A köztudatban (és a magyar művészettörténet-írás túlnyomó részében) Ferenczy hagyományosan úgy jelenik meg, mint a nagybányai művésztelep egyik legfőbb alakja, plein air – azaz szabad levegőn festett – tájképeivel. Azonban akik csupán azzal az elvárással vágnak neki a kiállításnak, hogy ezzel a Ferenczy-képpel találkozzanak, valószínűleg meglepődnek majd; a panoráma ugyanis ennél sokkal gazdagabb. Az e hét végéig látható kiállítás az újrafelfedezés magával ragadó élményét adja.
A Nemzeti Galéria ezúttal is értéket közvetít. Az elmúlt évek monografikus tárlatain, nevezetesen Rippl-Rónai József (1998), Mednyánszky László (2003), vagy Vaszary János (2007) kiállításain nevelkedett közönség már hozzászokhatott ehhez a minőséghez. Ferenczy Károly gyűjteményes kiállítása a Galéria által rendezett életműkiállítások sorozatába illik, amelyek a XIX.-XX. század nagy magyar festőinek munkásságát mutatják be. Magyarországon a századfordulón európai színvonalú és jelentőségű festők jelentek meg, akik különleges és eredeti képeikkel erősen hatottak a későbbi generációk művészeire. Közéjük tartozott Ferenczy is, aki következetesen képviselte a művészi látásmód megújításának és a l’art pour l’art szemlélet elterjedésének ügyét amellett, hogy mindvégig megmaradt „szelíd modern”-nek. E kifejezéssel Sármány-Parsons Ilona művészettörténész, Ferenczy egyik monográfusa által alkotott fogalomra utalok, aki „szelíd moderneknek” nevezi „annak a csoportnak a tagjait, akik folyamatosan frissítették, megújították a festészet stílusát és tematikáját, de még nem ideologizálták túl ezt a feladatot, és nem polarizálták végletesen a hazai művészeti életet. Az előző generációval és annak esztétikai ideáljaival, művészetfelfogásával szakítottak, de ezt belső elhivatottságuk ellenére tapintatosan tették: sem manifesztumokkal, sem botrányokkal nem hívták fel magukra a figyelmet. […] A »szelíd modernség« 1885 táján indult, és Nagybányán teljesedett ki. Kezdete volt annak a modernizálásnak, amely mind témáit, mind stílusait, mind az ország kulturális életében betöltött szerepfoglalását illetően megteremtette az állami támogatást élvező hivatalos művészet érzelmi-intellektuális alternatíváját, kijelölte a magyar polgári festészet útját, vagyis legalábbis az út egyik jellegzetessé vált szakaszát.”Egy emberöltő telt el azóta, hogy utoljára rendeztek gyűjteményes kiállítást Ferenczy műveiből. A kiállított 150 festmény, 80 grafika és 50 dokumentum (fotók, levelek, katalógusok, könyvek) ezt a hiányt orvosolják. A közgyűjteményekből kölcsönzött művek mellett 60 festmény érkezett magántulajdonból, melyeknek köszönhetően a publikum soha nem látott alkotások élményével gazdagodhat. Sikeresnek bizonyult a kurátorok erőfeszítése a lappangó képek felkutatásában is: több mint egy tucat mű került elő a kiállítás előkészítő munkálatai során. A kutatás azóta is folytatódik: „Wanted” címszó alatt egy külön szekció mutatja be a művész lappangó műveit hiteles reprodukciókon a kiállítótérben és a Galéria honlapján. Ennek köszönhetően a kiállítás megnyitása óta további festmények bukkantak fel. Ilyen például Ferenczy Károly Gyermekek pónikon című, 1905-ben festett alkotása, melynek nyomára februárban akadtak a kurátorok, s mely azóta a tárlaton is megtekinthető. A festmény több mint száz évig kanadai magántulajdonban volt, s valószínűleg egy 1910-es berlini kiállításon vásárolták meg. Egy igazi kuriózumról van tehát szó, amelyet a magyar közönség még soha nem láthatott, s amely még a szakma számára is teljesen ismeretlen volt. A látogató a kiállításon keresztül egy sokoldalú művész gazdag életművébe nyerhet bepillantást a korai képek müncheni és francia mintára létrehozott „finom naturalizmusától” kezdve a hangulati szimbolizmuson át az angol esztétizmusból merítő, klasszikus vonásokat hordozó l’art pour l’art szemléletig. Ferenczy összetett munkásságát kilenc tematikus szakasz mutatja be, melyek a művész életművét meghatározó nagy kérdéskörök mentén kerültek kidolgozásra. Ezek a következőek: 1. Önarckép, 2. Korai zsáner, 3. Nagybánya – ember és táj, 4. Portré, 5. A műterem világa, 6. Bibliai kompozíciók, 7. Ferenczy-család, 8. Alkotói folyamat, 9. Grafikák. Szerencsés választás volt a művek tematikus rendszerezése, mely sokkal kifinomultabb és érdekesebb képet nyújt, mint egy kronológiai áttekintés.
A kiállítás területére lépve a látogató azonnal a földszinti nagy előtérbe érkezik, amelyet ural a középen elhelyezkedő nagy lépcsősor, a vörös márvány és a hatalmas belmagasság, s amely hideg és szigorú ürességet áraszt. Most azonban a kurátorok kreatív munkájának köszönhetően egy meleg és barátságos térbe érkezünk, melyből sugárzik Ferenczy művészetének átütő ereje. A falon olvashatjuk a festő rövid életrajzát, alatta vitrinekben pedig a művésszel kapcsolatos iratok, valamint néhány kedves olvasmánya kaptak helyet. (Némiképp sajnálatos, hogy a látogató csak az első emeletre felkapaszkodva olvashatja el a festő részletes életrajzát. Ennek oka az épület belső elrendezése: a földszinten nem jutott hely egy ilyen kronológiának.) A földszint nagy üressége jelentéktelenné válik a művész öt kiemelt festménye mellett, melyek megadják az egész kiállítás alaphangját. Az öt festmény közül három, az Ádám, a Józsefet eladják testvérei és a Márciusi est vitathatatlanul a festő legfontosabb művei közé tartozik. A Patak a kiállítás emblémája, a Dombtető pedig az életműben unikális darabja, ezért elhelyezése a tematika szerint rendszerezett teremsorban nem lett volna egyértelmű.A földszinten egy különteremben látható Ferenczy grafikai munkásságának átfogó bemutatása, melyet most először láthat a közönség. Ezek a művek széles spektrumot fednek le: tanulmányok, melyeket a festő még a pályafutása elején készített, valamint a festményekhez készített előkészítő rajzok, és alkalmazott művészeti munkák (plakátok, irodalmi művekhez készített illusztrációk, karikatúrák) egyaránt helyet kaptak. Nagy részük a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonát képezik. Az elkülönített elhelyezést a grafikai kiállítás szabályai igazolják, melyek szigorúan előírják a megengedett speciális hőmérsékleti és megvilágítási körülményeket. Invenciózus muzeológiai megoldások a falba épített képernyők, melyeken egymás után jelennek meg a kiállítatlan grafikák. A látogatók ugyanakkor joggal sajnálhatják, hogy nem láthatják együtt a Madárdalt, Ferenczy egyik remekművét a hozzá készített grafikai tanulmányokkal, annál is inkább, mivel ez utóbbiak teljesen más koncepciót mutatnak a végső változathoz képest.A kurátorok biztosan tudatában voltak ennek a problémának, amelyet máshol orvosoltak. Az első emeleten külön részleget szenteltek az „alkotói folyamat” bemutatásának, ahol is a mű elkészítésének különböző fázisait követhetjük nyomon a vázlatoktól kezdve az újrafestett motívumokon át a kész festményig. A falon található feliratok világosan írják le a Ferenczy által használt alkotói gyakorlatot és annak változásait az idők során. Művészetének jellegzetessége, hogy gyakran több változatban is elkészítette az egyes festményeket. Hónapokig dolgozott egy képi ideán: egy témára számos variációt alkotott, a motívumot rendszerint átfestette, akár az eredeti koncepció teljes átalakulásáig. Az egyazon vásznon való átfestést 1910 táján egy újfajta gyakorlat váltotta föl: a téma (vagyis a képi idea) kidolgozása ezen túl több vásznon történt. Erre példa az Est-hez készített három, szinte azonos kompozíció. Sajnálatos viszont, hogy ez a részleg nem mutatja be azt a másik, Ferenczyre jellemző gyakorlatot, amely során egyes festményeit feldarabolta, a széleket visszahajtotta egy koncentráltabb kompozíció érdekében, vagy éppen megtoldotta a vásznat a festmény kiterjesztésének céljából. Ez a valódi szabászmunka egy filozófus elme tökéletességre törekvéséről tanúskodik. (Ugyanez a művészi gyakorlat jellemezte egyébként Édouard Manet munkásságát is.) Két festmény (a Pietà és a Csendélet Vénusz-szoborral) rendkívül jól példázhatta volna ezt a gyakorlatot. A művész egyik utolsó és legérdekesebb festménye, a Pietà nélkül azonban – amelyet Ferenczy maga vágott szét – nem lehetett volna teljes a kiállítás utolsó szekciója, a Bibliai kompozíciók. Ugyanakkor az ugyancsak szétdarabolt Csendélet Vénusz-szoborral, mely végül a Csendélet-terembe került, az Alkotói folyamat szekcióban talán jobban gazdagíthatta volna a kiállítási koncepciót. (Itt meg kell jegyeznem, hogy a Pietà ugyanakkor jelen van ezen a részen, egy vázlattal és több grafikai tanulmánnyal).
A 2. rész itt olvasható
