Viszonylag csendesen, hivatalosan október 15. óta zajlik az idei Fotóhónap, a magyar fotós közeg két nagy hazai fesztiválja közül a régebbi, amelyet itthon a Magyar Fotóművészek Szövetsége (MFSz) rendez. Volt már kétéves periódusa (1998-2014) is, aztán négy év kihagyás után tavaly újraindult, mégpedig azzal az ambícióval, hogy évente jelentkezzen.
Az újraindulás óta a katalógus vékonyabb lett – tehát a program is kevesebb –, s bár a mennyiség önmagában nem jelent minőséget is, tény, hogy például 2014-ben annyira erős volt a felhozatal, hogy csak egy négyrészes sorozatban éreztük méltónak szemlézni az anyagokat, és még úgy sem esett szó mindegyik izgalmas tárlatról (a nyitócikk itt olvasható).
A most zajló Fotóhónap és a korábbiak között a legszignifikánsabb különbség talán a nemzetközi színtér mérsékelt megjelenése. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy idén először, úgy tűnik, nem áll mögötte a European Month of Photography, vagyis az EMOP. Azaz az EMOP oldalán még szerepel még Budapest, mint tagváros, a Fotóhónap katalógusában azonban már nincs ott az EMOP logója. Lehet persze vitatkozni arról, hogy egy nyolcvanon túli japán világsztár kiállítása felér-e tíz európai középgenerációs alkotóéval, csak éppen nem érdemes. Maradjunk annyiban, hogy ezúttal egy koncentrált és nem a bőség zavarával küzdő rendezvényről beszélhetünk, mely hivatalosan másfél hónapon át, november 30-ig zajlik, de valójában az első kiállítás már szeptember 19-én megnyílt, maga a “vezérkiállítás” pedig egészen január 19-ig látogatható.
Ez pedig, mármint a húzókiállításnak szánt tárlat egy nemzetközi szinten is nehézsúlyú sztárfotográfust hoz el a hazai közönségnek, Nobuyoshi Arakit. A két éve a pozsonyi Fotóhónap alatt zajlott, szintén jelentős kiállításhoz képest itt átfogó képet kapunk az életműről. Egészen a kezdetektől, az első, utazásról született albumtól a felesége halálának időszakán át a kötözős képekig visz az út, és még néhány friss, idén, állítólag kifejezetten erre a kiállításra készített fotográgráfia is bemutatásra kerül.
Érdekes látni, hogy a Mai Manó Házzal való szakmai versengésen túllépve túllépve idén a Capa Központ is csatlakozott, ráadásul két olyan alkotóval, akik generációjukban ikonikusnak számítanak, Perneczky Gézával, illetve a kevésbé ismert, de nagyon is figyelemre méltó Nádor Katalin életművének bevezetésével. Utóbbi az acb galéria újrafelfedezése, ami a Pécsi Műhely nagy erejű feldolgozásának egyik eredménye. Az acb helyszínként sem marad ki, Dobokay Máté kiállításával csatlakoznak, akinek progresszív, határátlépő anyagkísérletei nem hagyják, hogy a hagyományos fotográfiai alkotók közé soroljuk őt.
A kiállítások sorából kitűnik az építészeti tematika, a 100 éves Bauhaus ünnep például a Magyar Fotográfiai Múzeumban jelenik meg Kárász Judit, a dessaui iskola egykori tanítványának kiállításán keresztül. A huszadik század egy másik nagyon jellegzetes építészeti megnyilvánulását, a panelházak, lakótömbök jelenségét járja körül és igyekszik újraértelmezni az ISBN Galériában október 31-én még látható BRUT. Unalom. Tízemeletesek, üres terek és játék címet viselő tárlat. Az utazó nemzetközi kiállítás egy magyar kurátor, Tüdős Anna és egy litván művész, Marija Nemčenko közös munkájára, egy könyvre épül, a kiállításon pedig három videómunka segítségével juthatunk közelebb a propaganda, a panelben lakók és a jelenkorból a panelidőkre visszatekintő alkotók szemszögén keresztül a kérdéshez: fenntarthatóság vagy bontás?
A távoli és (talán ezért?) divatos Izland egy kevésbé jellegzetes arcát ismerhetjük meg Álovits Bálint szép, okos, letisztult képi világán keresztül. A fiatal művész az itt bemutatott Acclimate című anyagában azt vizsgálja, hogyan lehet egy látszólag az életre kevéssé alkalmas területet is meghódítani, de nem leigázni, hanem megtanulni vele együtt élni. Első hazai önálló kiállítása alapján érdemes lesz őt figyelemmel kísérni, annál is inkább, mert a nagyon biztos érzékű TOBE Gallery vette szárnyai alá.
Vékás Magda neve az analóg eljárásokkal komolyabban foglalkozók körében ismerősen kell, hogy csengjen. Fotó-anyagisággal folytatott kísérleteit az Artphoto Galériában lehet majd megtekinteni november 11-től, Fém és kő – New York és Budapest címmel.
Az eseményt szervező MFSz-nek otthont adó Mai Manó Ház két finn alkotót mutat be a Fotóhónap alatt, egymást váltja Maija Tammi és Maija Astikainen. A tabukat döntögető White Rabbit Fever zsigeri berögződéseinkre próbál hatni az undor és az elragadtatás eszközeivel, míg a november 21-én nyíló One-dog policy az állatok vicces-elgondolkodtató antropomorfizálódásával foglalkozik.
Már csak a Budapesten kívüli kiállítások miatt is említést érdemel még Nyilas Ilona tárlata, amiért a Zala-megyei falucska, Csöde alkotóházáig kell elutazni. Természetesen régóta küzdünk már azzal, hogy mennyire vízfejű és főváros-centrikus a mi művészeti életünk, és egyáltalán nem baj, hogy a Fotóhónapnak vannak fővároson kívüli helyszínei is. Sőt! A dolog pikantériáját inkább a helyszínek random és rapszodikus megjelenése adja, kevésbé tűnik átgondoltnak a helyek és kiállítások kiválogatása. De ha már itt tartunk: a salgótarjáni Agócs József-tárlat első blikkre igencsak helyénvalónak tűnik: feltételezhető az erős kapcsolat a kiállítási anyag és a helyszín között.
Sajnos, idén elég kevés a szatelit rendezvény, jó lett volna sétákat, vezetéseket, konferenciákat vagy bármi egyebet még rá- és hozzászerevezni, amitől csak még vonzóbb lehetne a Fotóhónap. A honlap viszonylag jól használható, a katalógus divatosan tiszta grafikai tervezésű, s bár kicsit bogarászni kell a helyszínek címe, a kiállítások egyéb infói között, pozitívum, hogy online is lapozgatható, illetve minden helyszínen fizikai példányként is beszerezhető. Amit egy nem reprezentatív, de nem is teljesen random felmérés alapján nagyon hiányolunk a rendezvénysorozatból, az egy térkép, a résztvevő helyszínekkel, és általában, a sokkal erőteljesebb kommunikáció. A Fotóhónap és a látogató is megérdemelné.
Nyitókép: Maija Astikainen: One-dog policy
