Rohanjanak: vasárnapig még látogatható az Eszék-Pécs/Osijek-Pečuh kiállítás, ez a különleges, nyers és színes anyag a főtéren, csinos üvegkalitkájában. Ne rohanjanak! Ezen a helyen ez igazán melléfogás lenne.
Tanuljanak a pécsiektől: a ráérős kedély, amellyel birtokba veszik a délutánt, fél szemmel a padok körül szaladgáló gyerekeiket figyelik, vagy kényelmesen elhelyezkednek egy-egy tér hangulatában, bámulatra méltó.
Mielőtt tehát neveletlenül berontanának az első ajtón azonnal a kiállítást keresve, javaslom, adják meg a módját a találkozásnak. Tévedjenek be. Nézelődjenek.
A névre és az egykori patinás szálló hírére alapozva nyilván teljesen másra lesznek elkészülve, mint hogy a nyugalmas sétatéri miliőből hirtelen egyszerre lépjenek át Eszékre, Zágrábba, Bécsbe, Berlinbe és Antwerpenbe, és hogy még némi abbáziai sós illat is megcsapja önöket, amely a falakból árad. A helyzet nem lesz egyértelmű. A bejárattal szemben óriás fekete ponyva fog éktelenkedni önök előtt, mintha nem az Adriára, hanem egy építési terület kellős közepébe csöppentek volna, de adják meg az esélyt annak, hogy éppen ez a borzasztó objektum rejti a titkos ajtót, a tér- és időkapu nyitját.
Van, amit azonban el is zár: noha a Pécsi Nádor Galéria honlapja egyértelműen az egykori Nádor Szálló egykori kávéházát adja meg, mint elődöt, valahogy gyanús, hogy ez inkább a söröző lehetett; mindenesetre olyan régen belezték ki az épületet, hogy lehetetlen megállapítani, itt nyomozott-e például Linda 1986-ban, vagy valahol máshol. A szálló felújításának ráérőssége már a pécsiek szemében is lassan minden határon túlmegy, a civil kezdeményezésre létrejött galéria éppen a határok feszegetését használja fel, mint hajtóerőt, és úgy tűnik, látogatóinak egyúttal a határok átlépését is kínálja.
Mély benyomást tesznek az emberre a hatalmas, fényes ablakok, a csupasz téglafalak és a velük kifogástalan egységet alkotó bútorok. A tágas térben legjobb helyüket találó nehéz faszékek és a máshol könnyen túlzásnak bélyegezhető, fényes design-puffok mintha ide lettek volna kitalálva. Ráadásul rajtuk üldögélve igényes művészeti albumok lapozgatására is van lehetőség, amiket a magától értetődő nagyvonalúság és bizalom jeleként nem láncoltak az asztalokhoz.
Lehet lecsüccsenni.
Idehozni egy albumot, kérni egy Mecsek Teát vagy egy sört, felcsapni a laptopot és rácsatlakozni a wifire, hideg gyümölcslével a kézben bámészkodni az ablaküvegen át, a csöndben mélázva szürcsölni egy könnyű fehérbort.
Ha mindez megvan, ajánlatos jobban is körülnézni. Az elmúlt néhány hétben a Horvát Művészek Egyesületének (HDLU) eszéki tagozata gondoskodott a határokon kívüli élményekről, kezdve rögtön egy kifejezetten meditatív videóval, amely éppen az utazás témáját próbálja feldolgozni és szó szerint kimeríteni. Az 1535 km, Vladimir Frelih loopja az anyósülésen készített fotók gyors sorozata az autópályáról, egy nap története útjelző táblákkal, benzinkutakkal, váltakozó időjárási viszonyokkal – a láttán a legtöbben autóba pattannának, és meg se állnának az óceánpartig. Thomir Matijević főhőse csak a város környéki erdőig jut, hogy kávéscsészéjével a kezében távozzon egy másik dimenzióba (Li(eav)e). A nosztalgia és hagyomány (Željka Fuderer-Levak: Emlékkép 1-2., Ines Matijević-Cakić: Tipikus női téma tipikusan női technikával), a jelen társadalmi kérdéseinek elemzése (Helena Janečić: Szent Madonna, Mario Matoković: 133/66,5/33,25/1) karcos, látványos déli szláv árnyalatokban jelenik meg.
Nem is annyira szürke – kontráz rá az érzésre Josip Kaniža által három és fél méternyi papírra felhordott grafitréteg, a fényes fekete felület inkább taktilis befogadásra késztet. Szeretnénk végigsimítani az ujjunkkal – így rögtön új értelmet nyer a szemközti oldalon Ana Petrović fenyegető, szintén három méteres transzparense, a Pay to Touch This Drawing.
Visszajutunk tehát újfent a határvonalhoz, amely úgy látszik, nemcsak a mindennapok része a ki-bejárással a kultúra egynémely városaiba, hanem a kiállításokban is megnyilvánuló alapelem. A környékbeli településekkel és vállalkozásokkal összhangban alakuló közös ügy magabiztos érték, remélhetőleg sokáig megmaradhat. Úgyhogy ne rohanjanak. Dőljenek hátra, és élvezzék a napfényt, szippantsanak tengeri levegőt, és adják át magukat a kultúra áradásának.
Nádor Galéria, Pécs
2011. május 20. – június 5.
