Juhász Dávid vén csavargói egy romantikus fordulattal belecsöppentek a bálba. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Illetve nem.
Elgyötört lábujjaik valahogy nem passzolnak az arany cipellőbe, kitaposott tornacsukáik idegenül hatnak a díszes forgatagban. Lábbelijük egy másfajta túlélés kelléke, nem csillogó harci dísz, mint az itteni lányok arany tűsarka, színes hajdíszei és parfümillatú aurája. Valóságos csizmatalálkozó van a padlószinten, vadonatúj bőrök, hegyes orrok, izgató sarkak és puha pántok kavalkádja, ami följebb haladva zsebre vágott karpereces férfikezek, élénk italrendelések és néma játszmák zajos parádéjává olvad össze.
A mindezt aláfestő dekadens techno hullámain vonul a félhomályban a fél város, Disney-hercegnők és helyi vagányok, a Grimm fivérek és néhány öltönyös fickó, egyetemistának álcázott félvilági alak. Körbe-körbe, egyik pulttól a másikig, egyik Szőke installációtól a másikig. A kutya jópofa, az udvaron már nincs senki, kitátja rózsaszín pofáját, odabent éppen alatta koncentrálódik a legnagyobb forróság, ami a szellőzőberendezés miatt alig tűnik fel.
Néhányan a szerencsésebb hajléktalan szereplők közül egy-egy fénytócsában melegszenek. Akire lámpa nem jutott, megelégszik a Doboz piros izzásának visszfényeivel, jó szót, érdeklődő tekintetet nem vár.
Bár a falon elfoglalt pozíciójukat leszámítva helyzetük a szokásos – itt a hajléktalanok láthatatlanságának, nem meglátásának szó szerinti értelmezése is helytálló – mégis nagyon szuggesztív csoportról van szó. Csendesen méláznak a tömeg fölött, Juhász kontrasztos, kemény felületei a szenvedés mélyebb rétegeibe kalauzolnak. Magától értetődően, ahogy az elfogadott rossz sors fénye csillan meg némely tekintetben, szembe fordulnak és mutatják magukat, mutatják, ami van. Ami nincs. Ami a vásznak alatt sodródó vendégseregnek van. Vagy nincs. Élénk színekben pompázó, elhasznált életek, megkarcolt festékek, őszinte jelenlét.
Eszembe jut, vajon mi lenne, ha az öreg harcosok rendelhetnének valamelyik pultnál – a pörgős mixernél, aki mindenkire olyan megnyugtatóan koncentrál, talán adna nekik egy-egy üveg Panyolait, vagy ha a város legkedvesebb biztonsági őrei megtapogatnák a táskájukat, mint az enyémet, és mosolyogva továbbengednék őket. Vagy ha tüzet kérnének, és mindenki adna. Valami nagy-nagy tüzet is kéne rakni, bár ezen az estén a Dobozon kívül és belül amúgy is olyan, mintha mindenki elővette volna legszebbik énjét.
A végtelen kellem és báj közepette mégis disszonáns érzés kerít hatalmába. Bár a Café Budapest Fesztivál, mint egy szép herceg, kézen fogta a lecsúszott kompániát, hogy témaként vezesse be őket a társasági életbe – attól félek, tökhintójukra a Klauzál utcában senki sem igazán figyelt fel.
Doboz
2011. október 7. – 2011. október 16.
A Vendégtér-sorozat előző állomásai:
Kovács Réka: Pécsi kapu
Kovács Réka: Ez nem csak orvosság
Kovács Réka: Szombat Éva mű fotói a Lumenben
Kovács Réka: Hókuszpénisz – Semmi balhé a Krimóban
Kovács Réka: Mától már nincs késés – A Moha és a Godot Galéria találkozása
