A kortárs, illetve modern művészek egy fillér támogatást nem kapnak; (állami) művészeti múzeumok, kiállítóhelyek szintén a nem létező fogalomkörbe tartoznak. Kulturális minisztérium ugyan van, de a hivatali ügyek más területeket érintenek, főleg régészeti terveket és vallásos épületeket. Tehát ma minden, ami nem vallásos művészettel foglalkozó kiállítóhely, vagy nem hagyományos művészettel kapcsolatos projekt, bizonyosan privát jellegű kezdeményezés – legyen az egy bájoskodó festészettel foglalkozó vagy kritikai megnyílvánulásokat vállaló hely.
A kiállítás jóváhagyására kiküldött cenzor-bizottság „ülésezik” egy yangoni galériában 2009-ben
Bár a cenzúra hivatalosan „megszűnt”,
a sajtóorgánumokra nézve például olyan szabályozás van érvényben, mely az öncenzúrázást segíti elő – ezt sajnos más területeken is tapasztalni. A vizuális művészetek terén, ugyan már nem igen törődik vele egyik oldal sem, gyakorlatilag a mai napig engedélyhez kötött bármilyen kiállítás vagy publikus művészeti megnyílvánulás. 2011 előtt általában egy tízfős bizottság jelent meg a helyszíneken, egy biccentéssel megakadályozva egyes művek bemutatását vagy magát a kiállítást. A legtöbb művész állítása szerint ugyanakkor, mivel az „illusztris” társaságnak vajmi kevés fogalma volt a modern irányzatokról, „könnyen” ki lehetett védeni a „támadásokat”. A mai napig vannak viszont megfigyelések, „baráti” figyelmeztetések. A performansz műfaja talán a legösszetettebb ebből szempontból, hiszen korábban teljesen irreális elvárásokat szabtak a művészek, illetve szervezők felé az engedélykérés kapcsán. Á propos új szelek – előbb meg kell vizsgálni a mai kortárs szcénát megalapozó „modern” fogalmát, mely mint sok más elem ezen a téren, sajátos jelentéssel bír Mianmárban: a sorozat következő része erre kíván kitérni.
A cikk lejjebb folytatódik.