Két évvel ezelőtt, március 23-án, a kormányzat által erőltetett Szabadság téri emlékmű akkor még csak tervezett helyével szemben, egy flashmob keretében több százan helyezték el személyes tárgyaikat, emlékeiket, dokumentumaikat a II. világháború, és benne a holokauszt áldozataira emlékezve. A hivatalos emlékművet nem sokkal később megvalósították, de fel azóta sem avatták. A civil „ellen emlékmű” pedig, amely a történelemhamisítás helyett a múlt valódi feltárását, az elbeszéletlen sorsok elbeszélését követelte, abban a pillanatban Eleven Emlékművé vált. És eleven a mai napig: a spontán tárgyegyüttest fenntartják, ápolják azok, akik elutasítják, hogy a hivatalos emlékmű beszéljen a nevükben. Két csoport, az EE és a Szabadságszínpad együtt valósítja meg folyamtos civil jenlétet a Szabadságtéren.
2014 április 16-án egy beszélgetés-sorozat indult el az emlékmű mellett. Ez olyan folyamatos jelenlétté vált, amely a tiltakozás helyszínét diszkurzív térré, agórává formálta át. A beszélgetések emblémája – képzőművészek ötlete nyomán – két, egymásnak fordított fehér szék, s mára a teljes kétéves folyamatot jelöli.
Most áprilisban múlt tehát két éve, hogy folyik a múlt megbeszélése, szó szerint hőségben és fagyban, esőben és hóban. A társadalom legkülönbözőbb régetegeiből érkező emberek megszólaltak már a téren, hogy lefolytassák azt a dialógust, amit a mindenkori hatalom leginkább elfelejteni vagy manipulálni igyekszik, s hogy elvégezzék azt a munkát, amit nem lehet megspórolni.
Az artPortal a kezdeteknél jelenlevő Kisspál Szabolcs képzőművésszel, és a fenntartható működésért felelősséget vállaló Horváth Balázs Byron kurátorral beszélgetett az Eleven Emlékmű (EE) történetéről, a személyes emlékezetről, az emlékezetpolitikáról, és arról, alakíthat-e a társadalmunkon a Szabadság tériek folyamatos jelenléte.
Eleven Beszélgetés. A háttérben A német megszállás áldozatainak emlékműve, Párkányi Raab Péter munkája.
Fotó: Molnár B. Béla
artPortal (aP): Az aktuális történésektől függetlenül is sokakban megfogalmazódik: van-e egyáltalán értelmük a kőből, bronzból emelt emlékműveknek?
KissPál Szabolcs (K. Sz.): Három tényezőtől függ, hogy van-e értelmük: az esztétikai minőségtől, attól, hogy milyen kapcsolatban állnak az emlékező közösséggel, valamint attól, hogy milyen struktúrák, intézmények hozzák létre, kik és hogyan döntenek a felállításukról. Magyarországon jelenleg mindhárom szempontból elég rosszul állunk. Formailag dominál egyfajta figuratív szimbolizmus, jelentős pátosz-tartalommal, a létrehozás körülményeit illetően pedig meglehetősen konfúz, definiálatlan a helyzet. Magyarországon nem ismert az a fajta emlékmű, amely valós interakcióba tudna lépni a közönségével.
Horváth Balázs Byron (H. B. B.): Egy emlékmű esetében mindig az emlékező közösségről, illetve a társadalmi viszonyok alakításáról van szó. Ma Magyarországon sajnos egyértelmű, hogy nincs közös képünk a múltunkról, és így nem közösek az emlékműveink sem.
aP: De még ha létezne is a közös társadalmi emlékezet, szükség van-e a „kőre”? Attól kezdve, hogy ott az emlékmű, vissza lehet élni vele. A nem kőbe vésett emlékezet talán kevésbé manipulálható.
K. Sz.: Az erről szóló diskurzusban gyakran szokták említeni Jochen Gerznek a hamburg-harburgi fasizmus elleni emlékművét: ez egy ólombevonatú téglatest, amelyre üzeneteket karcoltak a helyiek, és akkor készült el teljesen, amikor – teleírt felülettel – lassan lesüllyesztették a talajszint alá. Tehát láthatatlan, de tárolja a ráírt üzeneteket. Ráadásul azáltal, hogy folyamatszerű és eltünteti önmagát, remekül modellezi azt a paradoxont, ami a kőbe formált emlékmű, illetve a nem tárgyiasult emlékhely között húzódik.
H. B. B.: Mindig fontos vizsgálni, hogy ki hozza létre az emlékezetet. Egy közösség, vagy a közösség irányítói, és azért hozzák-e létre, hogy az adott közösségi identitás árnyaltabb legyen, vagy azért, hogy más csoportoktól – akár konfliktusok kirobbanása árán – elhatárolódjanak. Most úgy tűnik, hogy ez utóbbi a jellemző.
A spontán tárgyegyüttes 2014 március 23-án. Fotó: FreeDoc / Csoszó Gabriella
aP: Az Eleven Emlékmű története 2013 decemberében kezdődött, amikor megjelent a kormányhatározat a Szabadság téren felállítandó megszállási emlékműről.
K. Sz.: Bennem is óriási felháborodást keltett a terv: egyrészt, mert egy abszolút autoriter döntés állt mögötte, másrészt az ideológiai üzenete és esztétikai minősége is elkeserített. Ezért csatlakoztam az ellenakcióhoz, amit Rényi András és Lukács András kezdeményezett, és számos közös beszélgetés során alakult ki először a flashmob ötlete, majd az EE, mint forma.
aP: Az elején mi volt fontos? Egyszerűen csak hangot adni a tiltakozásnak, vagy már más is megfogalmazódott akkor?
K. Sz.: Mindenki azt tekintette fő célnak, hogy az emlékmű felállítását megakadályozzuk. Két lehetséges módja vetődött fel ennek: az egyiket Rényi András képviselte, a másikat pedig én, és ez a két koncepció végül egybeolvadt. András szimbolikusan akarta megjelölni, „elfoglalni” a területet, hogy ne lehessen felépíteni oda az emlékművet. Erre szolgáltak azok az emléktárgyak, amelyek elhelyezésére kértük a flashmob résztvevőit. András tehát egy szimbolikus területfoglalásban gondolkodott, én pedig egy valósban: azt javasoltam, hogy venni kell egy széket, és odaülni az emlékmű tervezett helyszínére, illetve megszervezni, hogy folyamatosan üljön valaki ott, aki vigyáz a helyre. Számomra akkor már világos volt, hogy az aktuális politikai szándékok ellenében leginkább aktív, konfrontatív és részvételi eszközökkel érdemes fellépni: a szimbolikus aktusok kora lejárt. Azután Jovánovics György hozta a két szék ötletét, majd ebből alakult ki, hogy legyen sok szék, illetve élő beszélgetések. Rényi András eredeti ötlete az volt, hogy – a zsidó hagyományt megidézve – kis köveket helyezzünk le a térre a flashmob keretében. Ez a későbbi viták során módosult, és mindenféle emlékezeti tárgy odakerülhetett annak érdekében, hogy jelezzük, a közös történelmi emlékezet egy mindenkit érintő, univerzális magyar ügy.
Fotó: Csillag Ádám
aP: Byron, te nem a legelejétől kapcsolódtál be a munkába, de a flashmobon már részt vettél, ugye?
H. B. B.: Igen, Jovánovics György jelenléte, és Rényi Andrásnak a Tilos Rádióban elhangzott pontos elemzése a kormány identitáspolitikai manővereiről felkeltették a figyelmemet az akció iránt. Nagyon lelkes lettem, amikor a videó archívum helyett egy nyilvános vitakör kereteinek megformálásával lépett elő a csapat. Az EE jelenlegi közösségének most, két év után is nagyon fontos a kiinduló pont dinamikájának megértése. A működtetés részévé vált ennek a korai gondolkodási fázisnak a folyamatos feldolgozása, átadása.
aP: Ez az átvétel miért annyira fontos? Az nem lehetséges út, hogy a mozgalom szervesen alakul annak függvényében, hogy azok számára, akik aktuálisan csinálják, mi fontos? Ráadásul a körülmények, a politikai környezet is változik…
H. B. B.: Az elsődleges cél, hogy az újonnan csatlakozókat is beemelhessük a reflektív csoportgondolkodásnak a „hősök” által megalkotott közös szellemi terébe. Ez a reflektív mező azután már csak navigációs felületként működik a saját utak megtalálásában. Az EE kritikai potenciálját a reflektivitás, és a rugalmas struktúrákon alapuló önfeltalálás jelenti. Az ehhez szükséges viselkedési, gondolkodási attitűd túlmutat a mindenki számára hozzáférhető, a közoktatás és a tömegmédia által behatárolt, megszokott társadalmi gyakorlatokon. Eddig, a művészeti közegből kiinduló kollaboratív kezdeményezésekre – még akkor is, ha ezek elhagyják a galériák tereit – nem az volt a jellemző, hogy valódi részvétel alakuljon ki. Az EE története rámutat a fokozódó igényre, arra, hogy egyre többen hajlandók a saját energiáikból önedukációs helyzetekbe befektetni, vagyis ez a váltási készség új utakat nyit meg afelé, hogy megtanítsuk, megtanuljuk megszervezni a társadalomban a civil életet. Olyan gyakorlatok erősödhetnek meg, amelyeknél korábban elképzelhetetlen lett volna a fenntarthatóság megszervezése, és a társadalmi befogadás szélesítése. A személyes átéltség is fontos elem: amikor a feleségemmel a napokban végignéztük Csillag Ádámnak a 2014-es flashmobról készült videóját, mindketten elsírtuk magunkat. Pedig én ott voltam a helyszínen, de akkor, élőben nem tudtam úgy átélni a szituációt, mint ahogy most, a biztonságos családi szférából visszatekintve.
Rendőrök védik a még épülő hivatalos emlékművet, 2014 április 30-án. Fotó: FreeDoc / Csoszó Gabriella
aP: Amikor benne voltál, nem érintett meg annyira?
H. B. B.: Akkor, a helyszínen még nem rajzolódott ki az üzenet lényege, a magyar társadalom bűnvallása, ahogy Béndek Péter fogalmazott, illetve amit ez lefed: a reflektív társadalomról szóló vízió. A tiltakozók általában az áldozati perspektívából indultak el. Az volt az alapítók részéről az egyik legfontosabb innovatív megoldás a tiltakozási hullámban, hogy Szabolcsék lecserélték ezt az áldozati perspektívát, ezzel rámutattak arra, hogy az egész magyar társadalomnak fontos, hogyan gondolkodik a holokausztról, és arról a társadalmi folyamatról, ami megelőzte, illetve, hogy ebből milyen tanulságokat kell és lehet levonni. És hogy nem a megtámadott csoport feladata mindezt végiggondolni. Azért reagált ilyen sok ember a felhívásra, és hozta el a tárgyait, mert valahogy tétje lett ennek az egésznek, mégpedig az, hogy létrehozzuk a magyar társadalmi bűnvallás, vagyis a reflektív gondolkodás emblematikus helyszínét. Az akkori levelezést olvasva is átjön az a felfokozott szellemi állapot, ahogy nagyon sok ember, intenzíven súrlódva egymással kiérlelte mindezt. Talán ez is benne van az EE szélesebb társadalmi hatásában.
aP: Azért a téren zajló beszélgetésekben csak nagyon kevesen vesznek részt, miben rejlik akkor mégis az EE ereje?
K. Sz.: Egy közmondás jut eszembe: lassú víz partot mos, vagyis a kitartó, perzisztens jelenlétben van az ereje. Abban, hogy nem ért véget. És ez messze felülírja azt, hogy naponta tíz vagy száz ember vesz-e benne részt. Én egy ponton ugyan kiléptem az aktív ottlétből különböző magánéleti okok miatt, de nagyon örülök, hogy a Byron körül gyülekező aktivistáknak hála ma is működik az EE. Ráadásul ez a folyamatos jelenlét tárol egy olyan potenciált, amely bármelyik pillanatban átkonvertálható, és nagyobb hatást is ki tud fejteni. Az EE egy jelentős múlttal és önszerveződési tapasztalattal rendelkező összeszokott csoportként nagyon fontossá válhat a jövőben.
Kékesi Zoltán író, kutató beszél az Eleven Emlékműnél, 2014-ben. Fotó: FreeDoc / Csoszó Gabriella
H. B. B.: Hogyan mondhatja egy picike csoport, amelyik ott beszélget egy köztéren, hogy társadalmi hatást fejt ki? A kommunikatív szituáció ebben azt jelenti, hogy maga a jelenség “mond el valamit”, nem a közvetlen tartalmai. A direkt hatás is több irányban érezhető. Egyrészt létrejött egy tudással, tapasztalattal rendelkező ellenálló hálózat: a Hóman Bálint- és Donáth György-szobor ellen szervezkedők közül sokakról el tudom mondani, hogy órákat beszélgettek velünk a Szabadság téren. Tehát az EE katalizálja az aktivista teret. Azt üzeni a társadalomnak, hogy „a tiltakozóknak tényleg fontos ez az ügy”. Az is lényeges, hogy „a másik oldalt” is odaültetjük a székekre. És a beszélgetésekben résztvevők személyes fejlődése is fontos. Én például egy nagyon agresszív beszélő vagyok, de az EE-ben megtanultam átengedni másoknak is a megszólalás jogát. Ezek a pozitív mintázatok, a nyitottság mások véleményére, a kompromisszumkészség a hétköznapi családi beszélgetések szintjén is szét tudnak szivárogni a társadalmi térben. Így már tényleg rengeteg emberre hatunk.
aP: A hétköznapokban nekem inkább az az érzésem, hogy az emberek többsége egyre kevésbé képes kilátni a saját mikrokörnyezetéből, megérteni az övétől idegen tapasztalatokat. Még azok se tudják ezt megvalósítani a gyakorlatban, akik elvi síkon hisznek benne.
H. B. B.: Az azonnal gyűlöleti energiákká váló meg nem értés már valóban veszélyezteti a társadalmi stabilitást. Mi egy „kutatócsoport” vagyunk, különböző módszerekkel próbálkozunk. És nem állunk azért annyira rosszul: bármelyik pillanatban elindulhat egy újabb eleven beszélgetőkör, Szentendrén már működik, Fehérváron pedig szervezés alatt áll. A legproblematikusabb pont a másik oldalon lévőkkel való dialógus. A Jobbik több esetben mozgósítja a híveit, hogy jöjjenek a programjainkra, így a témából adódóan a beszélgetőkörben gyakran traumákat szakítunk fel. Én hittem abban, hogy szükség van ezekre a találkozásokra, hogy hagyni kell a másik oldalt is megszólalni, ezt a célt szolgálta a moderálási technikám, amely a párbeszéd képességének biztosítására épült. Azt gondoltam, hogy ez elég, és nem igényel különösebb felkészültséget. A tapasztalat azt mutatta, hogy ez nem így van. A holokauszt, vagy Trianon kapcsán egy igekötőnek is jelentősége lehet, hogy például megkeresztelkedésről vagy kikeresztelkedésről beszél-e valaki. Régi sebek szakadnak fel, és ilyenkor az is előfordul, hogy ha én nem veszem el a mikrofont a beszélőtől, akkor valaki odamegy a pulthoz, és letekeri a hangot. De az is megtörtént, hogy valaki szót kért, és jelezte, hogy engem börtönbe lehetne zárni azért, mert ezt engedem, hiszen már ez is bűncselekmény. Valójában többről van szó, mint a megengedhetetlen tartalmak elleni erőteljes fellépés, az intenzívebb érzelmi reakciók sok esetben traumafelidéződésből fakadnak. Ezt külön meg kellett érteni, ezért fordultunk szakemberekhez: „biztonságosabbá” kell tennünk a beszélgetéseket azok számára, akikből trauma váltódhat ki, és nemcsak a holokauszt-túlélőkre gondolok. Innovatív megoldásokat kell találnunk ennek a két közegnek a találkozására.
Az emlékezés kövei és két szembefordított, fehér szék, a Szabadság téren
aP: Beszélgetésünk elején onnan indultunk, hogy nem szabad engedni, hogy ez a szobor elkészüljön. Közben az emlékmű felépült. Mégis azt állítjátok, hogy siker az EE?
H. B. B.: A kormányzat eleve nem törekedett konszenzus létrehozására, kigondolták a szobrot, átment a döntés a Parlamenten, a tiltakozásokat semmibe véve elkezdték a terület átalakítását. Ennek a folyamatnak a következő állomása az lett volna, hogy állami ceremónia keretében felavatják a szobrot. Ez nem történt meg. Az emlékművet ugyan felállították – szerintem egyszerűen gazdasági okokból –, de a szimbolikus, társadalmi teret azóta is a tiltakozók birtokolják: olyan, mintha mi építettünk volna emlékművet a Szabadság térre. Egy jól megformált emlékműnek az a funkciója, hogy a fizikai térben ceremóniák lehessenek, és ezeken keresztül a társadalmi térben megmutassa magát egy közösség. A keresztény konzervatívoktól és a náci sas árnyékát kedvező klímaként megélő szélsőjobbosoktól elragadva a területet, most a demokráciában gondolkodó közösségeink valósíthatják meg az önmegmutatást a Szabadság téren. Az utolsó pillanatokban vagyunk, hogy új erőviszonyokat teremtsünk, az eddig felelőtlenül elhanyagolt emlékezetpolitikai küzdőtéren. A szélsőjobb emlékezetpolitikai programja évtizedes múlttal bír, példaként mondhatnám a Hóman mögé felsorakozó Fejér szövetség tíz pontját. A mi oldalunkon hol találunk ilyen következetesen végiggondolt, valós konszenzuson alapuló víziót? A rendszerváltás után a demokráciában gondolkodó értelmiség felügyelte, felügyelhette volna az intézményeket, beleértve a közoktatást, a múzeumokat, a nyilvános terek fölött rendelkező lektorátust, mégsem született a kritikai gondolkodást érvényesítő, átfogó program. Most az „illegalitásból” kell visszadolgoznunk magunkat, ha meg akarjuk őrizni a társadalom stabilitását.
K. Sz.: Az emlékműre visszatérve, az relatív dolog, hogy „áll”. A kő az persze kő marad, de azért én azt gondolom – és ez bármely emlékműre igaz, nemcsak a Szabadság térire – , hogy nem sokkal időtállóbb, mint az EE. Magyarországon is, máshol is volt rá számos példa, hogy pillanatok alatt eltűntek ilyen öröknek gondolt alkotások. Másrészt én nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy egy jövőbeli pillanatban – akár nem is olyan sokára – el fog oda jutni az EE fejlődéstörténete, hogy egy államelnök vagy egy kormányfő ott fog ülni az egyik széken, és arról fog beszélgetni a jelen lévőkkel, hogy mi legyen a sorsa a mellette lévő kő emlékműnek. Más forgatókönyv is lehetséges, hiszen egy pillanat alatt el lehetne tüntetni fizikailag – és az első időkben ez a megoldás bizonyára fel is merült sokakban –, csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy ez célravezető volna. Meggyőződésem, hogy a megszállási emlékmű lebontásának konszenzuális mozzanatnak kell lennie. Pontosan azért, mert az sosem vezetett jóra, ha bárki is erőszakkal gyakorolt emlékezetpolitikai aktusokat. Ha eljutnánk a lebontás konszenzusához, az volna az EE igazi sikere.
Fotó: Eleven Emlékmű csoport
Nyitókép: Eleven Emlékmű – fotóesszé, részlet, 2014. FreeDoc – Csoszó Gabriella. Forrás: http://www.litera.hu/netnaplo/csoszo-gabriella-fotonaploja-1
A cikk lejjebb folytatódik.