A régi jó tanács, miszerint ne menjünk éhesen bevásárolni, egy galériára vonatkoztatva fontos tanulságokkal szolgál. Érdemes tisztázni magunkban a Galeria Neonba lépés előtt, hogy éhesek vagyunk-e, vagy sem, mert az itt látható tárlat képes a végletekig élesíteni az érzékeinket.
A Horog Sára munkásságából körülbelül tíz évet kiragadó válogatás a kiváló alapanyagok válogatása is egyben. Az energiától duzzadó vöröshúsok és csillogó halak látványa csupa ígéret, mintha az esti konyha meleg, otthonos derengésében várnának elkészítésükre. Egyes húsok kampón lógnak, tárgyszerűségükkel, méretükkel is elidegenítve, mégis ismerősen, fantáziálásra ingerlően (Hommage à K. ZS. I–III., 2002). A pontyokkal teli medencéről pedig nyüzsgő piac, karácsonyi forgatag, vagy az ősvizek bősége juthat eszünkbe (Élő hal, 2004).
Noé bárkája a vízözön idején, valamivel az ősóceánokon való napirendre térés után, nemcsak a fajok sokszínűségét mentette meg, hanem velük az élet biztosítékát vette a fedélzetére. Vele utaztak a különféle haszon- és áldozati állatok, „ehető állatok”, hogy konkretizáljam; a szakszerűen megnyúzandó és megkopasztandó, pikkelyezendő állatok, drága vérű, értékes húsú állatok, akiknek léte azóta is egy gondosan megalkotott, nagy rendszerbe (hússtruktúra) illeszkedik. Hogy a Pisztráng négyes (2003) madara végülis micsoda, hogy hivatalosan ehetőnek minősül-e vagy sem, rövid szemlélődés után teljesen mindegy, meg akarom enni, a kibelezett pisztrángokkal együtt, megpucolni, megpörkölni, lisztbe és olajba forgatni, fűszerkéregbe vonni, érezni az illatot.
Az éhségen keresztül szembesülünk azzal a titkos szövetséggel, ami a madárral összeköt – ha bárki tetemekre, vadászatra, gyilokra asszociál, eltéveszti a minőséget, itt nincs elmúlás. Nem a pusztulás képei ezek, hanem a létezés felett érzett öröméi, a rendelkezésre álló, a megfogható bizonyítékok a hús törvényének jogfolytonosságról, amit az élőlények egymás iránti tisztelete szentesít. A brutális acélkampó, vagy a madár testébe maró sörét ütközési pont, felkiáltójel: figyelmeztetés a fennálló rend megbecsülésére. Felhívás alázatra, egy perc néma csöndre, mielőtt a terített asztalra vetnénk magunkat.
Érdekes, hogy a halasmedencéről véletlenül sem a Tesco jut eszembe, hanem régi vásárcsarnok, a pontyfejekről is inkább macskakánaán egy sötét, életszerű sikátor kövén (Ponty 9, 2002), és magától értetődik, hogy nem vagyok, és nem lehetek vegetáriánus ebben a kötelékben, a hússtruktúra kezdettől való hálózatában. Egyedül a malacköröm nem hagy nyugodni, a bárddal lecsapkodott szaru (Manikűr, 2001), amit a hentespult hétköznapi közege profanizál. Viszolygásra késztet, mert nem kívánom, nem szeretem a körmöt, minden mást kérek. Ennyi az egész.
Egyre éhesebb vagyok. A lakásgaléria előterében található használaton kívüli, hűvös konyha éles kontrasztja az ínyenc élvezeteknek, amit a festmények nyújtanak; muszáj menni, és ennivalót zsákmányolni, belefúrni orrunkat a Nagymező utca levegőjébe és felhajtani a legínycsiklandóbb táplálékot a környéken.
Nem kell azonban sok, hogy még egy távoli párhuzam is felderengjen; olyan, gyerekként a polcról előszeretettel elkért szakácskönyvek színes betétlapjai, mint a Nagyanyáink receptjei (1985, illusztrálta Pompola Zsuzsanna), vagy a reprint Magyar-franczia szakácskönyv Dobos C. Józseftől. Bár világos, hogy a kiállítás nem elsősorban gasztronómiai kalandozás volt, óhatatlanul kikerekíti számomra a kontextusát Dobos 1881-es megállapítása, amely titokzatos módon különbséget tesz éhség és étvágy között, mintha az éhség felsőbbrendű mozgatórugó, isteni adomány lenne: „Mi az ízlés étvágy nélkül? Gyógyíthatatlan szenvedés. És mi az étvágy éhség nélkül? Maga a halál.”
Az éhség természetrajzának beható vizsgálata tehát egészen nagyívű üzenettel kecsegtet.