A monokromatikus sugárnyaláb mandarinzselé-színű fényárama. Műtermészet.
A Mikszáth Kálmán téri épületet felújítják, enyhe szellő lengedez, kőpor csillámlik a fényben. A Zappa szomszédságában kevés ilyenkor a nyitva álló ajtó. A napernyők félárbocra eresztve, a délutánonként rendre itt zajongó gyerekek még az óvodában, ráérős csend, néha lépés zaja a túloldalról. A korán talpon lévő Lumenben a reggel még langyos paplan, néhány elegáns vendég társaságában belesüppedünk és álmatagon várjuk, hogy forduljon a nap.
A nyugalmat egy kedves kutya őrzi a küszöbön, így kevésbé zavaró az időről időre az atmoszférába hasító csiszológép hangja. Kérünk két kávét, és letesszük magunkat egy fehér asztalhoz. Az elsőre sterilnek tűnő helyiségbe pont jó szögből érkezik a fény ahhoz, hogy a csillogásban káprázni kezdjen a szem, és így minden körülmény ideálissá váljon egy kis tavaszi szundikáláshoz – vagy Szombat Éva kiállításának befogadásához.
Fokozatosan kiderül, szó sincs sterilitásról. Nagyon is zajlanak itt az események, a maguk soron kívüli módján; a sarokban kisbicikli, egy piros dobozban színes kréták, a fogason különféle szabadidős tevékenységek kellékei lógnak. A falra – tiniújságokból vett poszterekhez hasonlóan – kiragasztott nyomatok is mintha (részben) a gyermek- és állatbarát vonalat folytatnák, csak a fonák oldalról.
Majdnem minden képen szerepel műnövény, kitömött vagy játékállat, vagy valamilyen állati utalás, és ezekből az utalásokból épül fel aztán egy jóval a természet utáni szcenéria, amilyet legutóbb a nyolcvanas években álmodtak. Hajat rázó cicamicák és gigászi monstrumok (Szőke Gábor Miklós Trón című alkotása mint díszletelem), kreatív portrék (Kocsis Anna textiltervező szarv-fejdíszével), vadregényes posztertapéta előtt pózoló nagymacska egy pamutpólón. A műtermi fény elvarázsolja ezeket a szigorúan lehatárolt tereket, mini panoptikumokat hoz létre a köznapiból, eltávolít a valóságostól, játékosságával bűvöl, gondolkodtat és mosolyra késztet. A kisebb méretű printekkel szemközti posztertapéta-utánérzés, egy letűnt beach látképe, valójában műgyanta vécédeszkába foglalt virtuális idő, nosztalgia, vágy-kép és kacagtató érzéki csalódás.
Van az egészben valami Twin Peaks. A hatást talán a lágy jazz váltja ki, ami a kávézóban szól, a szürke kutya, a fenyőerdő látványa, a színpadias kompozíciók és irányított fények, vagy a túlhúzott színek; ha váratlanul belépne a tuskó lady a sorozatból, az sem kavarna fel ennyi kondicionálás után. De nincs is alkalom nagyobb érzelmi viharokra, ez a világ fonák, mégis szerethető, szürreális, de méreténél fogva sem tolakodó, meg lehet nézni vagy csak csöndben üldögélni mellette.
Reggeli volna, de nem kérünk, és noha egész napos programnak sem lenne rossz egy helyben maradni és nézni a járókelőket a kirakatüvegen át, lapozgatni a Lumen Alapítvány katalógusait, amíg meg nem érkezik a minden-nap-egyféle-meleg-étel ebédre, lassan tovább indulunk. A kávézó korán nyit, de koraeste bezár, inkább nappali érdeklődők kedvence lehet, ideális a nemdohányzóknak, két munkahelyi program között betérőknek, röviden megbeszélőknek, átmeneti utazóknak.
Alkohol nincs, kényelmes tempójú, nyugodt élet és enyhe konyhaszag van, otthonos hang, laza kapcsolódási pontok.
Lumen Galéria
2011. 3. 16. – 2011. 4. 16.