Mit csinál? Plankel. Plankol. Mit? Blankol? Olyasmi. Plankton. Palánkon. Át a palánkon! Vagy rajta. Arccal lefelé fordulva fekszik, kővé dermed. Nem kell mindenkinek érteni vagy tudni, mi ez, mindenesetre Szűcs Attilát eltérítette annyira, hogy már két éve ezzel foglalkozzon. Na nem plankinggel, hanem festéssel; ahogyan kivette a részét a világjelenségből, az most néhány fontos mozzanat erejéig a Deák Erika Galériában látható.
Mintha csak a világvégére való várakozás üres óráira találták volna ki, a közösségi média úgy alakította át a fontossági sorrendet. A mémkultúra pedig, feloldandó a fejlett országok lakóinak gyötrő unalmát, kitermelte az új pózolás különféle formáit: a modell és a megfigyelő szerepe felcserélődött vagy töredékes indíttatások mozaikjává változott. Ki és mit akar megmutatni? A pózolót azért kell lefényképezni, mert ő így akarja, nem csupán belebotlottak, és témaként értelmezték. Ha a megfigyelő történetesen egy (hivatalosan is) művész, a képlet bonyolódik. A vizsgált személynek története lesz, a meghökkentő mozdulatnak gazdája. Ami eddig több ezer fotón megörökítve karneváli szituációként volt vállalható, annak kiszámíthatatlan következményeit egyszerre Szűcs veszi magára, hogy egyesével haladva megértse és megértesse, mi a konkrét sztori.
Megpróbálja elfogadhatóan értelmezni például a póniháton fekvést (Communion, 2012) – a bizarr jelenet szerepel a világ 65 legjobb planking fotója között az interneten, ahogy egy kanapé támláján darab faként pózoló szőke nő is (Woman is Planking on the Red Couch, 2012). Vagy elhagyja az eredeti forráson a luficafatokból rekonstruálható narratívát, és csak a vészesen dudorodó léggömbökre koncentrál, amelyeken fiatal fiú egyensúlyoz (Planking on Ballons, 2012). Tehermentesítésről azonban messze nincs szó: a kiállításban szereplő planking és nem-planking szituációk abszurditása teljesen hasonló egymáshoz, és összességében legalább ugyanannyira nyugtalanítják az embert, mint Szűcs korábbi témái. Szűcs Attilánál egy kicsit mindig világvége van.
Mintha titokban elhelyezett kamerák részletszegény felvételeiről merevítették volna ki őket, mindig is a hétköznapi tevékenységek hiábavalósága, szánandó céltalansága vált nyilvánvalóvá, és ez a melankólia a plankinggel szinte utolsó stációhoz ér. Abban ugyan tájékozottságunk okán megnyugodhatnánk, hogy ez csak átmeneti állapot, hiszen a planking ideje már lejárt (és fénykora óta kiderült, az unalom órái másfajta pózokkal is átvészelhetők), a galéria közegében, a gondtalan nevetgélés közben olyan háttérinformációk sejlenek fel, amelyekről valószínűleg egy világvégéhez hasonlóan egyáltalán nem szeretnénk tudni. Karafiáth Balázs mémkutató webkamerás bejelentkezését egy megnyitóhoz képest szokatlanul pontosan, a koordinált világidőhöz képest egy órás eltéréssel, néhányan már nem csípjük el – akiket kérdezgetek, azok csak az tudják rekonstruálni mondandójából, hogy „a plankingről szólt”. És többen valószínűleg ugyanezt gondolják a kiállításról is, azt hiszik, ez valami lazáskodás, vicc, humor, pezsgővel a kézben álldogálnak és nézelődnek hanyagul, óráról órára.
A világméretű mutatvány veszélytelennek hat, azonban néha halálos, fő fegyvere a meglepetés, de néha visszájára fordul, normaszegő, de csak amennyire a mémek rendjébe illeszkedik. Szűcs elszigetelt, néhol nehéz, szürke ecsetvonásokkal is körbehatárolt alakjainak rettegése a sötétségtől, menekülése az egyhangúság vagy a számonkérés elől (The Father, 2011), öntudatlan megadása (Quiz Show, 2011; Summons, 2012) vagy éppen néma ellenállása (Resistance, 2012) a közösségi média fonákjaként is felfogható. Figyelemfelkeltés és a kommunikáció elutasítása, a figyelem megvonása és a szigorú összpontosítás jelenik meg benne egyszerre.
A halottnak tettetés, úgy hírlik, sok esetben életmentő lehet ragadozókkal szemben, karneváli szerepe a halál kinevetése és távoltartása. De ebben a meghökkentő játékban, a plankingben bőven benne van egy ravatal véglegessége, a hullamerevség hátborzongató sugallata – vagy úgy, hogy eszünkbe jut, valaki ténylegesen belehalt már Ausztráliában, vagy úgy, hogy a rá való késztetést Szűcs Attila magányos, halálukat váró szereplőinek indíttatásaival azonosítjuk.
A látogatók lassan hazaszállingóznak, vagy lötyögnek még kicsit, mímelik (sőt mémelik) a megértést. De a lényeg, az üzenet már ott van, elrejtett tekintetükben, szorosan a testük mellé zárt, merev karjukban – és feszít.
A cikk lejjebb folytatódik.