Tisztelettudóan már előre rosszakat álmodtam. A miheztartás végett. Az álomban Szöllősi Géza tehenei gurultak a földön, óriási, marhabőr ugrálólabdák, üveges tekintetű boci-borzalmak. Szarvukkal integettek és a látásuk egy lépcsőn kergetett le.
Az álombéli lépcső vezethetne a Roham Galéria udvarból nyíló zegzugos előterébe is – ahol az a benyomásom, eltévedtem, a sötétből a fény felé óvakodva azonban a gyanúm egyre erősebb lesz. Jobbra italpult, tehénfejeknek nyoma sincs. Egy kissé megrettenek a természetellenesen megnyújtott kitömött rókától (ezt már láttam a neten), aztán amikor már fölfelé is merek nézni a rókáról és a padlóról, tényleg nem értem, pontosan mire ez a nagy izgalom.
Club Bizarre helyett egy klubhelyiség. Szellősen felállított fehér posztamensek egy tánctéren, ingadozó színvonalú munkák, amelyek egymáshoz való viszonya és tálalása egy rajzpályázat nyerteseiéhez hasonlít leginkább, és ezt a szobrokra is értem. „A tériség változatos applikálási módjainak” kifejezésre juttatásához – amit az ajánló szöveg ígér – például egyes posztamenseket enyhén elforgattak, másokat meg elfektettek a földön.
Páhi Péter kényelmetlen mélységbe installált, „valódi 3D-s” Pálinkafőző hala a kedvencem, ez a szemétből kifogott kincs most ugyan nem fogja teljesíteni három kívánságomat, de látom rajta, hogy egy jobb szituációban ez minden további nélkül kitelne tőle. Itt a Forraltbor-főző légy lehet csak a barátja: mindkettő csupa öko, csupa szív, így maradnak a tápláléklánc legalján.
A csúcsragadozóknak szánt ostoba nyulak, a róka és a sün Szöllősi Gézától remekül elfoglalják magukat a rémpofa-vágással, Orosz Ricsi buta, de állhatatos lova csak várakozik, feszít, Sirály Dóri megszemélyesített szerkentyűi nincsenek is a táplálékláncban. Deli Anett kutyáját még a falra sem tették fel, hogy mindannyian világosan értsük, hogy nincs a helyén, de ha ez nem lenne elég, a kontextust megtámogatták könyvekkel, könyvtámaszokkal és drapériákkal. Némileg zavarja a kék kirakodóvásárt a festmény mellett nyíló ajtó, amelyen át egy rajzszakkörre látok, az oktatás sárga fényben, egy csiricsáré fal előtt és a felesleges bútorok halma mögött zajlik. Lehet, hogy elbizonytalanította volna a tagokat, ha Bardon Barnabástól valami olyat raknak ki a galériában, amilyet ő tényleg tud?
Biciklis szubkult, trash, metál, idomított mikroszkopikus lények, szőrmefétis és régi holmik különösebb jelentőség nélkül táncolgatnak itt a parketten, mint egy lomtárban, kézműves foglalkozás legsikerültebb munkái a nagyvárosi dzsungelben.
Verebics Ágnes az egyetlen, akinél kilóg a lóláb, vagyis a medveállatka, ő az egyetlen, aki a többiekkel ellentétben saját magával, saját magára reflektál, nem pusztán ember-állat viszonyt feltételez vagy ábrázol. Sajátos hangulatú, kiforrott technikájú alkotásai sehogy sem illenek ebbe az álmatag klubdélutánba, el kéne döntenie, valójában mi keresnivalója egy olyan társaságban, ahol sarokba pattintják és úgy csinálnak, mintha mi sem történt volna. Gazdátlan sólymának tekintete kísér, amikor indulok.
Visszatérő álmom nem lesz: már most is alig emlékszem.
Roham Galéria
2010. 12. 3. – 2010. 12. 22.