Margaret Atwood: Macskaszem (Cat’s Eye)
Fordította: Csonka Ágnes, Jelenkor 2020 (1988)
Középkorú festőnő saját retrospektív kiállítására érkezik Torontóba, gyermekkora helyszínére. Felváltva meséli el gyermekkorának szegényes körülményeit a II. világháború után és a teljesen megváltozott, nyüzsgő, ragyogó jelent. A gyerekkor ártatlan hangnemét a felnőttkor keserű szemlélete ellenpontozza. A világ a két idősík között hatalmas változáson megy keresztül, az élet kényelmesebbé válik, de Toronto csillogása, a művészi lét emelkedettsége a festőnőt nem tölti el elégedettséggel. Mesélés közben újra és újra kifejezésre juttatja ellenérzését, sőt gyűlöletét a múltbéli szereplőkkel szemben, valamint reflektálja saját társadalmi státuszát, mint középkorú, már nem fiatal nő. A Macskaszem jól érzékelteti a beilleszkedés nehézségeit a társadalmi normák közé – egy nő szemszögéből.
Már a hősnő gyermekkora sem hétköznapi. Apja természettudós, zoológus, aki rovarokat tanulmányoz – akárcsak Margaret Atwoodé. A család eleinte Kanada északi erdeiben nomád életformát folytat, később Torontóban egy kis bungalóba költözik, ahol csak lassanként jelenik meg a padló, az ágy és a Chesterfield kanapé. Elaine-nek hívják őt, a regény lapjain lényegében Cordeliával kötött barátságára emlékezik, és ez az emlékezés elejétől fogva keserédes. A történet nem törés- és hézagmentes folyamatként mutatkozik meg. A hősnő – szinte dokumentarista módon – jelen időben írja le az eseményeket, mégsem csupasz tények ezek, hisz nyilvánvalóan központi jelentőségűek az ő értelmezésében. A történteket hangsúlyos csomópontok köré szervezi, ezekben a jelenetekben elevenedik meg az élete, mintha rámutatna: ezek tették őt azzá, aki.
A gyermekkor kapja a regényben a legnagyobb teret. A retrospektív kiállítás képeit csak a könyv utolsó harmadában ismerjük meg. Mindaddig a művészet szinte csak úgy jelenik meg, mint egy foglalkozás a többi között. De nem az, mert a képek, amiket Elaine a könyv végén sorra részletesen leír, azoknak az eseményeknek a szürrealisztikus interpretációi, melyeket már addigra jól ismerünk. Itt lesz világos, hogy ezek a hősnő tudatába jelenetszerűen égtek be, és hogy művészi világában motívumokká és szimbolikus jelentőségűekké váltak. Innentől nézve, a regény egészét tekintve, az életrajzi események értelmezik a festményeket. Sebek, törésvonalak válnak láthatóvá, de a miértekre Elaine csak részben talál választ. Valójában egyáltalán nem. Az életesemények művészetté alakulnak át, a történetmesélés saját mitológiát teremt. Sok a homályos mozzanat. A kiállításon a festmények új életet kezdenek élni, a kurátor hozzálát a képek szuverén értelmezéséhez, és a képek új jelentést és magyarázatot nyernek.
Elaine, mint elbeszélő, önmagával, a környezetével, a nőkkel, a feministákkal is, de még a művész világgal szemben is borzasztóan szigorú. Kritikája sokszor szarkasztikus, bár van néhány ártalmatlanul vicces jelenet is a könyvben. A művészvilág csillogása és a siker is hamis és visszataszító Elaine számára, akárcsak gyermekkora zűrös szereplői. Hisz a társadalmi életben folyton álságos normákhoz kell igazodni. Az elvárások nemcsak képmutatók, de túlzók is, nem lehet őket teljesíteni, s közben minduntalan ott integet a túlsó parton a boldogság, ahol Elaine megfeledkezik a normákról vagy kitér előlük. Amikor művészként a retrospektív kiállításán megjelenik, ugyanezt a küzdelmet vívja.
„A művészet az, amit mások hajlandók elnézni, mondta egyszer valaki, amitől úgy hangzik a dolog, mintha bolti lopásról vagy valami egyéb kisebb bűncselekményről volna szó. És talán mindig is az volt, most is az: a lopás egy formája. A látvány eltérítése.” 353.oldal
Ez persze csak cinikus lapszéli megjegyzés, nem összegzés. A regény elbeszélői stílusára jellemzőek a tömör filozofikus mondatok közé rejtett meghökkentő megjegyzések, bizarr képek, homályos utalások.
A Macskaszemnek magyar vonatkozása is van: Elaine, amikor ráébred, hogy festőnő szeretne lenni, egy Josef Hrbik nevű mester modellrajz kurzusára kezd járni. A tanár Magyarországról menekült Torontóba, de igazából New York és a filmezés vonzza. Csalódott és megtört művész, aki nagy hatást gyakorol Elaine-re. A kurzuson ismerkedik meg későbbi férjével, Jonnal, aki jellegzetes művészi pályát fut be, melynek során többféle aktuális ideált követ, amihez képes Elaine inkább egy helyben topog:
„A jelen idő folyamatosan halad előre, egyik izmust hajítja félre a másik után, én pedig valahol a pálya szélén babrálok a tojástemperával és a sík felületekkel, mintha a huszadik század meg sem történt volna.” 544. oldal
A Macskaszem leginkább egy nő lélektani fejlődéstörténete, törésvonalakkal, mély, gyógyíthatatlan sebekkel. Valamint társadalomrajz, egy átváltozás története: látjuk, ahogy Toronto, a szegényes sárfészek nyüzsgő, ragyogó metropolisszá válik. És végül betekintés a posztmodern művészet világába. De mindezen felül tele van homályos észrevételekkel, szürreális utalásokkal és provokatív megjegyzésekkel – különös és szép, mint a fénytörés keltette látvány:
„Előveszem a kék macskaszemet onnét, ahol egész télen hevert, az íróasztal fiókom sarkából. Megvizsgálom, felemelem, hogy a napfény átüssön rajta. A szemrész a kristálygömb belsejében annyira kék, annyira tiszta. Olyan, mint a jégbe fagyott tárgy.” (…) Cordelia „nem tudja, micsoda hatalommal bír ez a macskaszem, hogy megoltalmaz engem. Néha, amikor nálam van, úgy látok, ahogy a macskaszem lát. Az embereket színes, életre kelt játék babáknak látom, a szájuk nyílik és csukódik, de nem jönnek ki rajtuk igazi szavak. Nézem az alakjukat, a méretüket, a színüket, anélkül hogy bármit éreznék irántuk. Csak a saját szememben vagyok életben.” 228-229. oldal
Korábbi Olvasónaplók itt és itt!
Nyitókép forrása: Pixabay.com
A cikk lejjebb folytatódik.