„Igazából kicsoda a festő ? Egy gyűjtő, aki úgy hozza létre gyűjteményét, hogy maga festi meg azokat a festményeket, amelyeket más művészeknél megszeretett.” (Picasso)
A nagysikerű 2003-as „Matisse-Picasso” kiállítás után, a párizsi Grand Palais újabb tárlatot szentel Picassónak, és ez alkalommal művészetét a múlt századok nagy mestereinek alkotásaival szembesíti. A nagyszabású tárlat a téli szezon sztárkiállítása, a látogatószám egy hónappal a zárás előtt már meg is haladta a 450 000 főt.
Tény, hogy a kiállítás szervezői figyelemreméltó erőfeszítéseket tettek a számtalan remekmű megszerzésére, számos rangos gyűjtemény mellett az anyag többek közt az Orsay Múzeum, a Louvre, valamint a Prado és a barcelonai Museu Picasso kivételes részvételének köszönheti hihetetlen gazdagságát. Az „év kulturális eseményeként” jellemzett, 210 műalkotást felvonultató kiállításon Picasso mellett olyan művészek alkotásait láthatjuk, mint Greco, Velázquez, Goya, Zurbarán, Ribera, Meléndez, Poussin, Le Nain, Chardin, David, Ingres, Delacroix, Manet, Courbet, Toulouse-Lautrec, Degas, Puvis de Chavannes, Cézanne, Renoir, Gauguin, Tiziano, Cranach, Rembrandt, Van Gogh.
A kiállítás felszínessége azonban már az első teremben kitűnik, ahol Picasso ifjúkori önarcképei köré olyan művészi önarcképeket gyűjtöttek össze mint Delacroix zöldmellényes önarcképe vagy Poussin önarcképe a Louvre-ból: a nézőnek több olyan arckép jut eszébe, ami ugyanúgy kaphatott volna itt helyet, mivel ugyanannyira – vagy ugyanannyira nem – kapcsolódik Picasso alkotásaihoz. A legszembetűnőbb közös vonás a képek közt talán a büszke beállítás, az alkotói magabiztosság, de ez a laza párhuzam mégiscsak kevésnek tűnik. Sajnos csak annyit tudunk leszűrni e rangos ám semmitmondó összeállításból, hogy Picasso is festett önarcképeket, ugyanúgy mint sokan mások előtte.
A tematikus elrendezésű kiállításon3 sajnos több olyan részleg is akad, ahol csak hasonló általánosságokra tudunk következtetni. Például az is kiderül később, hogy nem Picasso volt az első, aki olyan csendéleteket festett, amelyeken almák és edények szerepelnek. Most megbizonyosodhatunk arról, hogy ez előtte már Chardinnek vagy éppen Cézanne-nak is eszébe jutott csak éppen más stílusban dolgozták fel a témát.
Az összehasonlító tárlat kockázatos műfaj, mivel igen nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt. Előfordulhat, hogy nem feltétlenül azt sikerül kiemelni, ami a kiállítás célja lett volna. Nem valószínű például, hogy indokolt volt Picasso kevésre méltatott késői korszakában született „udvaronc” sorozatának egy egész termet szentelni. És sajnos még kevésbé volt indokolt e képek mellé egy olyan festményt elhelyezni, mint Velázquez Ülő törpéje (Prado). Picasso harsány színei – melyeknek önmagukban meg van a saját bájuk – igencsak bántóan hatnak Velázquez virtuóz színhasználata mellett. Ezen felül átgondolatlanságnak tűnik Velázquez remekművét olyan képek mellett elhelyezni, amelyeknek valószínűleg nem képezik Picasso munkásságának csúcsát. Ez azért is sajnálatos, mert önkénytelenül is felvetődik a kérdés, hogy Picasso utolérte-e nagy példaképeit és ez esetben a néző sajnos el is bizonytalanodhat, ami nyilván nem volt a kurátor célja.
Azon kívül, hogy több párhuzam nem igazán meggyőző, és hogy a művek közti párbeszéd egyes esetekben igencsak laza vagy megkérdőjelezhető, az sem derül ki, hogy maga Picasso látta vagy láthatta-e az itt bemutatott képeket, esetleg írt vagy mondott-e valamit róluk. Már eddig is tudtuk, hogy Picasso a maga képromboló módján folyamatos párbeszédet folyatott kortársaival és elődeivel, így nem tanultunk meg sok újat sem róla, sem a múlt nagy mestereiről.
Szerencsére akadnak ennél sokkal meggyőzőbb részlegek is. A szabin nők elrablásának témájára, vagy Velázquez „Las Meninas”-ára4 alkotott variációkra vonatkozó összehasonlítások találóak és igazolják, hogy Picasso igencsak gyümölcsöző párbeszédet folytatott elődeivel.
Szintén jók a Greco-i inspirációt illusztráló példák, azonban a tematikus rendezés következtében kissé elszórtan kerültek bemutatásra. Ezek közül Picasso 1905-1906-os – Greco „Szent Márton”-ja (Washington, National Gallery of Art) mellett kiállított – „Lovat vezető fiú” (New York, MoMA) c. alkotása érzékelteti a legszemléletesebben, hogy a tagadhatatlan hatás ellenére Picasso már igen fiatalon is milyen imponáló magabiztossággal formálta át a saját arcára példaképeinek művészetét.
A 2004-es Ingres-Picasso kiállítás5 után itt is több ízben felmerül a két művész közti izgalmas párhuzam. Olga klasszicizáló portréi mellett szerepel például Madame Moitessier portréja (London, National Gallery). Láthatjuk azt is, hogy Picasso példaképeivel folytatott dialógusa messze nem volt mindig ilyen tiszteletteljes: az utolsó teremben Ingres „Raffaello és a Fornarina” (Harvard, Fogg Art Museum) c. festményének romantikus bája mellett szerepel Picasso igen szórakoztató, e két figurát ábrázoló erotikus metszetsorozata, melyben remekül érvényesül a spanyol mester szemtelen és szentségtörő humora.
Az előbb ismertetett példák ellenére ez a tárlat is igazolja, hogy remekművek sokaságából nem születik felétlenül jó kiállítás. Felmerül a kérdés, hogy ilyen körülmények között érdemes-e megnézni a tárlatot. Épp a sok remekműnek köszönhetően igen. Kár lenne például kihagyni az alkalmat, hogy egy teremben láthassuk Picasso számos jelentős művét, Manet „Olympiá”-ját (Musée d’Orsay), Goya „Maja Desnudá”-ját és Tiziano Vénuszát (Prado), de egy szűkebbkörű, átgondoltabb válogatással ennél sokkal meggyőzőbben lehettet volna érzékeltetni, hogy a régi mesterekkel való párbeszéd során Picasso hogyan törekedett a kifejezésformák továbbvitelére és megújítására.
Video a kiállítás rendezéséről:
http://www.rmn.fr/Accrochage-des-oeuvres-de-l
Kovács Zsófia: „Picasso és a mesterek” c. kiállítás a párizsi Grand Palais-ban
„Igazából kicsoda a festő ? Egy gyűjtő, aki úgy hozza létre gyűjteményét, hogy maga festi meg azokat a festményeket, amelyeket más művészeknél megszeretett.” (Picasso)
A...