A Pozitív Szász Lilla legújabb fotóprojektje, amely február 26-án a Liget Galériában látható. Főszereplője Márta, így mutatkozik be: „Édesanya, nagymama, nyugdíjas tanár és HIV-pozitív vagyok.” Férje, aki időközben AIDS-ben meghalt, tizenöt éve fertőzte meg. Márta jelenleg aktivistaként dolgozik, és elindította a „HIV-pozitív nagymama” Facebook-oldalt, ahova rendszeresen posztol a magyarországi helyzetről. Az egyestés kiállításon látható fotófilm Márta életének elmúlt 15 évét követi, a kiállított képek pedig ezt a történetet keretezik. Szász Lilla 2013 óta dolgozik a Pozitív projekten, amely Muskovics Gyula kurátorral együttműködésében jött létre. Az artPortal őket kérdezte.
„Így is lehet élni! És ez az élet semmivel sem rosszabb, mint az előző. Már rég nincs bennem semmi
negatív érzés. Valaki megkérdezte tőlem, hogy vagyok, némi akasztófahumorral azt válaszoltam: pozitívan.”
artPortal (aP): Mire jutottál?
Sz. L.: Nagyon sok művet végignéztem, az biztos, hogy vannak olyan érintett művészek, akiknek a munkái személyesebbek, de ettől nem feltétlenül érdekesebbek. Nagyon megszerettem például Felix Gonzalez-Torres műveit. Különösen érzékeny dolgokat csinált, de a HIV vagy az AIDS sosem direkt módon jelenik meg a munkáiban. A kedvenc anyagomban („Untitled” (Portrait of Ross in L.A.)) 175 font cukor installációja látható, ami a művész partnerének, Rossnak az ideális súlyát jelzi. Ross, akárcsak Gonzales Torres, AIDS-ben hunyt el 1991-ben. Az installáció nézőit arra bátorítják, hogy vegyenek a cukorhalomból, ezzel is jelezve Ross folyamatos súlyvesztését. Nagyon absztrakt megközelítés, lehet, hogy ezért is tetszik annyira.
aP: Ha valaki figyeli a munkáidat, a Pozitív előtti Zsolti mama mennybe megy sorozatot például, biztosan keresi az „érintettséget”, hogy miért foglalkozol mindig a kirekesztettekkel, a periférián élőkkel.
Sz. L.: Ezek főleg gyerekkori kíváncsiságok. Amikor a HIV-ről Magyarországon először lehetett hallani, én még gyerek voltam, és valahogy úgy maradt meg bennem, hogy ez a szeretet, a szerelem betegsége. Ennek az anyagnak is az volt a munkacíme egy ideig, hogy A szeretet útjai. Hamar rá kellett jönnöm azonban arra, hogy itt nem feltétlenül szeretetről, és nem is csupán betegségről van szó. A Pozitív valamilyen formában a Zsolti mama folytatása. Ott is és itt is egy családról szólnak a fotók. Az előbbi egy kreált család volt, vérségi kötelék nélkül, itt pedig van egy idézőjelben vett, normális család, ahol a feleség, egy matek-fizika szakos tanárként dolgozó, értelmiségi nő 45 évesen azzal szembesül, hogy HIV-pozitív lett, és egy olyan csoporthoz tartozik, ahova sosem akart, és az előtörténete sem predesztinálta erre.
Muskovics Gyula ( M.Gy. ): Amikor elkezdtük a közös munkát, rögtön arra gondoltam, hogy nem szerencsés a szeretet felől megközelíteni egy olyan témát, amely ennyire erősen a testiséghez kapcsolható. Egyszerűbben fogalmazva, ha a HIV-et a szeretet „betegségének” nevezzük, azzal azt mondjuk ki, hogy szexelni csak szeretetből lehet. Ez pedig, valljuk be, nem így van, ahogyan az sem, hogy a HIV-et elkapni csak szex útján lehet. Arról nem is beszélve, hogy itt egy házasságban élő nőt a férje „bántalmaz” azáltal, hogy megfertőzi HIV-vel. Számomra ez a családon belüli erőszak egy formája. Viszont, ha maradunk a családnál, ami szintén egy terhelt, társadalmilag konstruált jelentéssel bíró fogalom, érdekesebb azt megvizsgálni Márta történetében, ahogyan – nyilván akaratlanul – elkezd egy közösséghez tartozni, és ennek részeként, aktivistaként, HIV-prevenciós tevékenységet folytatva teljesít missziót másokkal együttműködésben. Én amellett érvelek, hogy az ilyen fajta közösségben való lét mint életmodell tekinthető a klasszikus értelemben vett család egy alternatívájának.
Sz. L.: Ha úgy vesszük én, teljesen normális, értelmiségi családból jövök, és mégis kaptam egy csomó olyan nehezítő tényezőt, amelyekkel a mai napig küzdök. Ezek a projektek számomra is feldolgozási folyamatok, próbálom megérteni, mikből áll össze egy ember identitása, milyen buktatók vannak egy ún. normális családban is. Mártára visszatérve, azt is mondhatjuk, hogy ő kapott egy új identitást ezzel a helyzettel.
M.Gy.: Lilla munkáiban gyakran feltűnnek perifériára szorult közösségek. A marginalizáltság azt jelenti, hogy bizonyos csoportok a többség számára láthatatlanok, mert nem beszélünk róluk. A fotó eszköz arra, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a jelenségekre, amelyeket homály fed. Művészént érdemes ilyen témákkal foglalkozni, hiszen így el tud indulni egy közös gondolkodás különböző problémákról. A HIV alulreprezentáltságából adódóan – aminek szerencsére az egyik oka az, hogy nem túl nagy Magyarországon a HIV-fertőzöttek száma – nálunk a képzőművészet sem foglalkozott a problémával. Nyugaton, és itt leginkább az Egyesült Államokra gondolok, az AIDS-járvány, amely össztársadalmi szinten jelentkező „pánikot” okozott, számos művészt ihletett meg.
Sz.L.: Én tulajdonképpen semmi mást nem csináltam, mint vizuálisan megjelenítettem, amit Márta elmesélt nekem. Egy fényképezőgéppel végigjártuk Márta életének fontos helyszíneit. Nagyon lényeges az, hogy Márta képekben éli és fogalmazza meg a legfontosabb helyzeteket, gondolatokat. Nem a valós élményei számítanak, hanem az, amivé formálja őket az absztrakt képzeletvilága. Akkor, amikor kiderült számára, hogy HIV-fertőzött, elkezdett naplót írni. Ebből a naplóból is kifotóztam néhány oldalt, és a beszélgetéseink hanganyagát is felhasználtam. A fotófilmben Márta hangja és az Ipsics Barbara által készített hangmontázs hallható, miközben a fotók váltják egymást a képernyőn. A kiállításban egyébként a filmen túl néhány tárgy és a róluk készült fotók is láthatóak lesznek.
aP: A kiállításhoz készült videó-ajánlóban megfogalmazod, hogy első találkozásod Mártával meghatározó élményt jelentett. Miért?
Sz. L.: Bizonyára mindenkiben él egy kép arról, hogy milyen egy HIV-pozitív ember. Ehhez képest, mikor megláttam Mártát, egy átlagos kinézetű, nyugdíjas nő állt a McDonald’s előtt, két bevásárló szatyorral a kezében. És szenvtelen hangon elkezdte mondani a történetét. A közös munkánk során ezt a történetet beszéltük át újra és újra. Gyakorlatilag átéltünk csomó mindent, ami korábban megtörtént Mártával.
aP: Megrázó folyamat lehetett mindkettőtöknek.
Sz. L.: Nemrégiben volt egy pont, amikor érezni lehetett, hogy Mártának kezd lelkileg megterhelővé válni a közös munka.
M.Gy.: A fotófilmben hallható interjúrészletekkel kapcsolatban az volt az eredeti tervünk, hogy a felvett szövegből dramaturg készít majd monológot, és azt vesszük fel újra Márta hangjával. A szöveg el is készült, de Márta egyszerűen nem volt képes felolvasni. Mivel a dramaturg a saját szája íze szerint fogalmazta át a mondatait, Márta is kívülről kezdte el látni a saját életét, és talán akkor szembesült ennek az egész történetnek a súlyával.
Sz. L.: A dramaturg megváltoztatta a hangsúlyokat, és ettől az egész szöveg átalakult. Ezzel Márta nem tudott azonosulni, így végül maradtak az eredeti interjú-részletek.
M.Gy.: Természetesen minden ilyen esetben felmerül a kérdés, meddig mehet el a művész(et), formálhat-e jogot arra, hogy behatoljon egy másik ember privát szférájába, megbolygassa azt. Valamiért ilyenkor mindig Artur Zmijewski egyik műve ugrik be, amelyben az alkotó rávesz egy idős férfit arra, hogy újratetováltassa a koncentrációs táborban a karjára tetovált számát. Egy ilyen munka nagyon erős tud lenni ugyan, de mi semmiképpen sem szerettünk volna effajta eszközökkel élni.
Márta teljesen természetesen viselkedik, természetesen beszél nagyon súlyosnak tartott dolgokról, ennél fogva az ő történetében a HIV sem egzotikus dolog, amely egy bizonyos – a társadalom számára sztereotípiák és címkék segítségével könnyen felismerhető – csoport egyéni problémája, amellyel csak szemben állva tudja meghatározni magát mindenki. A másik tanulsága tehát az ő történetének az: nem biztos, hogy démonizálni kellene magát a HIV-pozitív állapotot. Németországban néhány éve volt egy HIV-prevenciós plakátkampány, amelyben az AIDS „tömeggyilkosként” szerepelt, és Hitlerrel, valamint Sztálinnal azonosították. Számomra ez elképesztő a XXI. században, ahol teljes életet lehet élni HIV-fertőzöttként is a korszerű gyógyszereknek köszönhetően. A kiállítás címe is sugall egy ilyen, pozitívabb hozzáállást.
Gyakran címkézzük a helyzeteket és az embereket is. Egy HIV-fertőzöttre nagyon sokféle címkét rá lehetne aggatni. Mindenkinek van elképzelése az „AIDS-esekről”, például, hogy „a drogosok, meg a buzik kapják el egymástól”, és ez abból a közönyből és ismerethiányból fakad, ami a témát össztársadalmi szinten övezi. A testről szóló műveknél fontos kérdés, hogy lehet a testről beszélni úgy, hogy ne kategorizáljunk. Az absztrakció, tehát a testtől való bizonyos mértékű eltávolodás, amivel Lilla is sok helyen dolgozik ebben a projektben, egy jó eszköz lehet erre. Nem véletlenül hangsúlyos több HIV-vel, de akár társadalmi nemekkel, marginalitással kapcsolatos művészeti projektben. Példaként említhetjük a Pozitív vörös és fehér, pezsgőspoharakat „táncoltató” képeit, amely bár Márta egyik történetének a leképezése, színeivel eszünkbe juttatja az emberi testet. A vörös mint a vér színe egyébként számtalan HIV-et tematizáló műben előjön.
„Amikor 52 éves és hét hónapos voltam, kibontottam egy üveg pezsgőt, kitöltöttem két pohárba és koccintottam vele. Volt bennem egy olyan érzés, hogy lám csak, egy nappal már többet éltem, mint ő. Ez emberi gyarlóság, de bennem volt egy ilyen megnyugtató érzés, fontos volt nekem, hogy egy nappal többet éltem, mint ő.”
aP: Fotósként milyen, ha ennyire fontossá válnak a szövegek egy projektben?
Sz.L.: Bölcsész végzettségű vagyok, mindig is szövegekkel dolgoztam. Számomra a szövegek ugyanolyan fontosak, mint a képek. Korábban a fotókhoz gyűjtöttem szövegeket, most fordítva történt, a szöveg volt az alap. Konkrét tárgyakat, helyeket, jeleneteket fotóztam le, amelyeket Márta fontosnak tartott. Én, mint művész hagytam magam vezetni általa, ugyanakkor mégis belekerül ezekbe a helyzetekbe az én szűrőm, az én értelmezésem is.
M.Gy.: Az, hogy a mostani kiállítás a sorozatot egy fotófilm formájában fogja keretbe, nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan képek benne, amelyek „bekeretezett fotóként”, egy falra téve ne állnák meg a helyüket. Ez a projekt most mutatkozik be a Liget Galériában, de ez nem feltétlenül végleges, lezárt forma, többféle variációja is lehet, és különböző irányokba fejleszthető tovább. Legközelebb az OFF-Biennálén állítjuk ki, de a későbbiekben tervezünk például egy fórum-színházi projektet is erre az anyagra építve.