A kiállítóterekben mindig automatikusan betöltődő, és töviről-hegyire végignézésre sarkalló program a B55 legújabb mátrixában használhatatlannak bizonyul.
Miközben itt semmi sem kötelező, muszáj kedvemre nézelődnöm. Egy kis céltalan sétafikálással módosítom hát az eredeti tervet, leszakadok a feliratokról, és meg sem próbálom megjegyezni az alkotók nevét.
Néhányukét azért sikerül, de majd csak a végén. A kiállítás aukcióval fog zárulni (katalógus itt), így elég sok művész került a válogatásba, és ennek megfelelően széles a kínálat is. Ahhoz, hogy kiemelkedjen néhány igazán érdekes darab, hagyni kell, hogy szembe jöjjenek, vagy beléjük botoljunk, esetleg visszanézzünk rájuk a vállunk felett. Pontosan úgy, ahogyan ez az utcán is történne, ahol hétköznapi futásunkban olykor megállít egy-egy különös jel, valami, ami tegnap nem volt ott, vagy csak soha nem tűnt fel. A tágas, kényelmes galéria viszont könnyített terep, a piszkos munkát már elvégezték. A flaszter, az öreg épületek, elhagyott buszmegállók, szenespincék és lomtalanítások szutykából nem nekünk kell a kincseket kihalásznunk. A port letörölték, a kormot lesuvickolták, a patinát átfestették.
Must Create Some Shit. Az első benyomásra Rapa Melka Gábor méretes, ócska fiókokból barkácsolt, csillogó-ragyogó, pasztellszínű darabjával (piece of shit-jével?) kontráz rá. Az ellentmondás, ami a bekeretezett stencilek és tagek vakrámáinak lécei között feszül, mindenesetre szembeötlő. Pintér Antal Save the Whalese mintha valahogy összement volna. Éppen egy bálna. Vagy ez most csak vázlat? Elképzelek egy bálnát eredeti méretében, óriási lenne egy falon, de nem férne be a galériába. Hogy is van ez?
Taker betonkerítésre festi fotórealista reklámnőit (mint azt Hajdú József Ferenc dokumentációja a kiállításon bemutatja), és rendelésre vásznakat is gyárt: honlapján külön kiemeli, hogy költözködésnél milyen hasznos, hogy az ember csak fogja a graffitit, és viszi. A street art freskó helyett feltekerhető gobelin. Kiváltságos helyre törekszik, csak éppen a kiállítótér közegében címek és kiírások általi magyarázatra szorul, idézőjelbe kerül, sőt megkérdőjeleződik.
Nem tudhatom – a címe nélkül Riez József graffitis eszköztárat alkalmazó festménye például nem élne meg, egy betonfalon öt perc alatt lefújnák, nem gondolkozhatnánk rajta ennyit. A hasonló kihívásoktól óvakodva Nagy Judit különbejáratú tájékot álmodik: tűzfalat fest magának, és arra rajzol árulkodó betűket (Az én városom).
Aprólékosság (Nikon alkonyba menetelő lámpái) és elnagyoltság (Horváth Csongor: Zion King) egyaránt jellemző, pazar felületek vonzzák a tekintetemet vagy megnevettetnek, de biztos, hogy nem ugyanezt gondolnám, ha bármelyiket is egy villamosmegállóban látnám pingálva. Lomizott és újraértelmezett tárgyak versengenek a figyelmemért bámészkodás közben (Carlos BreakOne gördeszka-sorozata, Tóth Renáta: Próbababa II. – MandM), mégsem zaklatnak fel különösebben, az egy Panelkrisztus (Gabay Gergely) kivételével láthatóan eszükben sincs provokálni.
A street art beköltözik a galériába, hogy polgári otthonokba költözzön tovább. Alku tárgya lett, a street art most megvehető. A falakkal ellentétben.
A tageket és matricákat (vagy bármit, ami rájuk hasonlít) már odakint az utcán és idebent is automatikusan figyelmen kívül hagyom, hiába a keret, a vászon, hiába, hogy a hófehér háttéren jobban szemügyre vehetők lennének. Vagy street art valami, vagy se nem street, se nem art. Kellemes kis kaland ez a séta.
B55 Kortárs Galéria
2011. 2. 10. – 2011. 2. 23.