A gondokat ismerjük: a kortárs műkereskedelem még mindig gyerekcipőben jár, nincs másodlagos piac, a galériák nehezen képesek eltartani művészeiket, gyűjtő kevés, mecenatúra alig, a pályázati rendszer halódik.
Nem csoda, ha rendre felmerül:
kaphatnának-e a kiállítások után honoráriumot a művészek. Reális? Irreális? Kitől kapnának? Hol van az a pénz, ami erről a területről hiányzik? Hol vannak azok a nagyintézmények, amelyek ezt a honort, fee-t, vagy simán csak fizetséget képesek volnának megadni. Voltak ilyenek egyáltalán?
Szeretnénk nagyobb teret adni a kommunikációnak, akár a közös gondolkodásnak, akár a vélemények megjelenítésének. Ez egyelőre a kérdések megfogalmazása.
2002-ben Beöthy Balázs foglalkozott már a kérdéssel itt, kilencvenes évekbeli viták kapcsán ugyanis egész pontosan azt feszegeti, miért nem kapnak honoráriumot a művészek. Szentjóby Tamás (St. Auby Tamás) pedig jóval korábban, 1974-ben állt elő a Létminimum standard projekt-tel, amit azóta is folyamatosan ébren tart, 2013-ban a Ludwigban ismét kiállítás volt belőle. Ma pedig már az alanyi jogon járó (feltétel nélküli) alapjövedelem is benne van a hazai közbeszédben; Zugló képviselőtestülete el is fogadott egy részben hasonló konstrukciót.
Baglyas Erika munkája a Kívültágas-projektben, 2013. Fotó: Flohr Zsuzsi
A cikket a művész munkáival illusztráljuk.
Egy kortárs képzőművész, Baglyas Erika
nemrégiben közzétette a Facebook-on, mennyi a rezsije. Nem az összes megélhetési költségét számolta össze, szigorúan csak a minden hónapban érkező számlákat és a közvetlen létfenntartásához szükséges költségeket. Tárgyilagosan – már amennyire a téma engedi –, nem a panasz, sem az indulatok hangján.
Eddig 67 like és 1 share, valamint többen hozzátették a magukét: lakáshitel, diákhitel törlesztések, meg persze a mindannyian így élünk, nincs ez így jól, de mit lehet tenni – típusú kommentek. A látszólagos passzivitás mögött szorongások, tanult tehetetlenségek.
Merthogy hallgatni szoktunk a pénzről,
a megélhetésről. A kultúránk sem igen támogatja az erről való nyílt beszédet, a számvetés meg kissé frusztráló, mert döntési helyzetbe kényszerít. Pedig a kultúrpolitikai csatározások mögött is sokszor a lehetőségekhez való hozzáférés kérdése húzódik.
Az állam most kitalált
egy kifizetőhelyet a művészeknek, MMA-nak hívják. Majdnem úgy fogalmaztunk: a saját művészeinek. A lojalitásukért cserébe. Újra feltalálta a valaha létezett Képzőművészeti Alapot, és a három T-ből legalább kettőt.
Mintha evidenciának számítana: csak a mi kutyánk kölyke kap állami pénzt, nyer pályázatot. Egyáltalán: az NKA állami pénz? Vagy közpénz? Mi a különbség a kettő között? Ami köz-, az miért mindjárt állami is minálunk?
Nem leszek rossz többé / A szavak kényszerítenek fotósorozatból, 2003-2004 lambda print,
ed 1/5 + 2 a.p. 75×100 cm
Kívül maradni?
Nemet mondani az államra? Csak a jelenlegire, vagy a mindenkorira? És ami ezen kívül van: létezik-e, létezhet-e független művészet, meg lehet-e élni művészeti tevékenységből, vagy aki nem akarja elhagyni a pályát, annak kötelezően le kell csatlakoznia valahová, kiszolgálnia külső elvárásokat? El lehet tartani a művészi munkát valami másból, a piacról?
Hogyan fejezze ki a társadalom, hogy értéknek tartja a művészi munkát?
Újra és újra előkerül: kaphatna-e honoráriumot egy képzőművész csoportos vagy önálló kiállításért, bekalkulálható-e mindez a rendezvény költségvetésébe, miközben a kiállítóhely munkatársai se ingyen dolgoznak? És miközben a közgyűjteményi szférában sokszor botrányosan alacsonyak a fizetések.
Transzformálható-e a kérdés szakmailag megalapozott felvetésekké, például a kereskedelmi galériáknak, a köz által fenntartott intézményeknek címezve? És ha biztos megélhetése lesz a művésznek, “jobban fog teljesíteni”?
Az ingyenmunkára, az önkéntességre
– és válaszként a hiányzó intézményrendszerre – már létrejött az első, önálló művészeti megaprojekt is, az Off-Biennále Budapest (OFF). De meddig tartható az ingyenesség és önkéntessség stratégiája? Meddig érvényes az étosza? Az OFF néhány magán- és alapítványi támogatója két év múlva is itt lesz még? Másrészt: mi történik, ha az OFF erkölcsi tőkéje hirtelen anyagi tőkévé konvertálódik? Ki és hogyan használja majd?
Milyen szakmai szervezet
tudná vállalni a művészek ügyét? Létrehozható-e egy (szak)szervezet, amely vállalja az érdekképviseletet és persze valódi tagságot képvisel? Meghatározott szakmai kritériumokkal, tagjainak valódi előnyöket juttatva, érdekeiket képviselve, és nem csak látszattevékenységet folytatva.
Az MMA
ezen a ponton nyilván azt mondaná, hogy ők éppen ezt akarták elérni, azért adnak havi járadékot a tagjaiknak, hogy ellensúlyozzák a korábbi kiszolgáltatottságot. De vajon hozzátennék azt is, hogy cserébe ők fogják megmondani, ki a művész és mi a művészet? Hogy éppúgy felülről oktrojált hivatásrendi tömörülés ez, mint a Nemzeti Pedagógus Kar, meg a hasonló kreatúrák?
“10.000 művésznek
netto 200.000 ft fizetés 36 milliárdba kerülne. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ne senki által nem látogatott kis múzeumok fűtésére és a jegyszedő nénikre költsük a kultúrára szánt pénzt, hanem a művészekre. Cserébe el lehetne várni bizonyos mennyiségű munka átadását az államnak.” – írja egy kommentelő. Nem ez volt a régi „képcsarnoki” rendszer?
Jó előre gondoljon a jövőjére! Installáció a Park Galériában (részletek a műből), 2013
Aktív, élethivatásként dolgozó művészek
teljesítménye sokféle mérce szerint lehet jobb vagy rosszabb. Valójában egy bizonyos minimumon felül nem a kiállítások száma és nem a piaci érték tesz művésszé (és jó művésszé) valakit.
Nemzetközi szinten is
nívós kiállítási szituációba bekerülni, nem csak tehetség és szerencse, hanem rengeteg befektetett munka kérdése is. Ez pedig az egész művészeti intézményrendszer munkája, a történet többszereplős. Csakhogy e rendszer finom hálózata most szétfoszlott, nem épülnek egymásra a különféle intézménytípusok, nemigen reflektálnak egymásra, és nem jön létre az a referenciális tér, amelyben a művész társadalmi értelemben is művésszé válik.
Piac persze van.
Az intézményi logika szerint még mindig elsősorban a művész érdeke, hogy alkotásai eljussanak a közönséghez. Csakhogy hatalmasra nőtt a világ művészeti ipara, amiben a műalkotás a termék, az áru. Szükség van rá, hiszen mivel foglalkoznának az art fair-ek, a galériák és a gyűjtők, ha nem jönnének létre műtárgyak?
De ki vásárol nálunk művészetet?
És kinek a dolga ezt a műpártoló közönséget kinevelni? Mióta várunk már a magyar bildungsbürger-ek öntudatos rétegének megjelenésére?
Miért kerülik el a kortárs művészetet a gazdasági és közélet szereplői: “csak nehogy kiderüljön, hogy nem értem”? Miért hárítják el, hogy hasson rájuk? Hihető-e, hogy nincs igény az életünkre reflektáló kortárs művészeti alkotásokra?
A show-nak folytatódnia kell!, 2014, rajz, 69.5×49.5cm
“A művész munkájának társadalmi megítélése
bonyolult, míg egy intézményben dolgozónak létezik valamiféle státusza, addig a művész inkább sorolódik az ún.’ingyenélők’ táborába” – ezt a godolatot megint Baglyas Erika teszi hozzá a motívációihoz, miért kezdeményezett a témáról beszélgetést a Facebook-on. “ Van, hogy bevillannak az ötletek, máskor pedig hónapokig kell gondolkodni valamin. A gondolkodás, szemlélődés folyamata is idő, amit a konkrét ‘termelés’, a pénzkereséssel töltendő időből kell elvenni. Esetenként pedig az ötlettől a kivitelezésig hosszadalmas, sokrétű, precíz munkavégzésre, olykor komolyabb eszköz- és térigényre is szükség van, nem beszélve az önmenedzselésről, ami mind ugyanabban az életben zajlik, ahol a minimum rezsit ki kell termelni ahhoz, hogy egyáltalán a létezés financiális feltételei adottak legyenek.”
Az art world hazai struktúrája eltűnt,
és nincs helyette másik. Baglyas Erika felvetése szerint ideje lenne elgondolkodni alulról jövő kezdeményezésekről, a szolidaritás kifejezés aktuális tartalmáról. Szerinte ha a művészek elfogadják, hogy nincs honorárium, senki sem érkezik majd azzal az ajánlattal: nem kértétek, de mi adjuk, tessék, itt van.
Felvetése nem arról szól, hogy van valahol a pénz, amit valakik nem akarnak odaadni az arra érdemes művészeknek, elismeri azt is, sokan dolgoznak erőn felül, akár hivatásból, akár „ez az életem, nem értek máshoz” alapon, de ettől még gondolkodni kell a kitörési pontokon. Működési módokat kell keresni akkor is, ha minimális vagy nulla a hozzáférhető közpénz, és ezzel egyidőben mégiscsak itt az idő belátni, az ingyen munka hosszú távon nem fenntartható.
Stories from nowhere / part 21 New Deal / Új játszma. 2012
Érdekesek lehetnek a külföldi példák
– ahogy erre egy kommentelő felhívta a figyelmet – például a 2008-ban alakult, W.A.G.E nevű New York-i szervezet, vagy a Precarious Workers Brigade. Bár összességében az itt és most kialakult helyzetre kell érvényes választ adni.
Végezetül ismét Baglyas Erikát idézzük: “Amikor egy – állami fenntartású low budget-ből gazdálkodó intézmény programot szervez, rendez, akkor, leegyszerűsítve, tartalommal tölti fel a helyet. A művész ennek a tartalomnak a létrehozásában vesz részt, honorárium nélkül. Ennek nem csak az az oka, hogy forráshiánnyal küzdenek, hanem eszükbe sem jut, hogy kellene adni. Én nem tudok kiváló ötleteket nyújtani, hogyan szerezhet egy kiállítóhely pénzt, de gondolom, egy jó menedzsernek, pénzügyi szakembernek fizetésért cserébe lesznek ötletei finanszírozási projektekre. Ha egy hely nem tesz meg mindent azért, hogy előteremtse azoknak a fizetését, akik neki dolgoznak, akkor megszűnik, nem? Amikor létrehozok egy művet egy kiállításra, én is egy vagyok azok közül, aki neki dolgozik.”
A probléma kihangosításával
beszélgetést szeretnénk elindítani.
A továbbiakban felkért hozzászólók cikkeit olvashatják majd a témában. Folyt. köv.
A cikk lejjebb folytatódik.