Köztes közterek – Az MTA Tudománytér tervpályázat kiállításáról

„Ez a szobor nem tartozik a legszerencsésebb alkotások közé, eltekintve attól, hogy a jelképezéshez forduló művészetet az újabbkori szobrászat már nem folytatja, kifogásolható mind a főalaknak, mind a mellékalakoknak merev testtartása. Ez a mű hazai szobrászatunk gyermekéveire emlékeztet s hazánk nagy fiát méltó módon nem örökíti meg, úgy hogy hova-tovább újabb átdolgozásnak fog helyet adni.” (Budapest műszaki útmutatója a Széchenyi-emlékműről, 1896)

Széchenyi halálakor szinte azonnal elindult egy, az emlékét megőrző és a jövőnek továbbadó köztéri alkotás körüli szervezkedés, végül egy nyilvános tervpályázat kiírása. Viszontagságos, köztérhasználati és esztétikai vitákkal terhes időszak következett. Engel József számos módosításon átesett alkotását végül csak 1880-ban adták át.

Most, bő 150 évvel később, 2023 márciusában egy hétig a Széchenyi-alak kicsinyített gipszmása nézett le az MTA Dísztermének ablakából önmagára mint bronzóriásra. Az apropó egy újabb nyilvános tervpályázat: a Tudománytér keretében az Akadémia ezúttal a 2025-ös 200 éves évfordulójára készülve keres egy újabb köztéri mnemotechnikai segédeszközt, a székház elé vagy annak közvetlen környezetébe, a szobrokban egyébiránt hiányt éppen nem szenvedő Széchenyi-térre. A gipsz-Széchenyi körül, díszterem-szerte pedig a több mint hatvan beérkezett alkotásnak a makettje és koncepciója.

Ami biztosan összeköti jelen pályázatot és jelen köztéri helyzetet a 19. század második felével, az az intézményi-társadalmi bátorság, ami az általános elégedettség kivívásának könnyen belátható képtelensége mellett is a köz elé tárja mind a végtelenül tágas problémateret, mind az arra adott lehetséges válaszokat.

A problémát persze sokan exponálták már teoretikusan, úgymint például Erhardt Miklós, aki a public art jelentéseinek látszólag végletes széttartása mellett a rancière-i disszenzust jelöli meg, mint lehetséges egyetemes fogalmi kapaszkodót. Úgy tűnik, a köztéri szoborban/installációban az egyet nem értés az egyetlen stabil elem. De az alkotási és értelmezési processzus inherens nehézségeire már György Péter is felhívta a figyelmet, ráadásul ebben az esetben egy konkrét, aktuális példán keresztül, amikor a 2006-ban átadott 1956-os emlékmű kapcsán rámutat a kortársiság, a historikus érzékenység és a téri percepció között feszülő, szinte feloldhatatlannak látszó trialektikus feszültségre.

A Tudománytérben ezekhez az aspektusokhoz ráadásul hozzájön még az akadémikus intézményiség és általában a tudományosság, a diszciplinaritás és interdiszciplinaritás, illetve a várostervezés problémaköre is, mely utóbbinak közösségi participatív trendjei tovább élezik az emlékmű fizikai és szellemi hozzáférhetőségének kérdését.

Egy ennyire összetett koncepciótérről írni a gyakorlott kéznek rendkívül hálás feladat — azt megpróbálni szoborba önteni annál kevésbé. Mire helyezzük a formai hangsúlyt? A tudomány szimbólumaira? A kortárs redukcionalizmusra? A közösségiség pragmatikus jeleire? Egyszerre mindent nem lehet — de a legjobb pályaművek valódi értéke talán éppen a lehetetlen megkísérlésében: a kísértés elkerülésében rejlik. Annak a felismerésében, hogy ha nem akarunk eltévedni a (köz)tér(b)en, be kell látnunk, mit kell, mit lehet az összetevők közül elhagynunk.

Nem vállalkozhatunk itt az összes alkotás még csak felszínes ismertetésére sem, de a pályaművek vázlatos kategorizálásához módszertani kapaszkodót éppen ez kínál: az elhagyások tipológiája.

Az egyik leginkább kéznél lévő, így a munkáknak szignifikáns részére jellemző megoldás, egyszerre meglepő és nagyon is érthető módon, éppen a köztériség és a közösségiség figyelmen kívül hagyása. Maradnak a tudomány, sőt kifejezetten a természettudomány jelei.

(Csak halkan, zárójelben kérdezzük: a bölcselet, a nyelv tudománya valóban ábrázolhatatlan? Talán igen. A logosznak nincs ikonja.) Pitagorasz, Fibonacci, fraktálok, spirálok, molekulák — a szcientifizmus vizuális köz-helyei.

Egy másik jellemző, bizonyos értelemben az előzővel komplementer tárgycsoport pedig éppen az apropót, az MTA által megtestesített étoszt és zeitgeistet hagyja ki teljesen a képletből, ezzel tulajdonképpen az emlékezés mozzanatát, a múltat is háttérbe szorítva, narratívan a jelenbe, közösségi aktusként pedig a jövő horizontjára helyezkedve. Ezek a visszafogott, sokszor alig érzékelhető, bevonódásra épülő alkotások a kortárs köztériség szimbólumai par excellence: interaktivitás, adaptivitás, participativitás — a társadalom utáni társadalom ideológiai köz-helyei.

A fenti kettősség felhívja a figyelmünk arra is, mi is valójában a különbség aközött, hogy jelet vagy szimbólumot alkotunk. Egyszerűen: a jel szuverén felmutatási aktus (lám, tudomány, lám, természet!), melyhez képest a befogadó akkor és csak akkor őrzi meg önmaga érvényét és helyzetét, ha a látványnak és az általa becsomagolt ideának alárendelődik, míg a szimbólum mint alkotás (ahogy az a szó etimológiájából is kimutatható) elsősorban a hiány jelenlétén keresztül hat, és a befogadó-résztvevő (részt vevő) azon aktív szándékára épít, hogy ehhez a hiányhoz a mindenkori szituációihoz, képességeihez és ismereteihez is illeszkedve igazodjon.

Végül van egy harmadik karakteres csoportja a pályaműveknek, ami éppen abban határozható meg, hogy kívül esik a jel-szimbólum polaritáson, és ezen keresztül a tudomány és közösség mint probléma és lehetséges konfliktus tárgyalásán is. Ez maga az absztrakt köztéri szobor — az esztétika köz-helye.

Bár feltételezzük, hogy a zsűrizéskor a jelen íráshoz képest egészen más jellegű szempontok is latba eshettek, a dobogós, illetve különdíjas alkotások esetében mégis azt látjuk, hogy szinte minden esetben igény mutatkozik a fenti tipológia meghaladására, azaz az elhagyás művészetének magas rendű gyakorlására. A nyertes pályázat (Kontúr) végletes álláspontra helyezkedik annak belátásával kapcsolatban, hogy a tér valójában nem kíván újabb jelet: megelégszik egy, az épület által az évfordulókor majdan vetett árnyék körvonalának körülírásával. Az összes beérkezett pályamunka között egyedül itt történik kísérlet tervezés és szó, ikon és logosz reintegrációjára: a felirat szövegét a terv szerint az MTA irodalomtudományi osztálya hozná létre. A két további dobogós munka szintén direkt stratégiai lehetőségeket mutat fel a köztéri probléma szintetikus feloldására, Aufhebungjára, miközben nem csak a múlt, hanem a jövő felé is nyitottak maradnak: a végül megvalósításra javasolt második helyezett (Határtalan történet) az Akadémia vörös szőnyegét folytatja, önti tér-kőbe a Széchenyi-téren, nem csak új térelemet hozva ezzel létre, hanem új rítust is alapítva: az elképzelés szerint az elmúlt 200 év legfontosabb eseményeinek idővonala a jövőben újabb és újabb emlékkövek elhelyezésével folytatódna. A megosztott második helyet nyert 305 Függöny pedig, tulajdonképpen koncepció tekintetében ezzel diametrálisan és a mezőnyben egyedüliként, felhagy mind a maradandóság, mind a közvetlen koncepcionális kapcsolódás igényével: az évfordulót egy időszakos installáció, az MTA székházának minden ablakában lobogó látványos fehér függönyök jeleznék — hiszen az idő soha nem áll, az emlékezés helye pedig nem a tér, hanem a szellem.

A pályaművek összessége, a Díszteremben való tárgyi és koncepcionális összesűrűsödése hűen reprezentálta a közös (probléma)terünk tágasságát. A megjelenő megküzdési stratégiák a disszenzus közvetlensége helyett inkább a kivonások és kihagyások, ezen keresztül pedig a túlhangsúlyozások és egyértelműsítések révén elérhető problémakerülést választják. Nyitva marad tehát a kérdés: hogyan lesz a kollektív emlékeinkből közös érdek?