Csurka Eszter mólója messze a sötétségbe nyúlik, néhol vékony fényfüzérek jelzik vonalát. Figyelni kell, le ne essünk, erősebben fogom a táskámat és a lábam elé nézek, mintha belecsobbanhatnék a nagy, fekete vízbe, amely komoran csillog az elárasztott templomtérben.
Bizonytalanul mozgunk tehát, ahogy sokasodnak a látogatók, lépésről lépésre fedezzük fel a fényszigetekbe függesztett festményeket. Igyekszünk kivenni a homályban bójákként tovaúszó szobrokat, minél közelebb araszolni az ékszereket rejtő kincses ládákhoz, hogy a stég legtávolabbi pontjára megérkezve és megkönnyebbülve a buborékos vízben formálódó viasz fizikáján merengjünk kissé.
– Számíthatunk több fényre a teremben? – kérdezem magát Csurka Esztert, miután hosszas keresgélés után felfedezzük sziluettek és egymásnak látatlanban bemutatkozó vendégek között. – Nem.
Grandiőz, súgnak össze ketten, ismerősök lavíroznak el egymás mellett, ismeretlenek pedig üdvözlik egymást; rég nem látott arc bukkan fel előttem a halvány derengésben, várja, hogy köszönjek, de csak akkor jövök rá, ki volt, mikor lemondóan elfordul.
A nyugalom nehezen őrizhető meg. El kell szánnom rá magam, hogy újra, majd még egyszer körbejárjak, közben elgondolkodtat a mélység, amely fölött járunk: mégis ügyesen kialakított, illuzórikus felület lenne csupán? Vagy bonyolult összetételű plazma, amely az egymástól látszólag független objektumokat és gondolatokat összetartja? Netalán védmű, amely a három lépés távolságot kijelöli?
Egy férfi és egy nő a deszkapalló szélén toporog tanácstalanul a lehető legközelebbi helyen egy fénylő holmit tartalmazó üvegkalickához. A nagy távolság miatt a benne elhelyezett tárgyat látni is, nem is. Felvillan egy bizonyos szögből, mint egy világítótorony jelzőfénye; valaki megpróbálja, és lelép: indulna felé, de lábát máris visszarántja, mert a lenti anyag csúszós és kiszámíthatatlan. Az átkelés lehetetlen.
Az elmosódó, sarokba zárt, feszült alakok a festményeken és a víz formálta különleges öntvények már ismerősek lehetnek, de nemcsak az installáció helyezi őket új nézőpontba, hanem a velük együtt szereplő ékszerek is. Az ékszerek egyszerre tűnnek esetlegesnek, mint a szerelmi varázslás (vízben megdermedő) ólomfigurái, és a végletekig kidolgozottnak, mint egy ötvösmester remekművei. Körben a falakon a tárlók a magasabb férfiakat is próbára teszik, ha aprólékosan szeretné őket szemügyre venni, van, akinek lábujjhegyre kell állnia.
Ellentmondásos, hogy bár mindez összhangban áll a kiállítás címével, a párhuzamot a korábbi munkák esetében már nehezebb megvonni. A festmények és térformák tematikája inkább csak alkalmazkodni igyekszik a koncepcióhoz, nem egyértelmű, miért pont ezek a művek kaptak helyet az összefoglalónak szánt anyagban. Megnyitóbeszéd nem igazít el – nincs. Kedvünkre bolyonghatunk, megilletődve állunk a több emeletnyi messzeségben.
Itt nem lehet mozizni – jegyzi meg egy közeli hang, gondolom, a megnyitó közönségének arcára utal, felderíthetetlen társasági viszonyokra. Miközben éppen ebben áll a mozi lényege: az ékszerdoboz-fároszok, irányított fények és a mozgókép mágiája az elsötétített teremben együttesen térítenek el mindentől, ami hétköznapi.
Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum
2011. 1. 27. – 2011. 3. 20.