Az Art Gallery of Ontario ötödik emeletének tágas terét Julian Schnabel gigantikus méretű művei töltik meg, némelyik a padlótól a mennyezetig, a látogatók fölé tornyosulva. A képek mérete és művészi színvonala azonban nem áll egyenes arányban.
De nem a kiállítás minősége indított ennek a cikknek a megírására, hanem Julian Schnabel mint jelenség, az hogy hogyan válhat egy művész világhírűvé függetlenül műveinek művészi értékétől. Schnabel ugyanis – aki közismert óriási öntudatáról és aki nyíltan zseninek vallja önmagát – reneszánsz művészfejedelemként él számos palotájában, köztük a West Village-beli rózsaszínű Palazzo Chupiban.
Hogyan történhetett meg mindez? Az 1970-es évek végén a múzeumok terét minimalista művek és installációk uralták, vagyis a műkereskedők nehéz időket éltek, mert nem igen volt műtárgy, amit könnyedén el lehetett volna adni. Ekkor tűnt fel a színtéren néhány művész, köztük Jean Michel Basquiat, Chuck Close és Julian Schnabel. Schnabel nagyméretű, törött tányérokkal borított művei üdítően újszerűnek hatottak. Betegek és Orvosok (1978) című képe óriási visszhangot keltett, elsősorban szokatlan technikája miatt. A művész a diribdarab kerámiákat falemezekre ragasztotta és a tetejükre olajjal figurákat festett. Így az edények mintája, formája is érvényesült és töredékességük gazdagította a képfelületet. A galériások és a műkereskedők tárt karokkal fogadták Schnabelt, aki rekord idő alatt vált szupersztárrá.
Az 1980-as években figurákat festett, köztük Andy Warhol portréját. Warhol Schnabel hőse, sok a közös vonásuk: mindketten festettek, rajzoltak és filmeztek. Pályájuk és magánéletük egyaránt a közérdeklődés kereszttüzében állt, és személyiségük a média által vált „larger than life”. Warhol lírikus felhangú portréja fekete bársonyon jelenik meg. A kép baloldalát a művész törékeny, meztelen felsőteste tölti be, fehérségével is hangsúlyozva kiszolgáltatottságát. A környező csillagok univerzális háttérbe helyezik, utalva művészeti jelentőségére. A szemközti falon Schnabel Önarcképét (2005) láthatjuk, amelyen a művész a vakító kék ég előtt örökíti meg önmagát, gesztusa mindazonáltal üres és a hivalkodó keret tovább rontja az összhatást. A művészeti kritikusok tisztán látják Schnabel műveinek gyengeségéit, mindazonáltal képei igen magas árakon kelnek el.
Schnabel érdeklődése az 1990-es évek közepén a film felé fordult, mivel úgy érezte, hogy az állókép már nem elégíti ki mesélőkedvét. Filmjei érdekes, hányódó emberek életét mutatják be. Barátja és festőtársa Jean Michel Basquiat (1996) sorsán át Schnabel hű képet ad a New York-i művészeti élet fénykoráról. Megelevenednek a kulcsfigurák, művészek és galériások, akik részesei voltak a sajátos stílusú, afroamerikai Basquiat felemelkedésének, sikerének és tragikus, korai halálának. Életrajzi alapú a Mielőtt eljön az éj (2000) is, amely a homoszexuális kubai író, Reinaldo Arena ifjúkori megaláztatottságát, az Államokba való menekülését, rövid boldogságát és AIDS általi sorvadását eleveníti fel.
A búvárharang és a pillangó (2007) a francia Jean-Dominique Baubynak, az Elle magazin szerkesztőjének memoárját követi. Bauby 43 évesen agyvérzés következtében megbénult. Utolsó hónapjaiban szemének rezdüléseivel diktálta le életrajzát. A film költői képeken át illusztrálja a művészi akarat győzelmét, például amikor a hős az őt körülvevő vizet szemlélve rádöbben szelleme frissességére, és arra, hogy az nincs bezárva haldokló testébe, s mint ilyen szárnyalhat is. Schnabel ezzel a filmmel elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál és a Golden Globe legjobb rendezőjének díját. Legutóbbi filmje a Rula Jebreal könyvét követő Miral, a napokban kerül bemutatásra. A filmek a múzeumhoz tartozó Cinematheque-ban láthatók.
Schnabel egyre több művén egyesíti a film és a festészet elemeit, például a 2006-os Festmény Malik Joyeuxnak és Bernardo Bertoluccinak (V.) címűben, amelynek figurája a művész önarcképe is lehetne, amint anyagi sikerei, közepes képei és érdekes filmjei hullámait lovagolja meg.
Art Gallery of Ontario, Toronto
2010. szeptember 1. – 2011. január 2.