Nem tudok főzni. Különben eszemben sincs, most, hogy a gasztrobloggerek, tévészakácsok, Michelin-csillagok és csillagánizsok dömpingjében kérdésessé vált, hogy a főzés még főzés-e, vagy valami más. Van-e köze például a művészethez?
A kérdés jogos akkor is, ha sztárséfekről van szó: vajon amit ők művelnek, minek nevezhető? Sokáig kutakodom az emlékezetemben Segal Viktor neve után, hogy honnan olyan ismerős, steril mosolya a könyvborító steril fotóján nem segít, foszlányok vannak meg talán egy beszélgetésből a magyar étkezési kultúráról. Ugyanez a helyzet a G13 Galériában Segal könyve kapcsán kiállító Baráth Áronnal is: halványan dereng, láttam valahol, de nincs meg, és nem is lesz, míg össze nem áll a kép a Boook Kiadó sajátos árukapcsolási koncepciójáról, amely végül tesz róla, hogy a két név felidézése ezentúl ne jelentsen gondot.
A galéria hátsó részében egy nagy asztalon eladásra kínált zöld szakácskönyvek közül kinyitok egyet, hogy megnézzem, hogy mutatnak együtt festmények és receptek, mert a kiállítás alapján el sem tudom képzelni. Mielőtt azonban elhamarkodottan úgy döntenék, hogy a képek remek alapnak bizonyulnak az egyes fejezeteket elválasztó oldalakon tipónak, de ez minden, a teljes méretű, expresszív darabok valami másról is meggyőznek.
Nagyon jól tudok enni. Teljesen felzaklat az Eper frivol pirosa, csepegése és kenődése a papíron valóságos felhívás keringőre. A hölgy, aki néhány perccel utánam nézi meg, csevegni kezd róla a galériással, látom rajta, hogy el tudná viselni a lakásában. A Paradicsom egyszerűen étvágygerjesztő, az Édesköménynek, bár pontosan nem is tudom, mi az, érezni vélem az illatát. A Körte, a Sütőtök, a Cékla és a legtöbb alkotás egyszerűen a felidézni kívánt dolgok színével kelt asszociációkat. És persze ezeket alapvetően meghatározza Baráth Áronnak a – korábbi munkáiban kikristályosodott – viszonya a feketéhez. Ez a szakácskönyv-illusztrációk éteri világától meglehetősen távoli közegbe helyez át.
A sérülés a Libamáj felületén, a Sertés kizárólag fekete és szürke sávjai mintha az anyagról adnának hírt, magáról az élőről és a profánról, a húsról és a földről. Gyanús, hogy a feketétől lesz olyan érzéki minden. Miközben a fekete persze elegáns. És azért eszünk, hogy éljünk.
A művész legújabb munkái közül, így a Rombusz-sorozatból néhány az alsó szinten látható. Odalent a kontextus egészen más, nem tudni, a gasztrománok, akik a könyv kedvéért jöttek, amúgy letalálnának-e. Ez csak opció, alá is lehet merülni, de venni is lehet egy könyvet, és hazamenni. Mindenesetre kíváncsi lennék, Baráth lenti vásznai hogyan érvényesülnének a fenti, fényesebb térben.
G13 Galéria
2011. 1. 19. – 2011. 1. 29.
