- A tranzit.hu november 18-án, budapesti nyitott irodájában akciónapot rendezett, amelyen a múzeumi törvény októberi módosításairól volt szó.
- Mint emlékezetes, a nyári, fertődi kihelyezett kormányülés után elindított módosítás alapvetően két nagy területet érintett. A műtárgyak bemutatását, mozgatását – lehetővé téve, hogy a mindenkori emberi erőforrás miniszter önállóan döntsön bármely hazai közgyűjteményben őrzött tárgy, műkincs bemutatási helyéről. S egyben azt is lehetővé téve neki, hogy bárkinek, bármit kölcsönadjon. A másik nagy terület a múzeumi vezetők kinevezési gyakorlatát érinti. (Azóta elindult még egy, ettől nem független módosítási folyamat, a műkincsek visszaszármaztatásáról.) Az artPortal híre itt!
- Az akciónapon múzeumi szakemberek rövid prezentációkkal, előadásokkal ismertették az L.Simon László és Gyimesi Endre jegyezte módosítások kérdéses pontjait és a lehetséges következményeket. A módosítás gyakorlatilag minden pontján súlyos aggályokat vet fel a szakemberek szerint.
- Az artPortal az elhangzott szövegekből közöl. Elsőként Frazon Zsófia prezentációját közöltük, amely a törvénymódosítás parlamenti vitáját elemzi. Milyen múzeumkép él a törvényhozók fejében?
- Úgy érezzük, vissza kell menni az alapokhoz. Most tehát Prékopa Ágnes szövege következik, a múzeumi alapfunkciókról. Mit csinál a múzeum és benne a szakemberek? Harmadikként Bakos Katalinnak a hazai műtárgykölcsönzési gyakorlatot nemzetközi példákkal összevető prezentációját közöljük.
Miért van szükség
a gyűjteményt jól ismerő, felkészült muzeológusokra/kurátorokra?
A következőkben a múzeumszakma evidenciáinak egészen rövid összefoglalása következik, ráadásul csak a múzeumok legspeciálisabb változatát képviselő művészeti múzeumokra vonatkoztatva. Ezek azért is érdemelnek megkülönböztetett figyelmet, mert a legnagyobb anyagi értéket képviselő gyűjtemények, az egyedi műalkotások piaci ára ugyanis minden más, múzeumok által gyűjtött tárgyhoz viszonyítva is különösen magas. Az egyedi műtárgyak autenticitására és a szó szoros értelmében vett pótolhatatlanságára épül az a sajátos „üzletág”, amelyet művészeti kiállítás néven ismerhetünk, és amely a múzeumokat időről időre a médiafigyelem középpontjába képes állítani.
A múzeum saját identitása
A múzeumoknak megvan a saját történetük, a saját gyűjteményük, a saját karakterük, sőt, identitásuk. Mint minden intézmény, a múzeum is a kor történelmi adottságaitól (háborúk, válságok), a rendelkezésre álló anyagi háttértől, az aktuális vezetési koncepciótól (minden intézmény történetének megvannak a „nagy nevei” és a „fényes korszakai”) függően látja el legfontosabb feladatait: a gyűjtést, a megőrzést, a feldolgozást és a nyilvánossá tételt (kiállítást, publikálást). A nemzetközi szakmai közmegegyezés szerint ezek a múzeumok fő feladatai, – ellentétben mai közgondolkodásban meghonosodott elképzeléssel, amely a múzeumot csak kiállítási intézménynek tartja.
Munkácsy Trilógiája a Magyar Nemzeti Galériában. Forrás: welovebudapest
Gyűjtés
A gyűjtés pillanatai ma a legritkábbak a hazai művészeti múzeumok életében. Jó esetben egyetlen jelentős műtárgy megvásárlására elegendő egy-egy múzeum e célra elkülönített éves kerete – amikor van ilyen. Hogy egy adott gyűjtemény számára melyik muzeális jellegű egyedi tárgy a legfontosabb a piacon felbukkantak közül – ezt kérdést csak a témát, a konkrét gyűjteményt és az ország többi hasonló profilú gyűjteményét jól ismerő szakember(-csoport) képes eldönteni.
Megőrzés
A gyűjtemények megőrzése is igencsak pénzigényes tevékenység. Akármilyen rosszak a raktározási állapotok még napjainkban is – a legnagyobb országos múzeumokat is beleértve – , a raktárakban relatíve még mindig jobb körülményeket lehet biztosítani a műtárgyak számára, mint a kiállítóterekben. Ezért van olyan sok műtárgy a raktárakban, és nem őrzőik hanyagsága vagy fantáziahiánya miatt. A műtárgyak „legalább változatlan” állapotának megőrzéséhez a restaurátorok speciális szakértelmére van szükségük a gyűjteményért felelős muzeológusoknak/kurátoroknak.
A Société Réaliste kiállítása a Ludwigban, 2012-ben. Forrás: wikipedia
Feldolgozás
A feldolgozó munkára azért van szükség, hogy ne kerüljenek téves információk a kiállított tárgyak mellé. Szakmai felkészültség és tapasztalat nélkül a feldolgozás még korrekt sem lehet, napra kész pedig végképp nem. Bizony van olyan muzeológus, aki – például – gótikusnak véli a neogótikus tárgyat. Márpedig ha ez a munkatárs határozza meg a műtárgyakat, akkor az általa megállapított adatok kerülnek majd be a majdani központi adatbázisba. Ha viszont az adatbázisban csak egy hibás rekord is van, már nem megbízható többé. Ha pedig nem megfelelően felkészült szakemberek építik az adatbázist, amelyből aztán nem szakember egyszemélyi felelős válogat tárgyakat – például – egy adott kiállításra, akkor ennek beláthatatlan következményei lehetnek.
Persze tudjuk, Magyarországon az állami fenntartású muzeális gyűjtemények tárgyairól még nincsen nagy központi adatbázis. Ez lehet az oka annak, hogy feltételezésekre és szóbeszédre hagyatkoznak mindazok, akik nem jártak az egyes múzeumok raktáraiban, nem látták azok kiállításait, nem ismerik azok publikációit.
Ilyesfajta ismeretek nélkül viszont nem lehet egy adott település (térség, ország) számára olyan kiállítási koncepciót kidolgozni, amely konkrét múzeumi tárgyakra épül. Hiába minősül nemzeti érdeknek, hogy egy adott kastélyban reneszánsz dolgozószobát, barokk tróntermet vagy rokokó porcelánkabinetet rendezzenek be eredeti tárgyakkal, ha egyszer az ország egyetlen múzeuma sem őriz olyan műtárgyakat, amelyekre ezekhez az enteriőrökhöz szükség volna.
Fotótörténeti Múzeum, Kecskemét. Forrás: vizkult.hu
Be lehet-e rendezni a kastélyokat?
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a magyarországi műemlékek és műkincsek száma az ország története során bekövetkezett háborús és egyéb pusztítások miatt számos alkalommal jelentősen megfogyatkozott. Ennek érzékeltetésére egyetlen példa a körmendi Batthyány-kastély utolsó évszázadából: „1945 előtt Magyarország egyik leggazdagabb és legrendezettebb családi levéltára, (…) fegyverek, hadi szerszámok, öltözékek, zászlók pompás gyűjteménye volt itt. Mindez azonban áldozatul esett a felszabadításnak, megszállásnak, és az azt követő hetek-hónapok eseményeinek. (…) A termeket, szobákat kifosztották, feldúlták, a bútoroknak csak csekély, szétzúzott darabjait találták a hónapos alomszalma, szemét, a szétszórt papírok és a fekália között. .Mocsok, bűz és piszok, rombolás mindenütt… A fegyvertárat és a gyűjteményeket szétdúlták, részben összetörték. A képtár összeszabdalt darabjait, vászonra kasírozott régi kéziratos térképeit, leszakított XVIII. századi bőrkötéseket a kitört ablakok helyett használták fel.” (Bajzik Zsolt: A körmendi Batthyány-kastély műkincseinek és levéltárának sorsa 1945 után,)
Ezerszámra pusztultak az értékes berendezési tárgyak – a képzőművészeti alkotásokról nem is beszélve. Ez visszafordíthatatlan veszteség. Múzeumi gyűjteményekből viszont még csak jelzés értékű szemléltetés céljaira sem lehet kölcsönkérni néhány, az egykoriakhoz hasonló korú és jellegű darabot – mert sajnos alig maradt ilyen az országban. Központi adatbázis híján csak becsülni lehet a tárgyak mennyiségét, de az ország összes közgyűjteményében őrzött és 1850 előtt készült, első vagy másodvonalbeli, több összetartozó darabból álló és kiállítható állapotú bútoregyüttes száma jóval kevesebb, mint azoké a helyreállított kastély- és kúriaépületeké, amelyek most a múzeumoktól várják egykori berendezésük pótlását.
Egy példa Oslóból
A muzeológusok/kurátorok nemcsak egy adott gyűjtemény erősségeivel és gyengéivel vannak tisztában, hanem meglehetősen jól ismerik a múzeumi bemutatás módszereit és kelléktárát is, a legújabb interaktív technológiák alkalmazásától az egyes kiállítási témákra fogékony látványtervezők felkéréséig. A muzeológusok/kurátorok elméleti tudásuk, gyűjteményismeretük és a társintézményekben szerzett tapasztalataik alapján meglepően nagy számú alternatív megoldást tudnak javasolni akkor, ha egy adott témájú kiállítási egység számára nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű és kvalitású eredeti műtárgy.
A közgondolkodás a kiállítások rendezését tartja számon a múzeumi kurátorok feladataként, nyilván azért, mert a korábban felsoroltakkal szemben ez olyan feladat, amely a nyilvánosság felé irányul. A szakember szerepe itt is elengedhetetlen, és nemcsak a „kurátori” kiállítások esetén. A kiállítandó tárgyak listáját valóban nem adatbázisból szokás kinyerni, különféle ravaszul kombinált szűrési szempontok alapján. Már csak azért sem, mert a válogatási szempontok még egymásnak ellentmondóak is lehetnek. Például egy monografikus kiállításon úgy kell befogadható mennyiségű művel átfogni a teljes pályaképet, hogy a közönség által várt ikonikus alkotások mellett kevéssé ismert művek is megjelenjenek. Erre példa egy (távolságtartó módon szemlélhető) kiállítás: 150 éve született Edvard Munch, akit a norvégok nemzeti festőjükként tartanak számon. Négy kurátor válogatta a jubileum alkalmából rendezett nagy oslói Munch-kiállítás anyagát, összesen kb. 250 alkotást – miközben csak az Oslo városára hagyott Munch-művek száma több mint 20 ezer. A közvéleményben meggyökerezett sztereotípiákkal szemben ez a példa is igazolja, hogy nem a nagy számok teszik naggyá a kiállításokat.
Magasan kvalifikált és nagy szakmai tapasztalattal, valamint az adott téma alapos ismeretével bíró szakemberek vitája, a korszakot, a szűkebb és tágabb értelemben vett kontextust, a publikációkat, a kiállítás-látogatói szokásokat, a különféle múzeumtechnikai lehetőségeket és még sok más szempontot figyelembe vevő mérlegelés nyomán érlelődhet ki egy kiállítás koncepciója, amely alapján azután ki lehet dolgozni a forgatókönyvet. Ilyen és ehhez hasonló munkák igényes megvalósítása céljából van szükség a gyűjteményt jól ismerő, felkészült muzeológusokra/kurátorokra.
A cikk lejjebb folytatódik.