A Pompidou Központ – 2005-ben elindított ambiciózus kiállítási politikáját
folytatva – immár harmadik alkalommal forgatta fel állandó gyűjteményét. Idén
egy új, kizárólag női művészek alkotásait bemutató tárlatot ajánl a látogatók figyelmébe,
büszkén hirdetve, hogy a 2009 májusában nyílt és egy évig látogatható tárlatával
elsőként szentelte állandó kiállításának túlnyomó részét a nők művészetének.
A kiállítás szervezői sajnos engedtek az utóbbi évek divatjának, és a tárlatot
„internetes” címmel próbálták vonzóbbá, fiatalosabbá tenni. Ezt leszámítva ez
az egyszerű, semleges, mondhatni óvatos elnevezés – amely magyarra leginkább
úgy fordítható, hogy „(n)ők@pompidouközpontban” – jól illusztrálja a kiállítás megközelítési
módját: egyszerre értelmezhető
manifesztumként, egy „amazon horda” inváziójaként, avagy jogos, kiérdemelt
előtérbe helyezésként, amely teret nyit a tárlaton szereplő szemléletek
sokaságának.
A több mint 200 alkotó 500 művét felvonultató transz-diszciplináris, tematikus
elrendezésű kiállítás anyaga (festészet, installáció, performansz, fotó, video,
design) egy egész századot ölel fel, a 20. század elejétől napjainkig, Dora
Maar-tól Yoko Ono-ig, Frida Kahlo-tól
Louise Bourgeois-ig.
A művek első csoportja – mely többek közt az olyan nagy úttörőknek
állít emléket, mint Sophie Tauber Arp, Sonia Delaunay, Marie Laurencin vagy Maria-Elena
Vieira da Silva – a múzeum modern művészetnek szentelt termeiben férfi társaik
alkotásai között szétszórva került bemutatásra.
Az 1955. utáni művészetet bemutató és a férfiakat teljesen kizáró tárlat
tematikus elrendezési elvet követ. A Niki de Saint Phalle „Lövéseire” (Tableaux
Tirs) utaló „Feu à volonté” – „Tűz!” illetve a „Test, mint szlogen” c. részlegek
elsősorban a feminista művészeti megnyilvánulásokat ismertetik, és a testhez, a
szexualitáshoz, a társadalomhoz való viszonyulás kérdéseit vetik fel. A kiállítás második részéhez érkező látogatót
ennek megfelelően Niki de Saint Phalle egy másik művének, az 1964-es
„Menyasszonyának” egyszerre bájos és torz alakja fogadja, amely manifesztumszerűen
sűríti magába a női sors és a nőkre nehezedő társadalmi elvárások (anyaság,
házasság) okozta örömöket és nehézségeket.
Itt szerepelnek a 60-as, 70-es évek olyan provokatív, polgárpukkasztó performanszai
is, mint Valie Export „Genitalpanik” c. híres akciója (1969), amikor a művésznő
Kalasnyikovval a kezében és ágyékánál kivágott nadrágban vonult végig egy pornómozi
nézői közt, vagy Orlan 1977-es, nem kevésbé megbotránkoztató „Baiser de
l’artiste”, azaz a „művész csókja” c. performansza is, melynek során a művész
pár frankért csókokat osztogatott a közönségnek.
Az ezt követő négy szekcióban olyan más és más formai, vagy tematikus kritériumok
szerint oszlanak el a művek, mint a vörös szín, az absztrakció különböző válfajai,
a család vagy az olyan hagyományosan női technikáknak vélt művészi eljárások,
mint például a hímzés. A kiállítás sokszínűségét bizonyítja, hogy az otthon, a magánszféra
témaköréhez kapcsolódó termekben egyszerre láthatjuk Charlotte Perriand bútorait,
a 2007-es velencei biennálén Franciaországot képviselő Sophie Calle egy luxus
szálloda vendégeiről készített „kukkolós” fotóit és feljegyzéseit, avagy
Dorothea Tanning sok év után ismét bemutatásra kerülő hátborzongató
hotelszobáját, a „202-es szoba. Hotel du Pavot” c. installációt.
A nézőt többszöri látogatásra csábító gigantikus méretei ellenére, a
kiállítás nem törekszik sem a teljességre, sem valamiféle művészettörténeti rangsorolásra,
egyszerűen az intézmény „női oldalát” hivatott bemutatni. A múzeum
gyűjteményének adottságaiból adódóan így egyes alkotókra talán aránytalannak
tűnő hangsúly eshet, mint például az Orsay Múzeum belső kialakítását is jegyző
Gae Aulenti-re, aki egy egész termet kapott, míg más rangos művészek csak
egy-két műtárggyal képviseltetik magukat. Ezt leszámítva átfogó képet kapunk a
nők XX.-XXI. századi művészettörténetben elfoglalt helyzetéről és a „második
nem”-nek a modern és kortárs művészetre gyakorolt hatásáról.
Megemlítendő még a kiállításhoz kapcsolódó (kizárólag francia nyelvű)
honlap is, amely videók, dokumentumok (performanszok, interjúk, riportok)
segítségével, illetve gazdag képi anyagával kiválóan egészíti ki a kiállítás
során látottakat:
http://www.ina.fr/fresques/elles-centrepompidou/Html/PrincipaleAccueil.php
Nem meglepő, hogy a kiállítás koncepciója a szakma és a látogatók
körében is kisebb vitát indított. Tény, hogy a művész női mivolta egyes
részlegek, témák, alkotók és művek viszonylatában célszerűbb megközelítési mód,
mint más esetekben. Természetszerűleg merül fel a kérdés, hogy a női alkotók
teljes elkülönítése inkább elszigeteléshez, vagy jobb megértéshez és a
megérdemelt elismeréshez vezet-e. Nagy valószínűséggel örök vita marad az is,
hogy létezik-e egyáltalában „női művészet”, illetve hogy az alkotó neme
befolyásolja-e művészi szemléletét, vagy adott esetben a szemlélő hozzáállását.
A szervezők által választott semleges és tárgyilagos megközelítés szerencsére
szinte felkínálja a látogatónak a döntés lehetőségét.
