Damien Hirst: Új Vallás (New Religion),
MSUV /Vajdasági Kortárs Művészeti Múzeum/, Újvidék, 2016. október 14-ig
Ezt a tablettát képtelenség akár egy pohár vízzel lenyelni, akár hagyni, hogy szétolvadjon a szájban. Ugyanis viszonylag nagyméretű, és masszív márványból készült. Egy közepesen rigid, a saját meggyőződését a múzeum bejáratánál hagyni képtelen vallásos ember pedig minden bizonnyal blaszfémiaként fogja fel mindazt, amit lát.
Fotók: Marko Ercegović / MSUV
Pedig, ha jobban belegondolunk, maga az ezúttal mélységesen szakralizált gyógyszeripar legalább annyira problémát vet fel, mint a vele illusztrált, magyarázott, netán – ez nézőpont kérdése – szembeállított keresztény ikonográfia.
Mivel a Facebookon emberek sokasága jelezte, hogy biztosan ott lesz a megnyitón, és semmi kedvem nem volt a szardíniaeffektushoz, csak másnap tekintettem meg első ízben a kiállítást. Így lemaradtam egy apróságról, ami, szinte azonnal a YouTube-ra is felkerült: egy fiatal fiú egészen rövid szöveget mondva, aminek a lényege a „Le a kapitalista művészettel!”, valamint egy lány egy „Le a korporatív művészettel!” feliratú táblát a magasba emelve tiltakozott. Mindkettőjüket három percen belül kirángatták a biztonságiak.
Amikor rákérdeztem egy illetékesnél, mi is volt mindez, a válasz csupán annyi volt: „Néhány ártalmatlan baloldali gyerek”. Ha belegondolok, hogy ugyanennek a múzeumnak a nem is olyan távoli múltjában csöppet sem baloldali, csöppet sem maroknyi, és csöppet sem ártalmatlan, hanem kifejezetten szervezett és igen agresszív csoportosulások valóban okoztak már komoly, valós fejfájást, én is ennyiben maradnék, bármiféle kommentár nélkül.
Az is igen érdekes, hogy ez a tárlat az utóbbi években zömmel olyan városok galériáit ékesítette, amelyek nem fővárosok: Gdansk, Banja Luka, Újvidék. Hogy ez a centrum-periféria viszony valamiféle relativizálási kísérlete-e, vagy ellenkezőleg, esetleg csak véletlen, azt csupán találgatni lehet.
Mindenesetre a jórészt szitanyomatokból és mindössze négy tárgyból álló kiállítás minden bizonnyal valóban eleve utaztatási céllal lett épp így megálmodva.
A kiállított konglomerátum a kereszténység fundamentumainak címeivel ellátott, de zömmel a gyógyszeripar stilizált termékeit bemutató ellentmondásokra – vagy új, ilyen módon ritkán elgondolt tartalmaira, funkcióira – utal, ezen nyugszik.
Mindez a gyógyszeripar („egészségipar”) mint megabiznisz nem is annyira új, mint inkább ritkán látható módon lemeztelenített „változatát” emeli a figyelem homlokterébe. Amely nem kigyógyít, inkább begyógyít, vagyis életed végéig kell szedned a különféle színű varázsbogyókat. Az orvostudománynak, és ezen belül a gyógyszeriparnak régóta egyfajta szakrális tartalma is van. (Ebben a szövegkörnyezetben megemlíthető egy monodráma, Tolnai Ottó Bayer Aspirin című, Ladik Katalinnak ajánlott műve is.)
A Szentháromság című munka Hirst szerint „náci színekkel”, vagyis vörössel, feketével és fehérrel operáló, háromfelé osztott tabletta képe. A Krisztus és az apostolok, a Keresztút, netán az Új vallás mind-mind gyógyszerekkel ábrázolt-bemutatott-láttatott leképzése ezen, a nyugati kultúrkörben kiemelkedően jelentős helyet elfoglaló, bibliai alaphitrendszeri jelképsoroknak. Igaz, olyan munkák is akadnak, amelyek nem csak az egyedül üdvözítő tablettanyeldesésre mutatnak rá.
Ilyen a Krisztus sebei című, kereszt alakú fotósorozat, amelyen a sebek photoshoppal „csinosítottak”, a szív helyén pedig éppen egy folyamatban lévő szívátültetés fotója kap helyet. Ahogyan az Új vallás című, ám a kereszténységnél jóval gazdagabb, bonyolultabb és sokrétűbb jelentéstartalommal bíró, figyelemfelkeltően a kiállított tér közepén elhelyezett nagyméretű doboz is, melybe az egész tárlat anyaga belefér. Itt Pandora szelencéjétől Duchamp dobozaiig terjed az asszociatív fesztáv, természetesen tömérdek egyéb, az individuális mitológia tárgykörébe sorolható gondolattal gazdagítva.
Persze azért a kitüntetett helyen álló négy tárgyról sem kell megfeledkezni: az Emberi sors című munka egy tizenkét éves gyerek koponyájának ezüstből készült másolata, amelyen feketére van pácolva a koponya nagy része, kivéve a polírozott, villogó ezüst fogakat – ami különösen rémisztővé teszi ezt az objektumot, az a még ki nem nőtt, és immár soha ki nem növő fogak, a tejfogacskák és az állandó fogak együttes hatása. Vagy a címben már említett Eucharistia viszonylag nagyméretű, márványból készült Paracetamol feliratú, felnagyított tabletta-kópiája. Ami a kontextusból kiragadott, nagyméretű, más anyagból létrehozott műveket illeti, a sor hosszú, de mivel Damien Hirst kínosan kerül bármiféle hivatkozást, terminust pedig végképp, így én sem ragozom a különféle mögöttes tartalmakat.
Csak az említés szintjén: a csillogó ezüstből készült, tűkkel és zsilettpengékkel átdöfött Szent szív, vagy a kissé távolabb elhelyezett, de ehhez a tárgycsoporthoz tartozó kisméretű pillangó-ábrázolás (a pillangó, mint a törékeny lét szimbóluma, gyakran feltűnik Damien Hirstnél). Valahonnan Mexikóból, egy templomból származó, kitörölt és hozzáálmodott hátterű felröppenő galamb, amely az említett objektek fölött elhelyezett, mely mintegy magába ömlesztve, összevonva őket, és a Halvány remény a félelem és a halál túlsó oldaláról címet viseli. És ne feledkezzünk meg a világ tizenhárom nukleáris hatalmát ábrázoló térképről, amelynek Hirst az Utolsó vacsora címet adta, és mindegyik államot egy-egy akkor és ott jelenlévővel társított.
Lehetne folytatni, elmélyedni a mélystruktúrában, a saját pszichotripjeinkben, a látottakat halálra analizálgatni, de azt hiszem, szükségtelen.
Amit viszont érdemes hozzáfűzni: Damien Hirst, a kiállítás ideje alatt a moziteremben látható filmben nem tagadja, hogy gyermekkora egy jelentős részében katolikus nevelést kapott, és akkoriban mindent, amit hallott vagy megértett ebből, azt szó szerint értette. De – a valóban kiváló és viszonylag alapos interjú alatt – folyamatosan védekezőállásban bizonygatja, hogy ő nem hívő, hogy a vallás valójában egy, az emberekben tátongó szakadékot tölt be úgy-ahogy, nála pedig ezt a funkciót a művészet tölti be.
Nos, aki képes egy egész kiállítást vallási gyökerekből kiindulva létrehozni, miközben folyamatosan tiltakozik a vallásosság címkéje ellen, az valahol mélyen, lehet, hogy egészen sajátosan, de mégiscsak hívő. Ami se nem előny, se nem hátrány, pusztán: evidencia.
Még akkor is, ha valamiféle elvont vagy kevésbé elvont értelemben mindannyian a művész egyik, ezúttal nem használt, de igencsak kedvelt anyagában, formaldehidben fuldoklunk, folyamatosan különféle szakrális vagy profán tablettákat nyeldesve.
A cikk lejjebb folytatódik.