Goran Despotovski: Holt víz
Platoneum Galéria, a SANU (Szerb Tudományos És Művészeti Akadémia) újvidéki részlege, Újvidék,
2016. október 3-13.
Rendkívül hálátlan feladat egy kortárs újvidéki szerb képzőművész immár bő tíz napja lezárult tárlatáról írni egy olyan honlap oldalaira, amit túlnyomórészt magyarországi olvasók olvasnak, és talán némi magyarázatra is szorul, hogy akkor mégis miért foglalkozom vele? Mert számomra Goran Despotovski installációs tárlatai egyértelműen közép-európai, sőt, kelet-közép-európai jelenségnek számítanak.
Despotovskit talán nem kellene senkivel sem összehasonlítanom, bőven elég, ha a CV-jéből kiemelem azt az adatot, hogy most volt épp a félszázadik önálló tárlata, mellesleg civilben egyetemi tanár az újvidéki művészeti akadémián, több műfajban is alkot – személy szerint az installációit tartom a leginkább fontosnak. A mostani, a Holt víz című installáció-együttese szervesen kapcsolódik a To Float (2008) és a Social (2012) című munkáihoz.
Legutóbbi kiállításán a férfi-női viszonyokat (is) boncolgatta, mint mondja a kiállítás kísérőszövegében „az érzelmi manipulációkra fókuszálva, bemutatva az érzelmi egyensúlytalanságot, a banalitást és a fennköltet”. Valamint, amit hosszabban is elemez: a „levitációt”. Az élet és a halál köztes zónájaként értelmezi, az értelmetlenség és a céltalanság kivédhetetlen, leküzdhetetlen érzéseként és állapotaként. A víz a negatívat, az áttekinthetetlent és a felfoghatatlant jelzi. És mindez tulajdonképpen két emberi lény közti, legszélesebb palettájú, mégis zömmel negatív érzelmi-hatalmi viszonyrendszer ábrázolási módozatainak kísérlete.
Despotovski ismét visszatért a multiplikált, a mostanra (vagy kezdettől fogva?) személyiségüktől megfosztott, arcnélküli, csak jelzésértékűen férfi és női bábukkal „belakott” vagy kényszerbelakott, teátrális tereibe.
A három teremből már az elsőben egy ágyszerűségen hanyatt fekvő, zilált, mocskos hajú, arcnélküli, ócska göncökbe öltöztetett nő fogad. A geometrikus kapuszerűség (Zen-kapu?) szakrálisnak tűnő oltalmában, ami viszont éppúgy felfogható akár lecsapni, a testet kettészelni, az altestet a szívtől, az elmétől lemetszeni rendeltetett guillottine-szerűségként is. Ott hever dacosan, némán a félhomályban. Körülötte akad vízbe lógó drapéria, apró betűs „Menekülj!” felirat, miegymás. Mindezt szemrevételezve a befogadó megkísérelheti valahogy egykori, levetett önmagát vagy önmaga különféle szubszemélyiségeit felkutatni a bizonytalan homályból, belső, fenyegető-sóvárgó mélységeiből. A bábu(?) lehet egyszerre Anima, nagybetűvel, nem mellékesen a néhai Magna Mater-kultusz inkarnációja is, lehet prostituált, szent és védelmező egyszerre, szerepe nem egyértelmű, mert nem tudni, hogy ezúttal éppen szül, vagy vetél-e, netán diszkréten, fél-titkosan felkínálkozik. Kényelmetlen, kemény fekhelyén szeszélye szerint oszt életet, halált és gyönyört.
A következő, apró teremben négy ócska, fekete zakóba-nadrágba bújtatott, szintúgy arctalan-cipőtlen férfi fogad bennünket, az előző terem fekhelyével azonos csempékből kiképzett székeken ülve, egy szintúgy hasonló asztal körül. Egy kivételével: ő lebeg, vagyis az asztalon egyedül előtte elhelyezett, piszkos vízzel félig telt kocka-edénybe kapaszkodva „levitál”. Az asztalt fürkészve nem a minimál-design jut eszünkbe – ez egy elég egyszerűen, puritánul megtervezett asztal-szék kompozíció, a legócskább, történetesen fehér csempékből megformálva. Egy láthatatlan tintával festett, álcázott sakktábla, csak beavatottaknak. Netán még a Rubik-kockától a számmisztikáig is minden beleférhet, ha kitágítjuk az asszociációs terünket. Az alakok azonban egymás multiplikációi, még a vízszintes, kapaszkodó alak is, de egy valami szinte ordítóan nyilvánvaló: ha az első teremben látható női báb annyi érdekes asszociációt is rejt, ezeket a férfialakokat látva leszögezhetjük, semmiképp sem egyenrangú párjai a sejtelmes félhomályban fekvő nőnek.
Ezek a bábuk pontosan olyanok, mint Despotovski bizonyos előző műveiben látható kiszolgáltatott, deperszonalizált, személyiségjegyeiktől megfosztott, de (még) élő férfialakjai. Bármelyikük bármelyikükkel felcserélhető, behelyettesíthető, tizenkettő egy tucat, talán már senkinek sem fognak hiányozni, ha, önként vagy kényszerből „ellevitálnak”, vagy akár más módon eltűnnek. Bár, akár itt is ücsöröghetnek az idők végeztéig. Még csak Godot-ra sem várva. Talán még a jólesően fájdalommentes ürességre sem, hisz lehet, hogy már egészen annak a birodalomnak a polgárai.
A harmadik teremben ugyanaz a női alak fogad bennünket, mint az elsőben, de megháromszorozva. És ezúttal fellógatva. Olykor csak némileg kibillenve, olykor fejjel lefelé lebegve, lebegtetve, gondosan, minden bizonnyal kényszerrögzítve, a kórházi falrész csempeburkolatához tapadva (G. Kisasszony? Netán egy Zulawski-film itt ragadt, a történet, a filmkockák múltával kiszolgált és félrehajított hősnője?), időnként kipillantva a piszkos vízzel telt kockányi látóköréből. Rá immár (immár?) nem érvényes sem a szigorú mitológiai női hármas egység, sem az első teremben látottak, sem a megszámlálhatatlanul sok egyéb női szerep, attribútum, magatartásforma és személyiségprofil. Ez a szintén multiplikált és arcnélküli, zsíros, kócos hajú perszóna nem egyéb áldozatnál. Szomorúan és szánnivalóan, kiszolgálva és kiszolgáltatva.
Kiállítási enteriőrök a Platoneum Galériából. Fotók: a művész jóvoltából
Hogy mégis miként fűzhetők egymásba mindezek? Maradjunk annyiban: ami nekünk húsba vágó és akár kibírhatatlanul fájó, más, vadidegen szemlélőnek csak egy szokásos, hétköznapi, talán zavaros történet, melyre még akár egy vállvonogatás is fölösleges. Ha valamilyen módon mégis összefűzzük, kialakul egy narratív, emóciókkal telített szerkezet, mely akár körkörösen is, netán periodikusan ismétlődve, sőt, akár fordított irányban, visszafelé haladva is dekódolható, gondoljunk Alice Tükörországának időtorzítására. Akár még a nemek is felcserélhetők, nem csak az arctalan szereplők, hisz nemi jellegük nem egyéb szimbolikusnál.
Ha mégis ragaszkodunk a különálló, egymástól független, önmagukban funkcionáló installációs terekre, akkor is: ezek egy nagyobb egész kiragadott stációi, metatextuális szeletei. Ahol felmerülhet bennünk az is, hogy mindez egyfajta hiányábrázolás, és annak hiányolvasata, amit nevezhetünk akár Végtelen Történetnek, akár Nagy Füzetnek, akár a csak virtuálisan megírt 2046 című regénynek, vagy bárhogyan, tulajdonképpen ez immár másodlagos.
A cikk lejjebb folytatódik.