Könnyen lehetséges az is, hogy a licit nem áll majd meg a becsérték 12-20 millió font között meghatározott sávjában – már csak azért is, mert ez az összeg a nagy norvég festő esetében nem számít kiemelkedőnek. Munch árrekordját 119,9 millió dollárral (98 millió fonttal) 2012 óta a Sikoly egyik változata tartja – ennél többet addig egyetlen más képzőművészeti alkotásért sem adtak. A Sikoly említése itt azért sem indokolatlan, mert a most kalapács alá kerülő festmény ugyanabból a magángyűjteményből származik, melyből a Sikoly is – csak éppen története lényegesen kalandosabb. A Tánc a parton annak a 12 nagyobb panelből álló fríznek a része, amit a legendás német rendező, Max Reinhardt 1906-ban rendelt Munch-tól berlini avantgárd színháza számára azzal a kéréssel, hogy a mű „vezesse be a színházlátogatókat a modern lélek rejtelmeibe”. A színidirektor és a festő együttműködése nem ekkor kezdődött; Munch már korábban tervezett díszleteket a színház számára két Ibsen-drámához, a Kísértetekhez és a Hedda Gablerhez. A monumentális festmény azonban nem sokáig díszítette a nézőteret az első emeleti balkonsor magasságában; a színház 1912-es belső felújítása során eltávolították és darabokra szedve értékesítették. Az idők során a most kalapács alá kerülő darab kivételével, hosszabb-rövidebb kitérők után, valamennyi panel németországi múzeumokba került, így a Tánc a parton az egyetlen, melyet a kellően vastag pénztárcával rendelkező gyűjtők még megszerezhetnek. Akkor, tehát 1912-ben a művet egy neves német művészettörténész, műkritikus és műgyűjtő, Curt Glaser, Munch első, német nyelven megjelent monográfiájának szerzője szerezte meg, aki első feleségével, Elsával együtt szoros baráti kapcsolatot is ápolt a művésszel. Munch, ha Berlinben járt, rendszerint Glaseréknél szállt meg, a gyűjtő feleségét egy festményén is megörökítette. Glaser vásárlásaival is támogatta a művészt és idővel komoly kollekciót hozott létre alkotásaiból. A berlini Állami Művészeti Könyvtár igazgatójaként is dolgozó, zsidó származású gyűjtő azonban a nácik hatalomra kerülése után elvesztette állását és kénytelen volt gyűjteményét is gyorsan és rendkívül nyomott áron pénzzé tenni, hogy finanszírozni tudja menekülését Svájcba, majd letelepedését az Egyesült Államokban. Betegsége miatt itt már nem tudta tovább építeni karrierjét, viszonylag fiatalon, 64 évesen halt meg 1943-ban Lake Placid-ben.
Gyűjteményének többi darabjához hasonlóan, a Tánc a partonnak sem kellett soká várnia új tulajdonosra; a négy méter hosszú festmény még 1934-ben az ismert norvég hajómágnás, Thomas Olsen kollekciójába került. Olsen Glaserhez hasonlóan Munch egyik legfontosabb mecénása és gyűjtője volt; több mint 30 művet vásárolt kollekciójába Munch-tól, akivel szinte telekszomszédok voltak az Oslo-közeli Vhitstenben. Munch Olsen felesége, Henriette portréját éppúgy megfestette, mint Glaserét. A Tánc a partont Olsen 1939-ben a tulajdonában lévő egyik luxushajó, az Oslo és Newcastle között közlekedő MS Black Watch első osztályú szalonjában állította ki; amikor viszont a náci Németország megszállta Norvégiát, jobbnak látta eltüntetni a képet a németek szeme elől. A festmény így, Olsen gyűjteményének néhány más kiemelt darabjával, többek között a Sikollyal együtt egy elhagyott erdei pajtában vészelte át a megszállás időszakát… Az 1969-ben elhunyt gyűjtő örökösei később a gyűjtemény több darabját értékesítették, amit Olsen két fia között hosszú pereskedés előzött meg. A Sikolyról már volt szó – ezt a hajómágnás kisebbik fia adta el, hogy a befolyó összegből a kollekció megmaradt részének múzeumot építsen Vhitstenben. A befolyt pénzből jutott Munch egykori birtokának rendbetételére is. Lehet, hogy a Tánc a parton is már korábban árverésre került volna, időközben azonban Glaser örökösei megpróbálták beazonosítani a felmenőjük által kényszerűségből értékesített munkákat és igyekeztek visszaszerezni azokat. Így került képbe ez a festmény is, aminek jelenlegi tulajdonosát nem is volt nehéz megtalálni. A két neves gyűjtő, Munch két talán legfontosabb támogatója, az egymást is jól ismerő Curt Glaser és Thomas Olsen örököseinek sikerült közös nevezőre jutniuk, így egymással egyetértésben viszik kalapács alá a nevezetes festményt a Sotheby’s-nél. Megállapodásuk részletei nem nyilvánosak.
A Tánc a parton a 12 részes fríz egyik legizgalmasabb, enigmatikus darabja. A háttérben táncoló alakokat – melyek éppoly gyakori szereplői Munch műveinek, mint a vámpírok, vagy a Madonna-ábrázolások –, a művészettörténészek az ártatlanság, a szerelem, az élet és a halál megjelenítőiként interpretálják, míg az előtérben a festő életének két nagy szerelmét, Millie Thaulow-t és Tulla Larsent örökítette meg – sok évvel a velük való viharos kapcsolat megszakadása után. Különösen a Larsennel való szakítás volt drámai; vitájuk hevében a nő pisztollyal fenyegette Munch-ot; a fegyver a dulakodás hevében elsült, leszakítva egy darabot a festő középső ujjából.
A leghosszabb csatát Glaser örökösei egyébként a bázeli Kunstmuseummal folytatták az egykori gyűjtemény ott őrzött darabjai ügyében. Nem akármilyen műtárgyegyüttesről van szó: a bázeli múzeum 1933 májusában egy berlini aukción kereken 200 rajzot és sokszorosított grafikát vásárolt meg Glaser gyűjteményéből, köztük Henri Matisse, Max Beckmann, Auguste Rodin, Marc Chagall, Oskar Kokoschka, Ernst Ludwig Kirchner és Erich Heckel munkáit. Edvard Munch-tól két litográfia, egy Önarckép és egy Madonna szerepelt ebben az összeállításban.
Glaser örökösei először 2004-ben e két Munch-mű kapcsán keresték meg a múzeumot egy amerikai ügyvédi irodán keresztül, de három évvel később már a teljes kollekcióra bejelentették igényüket, felajánlva cserébe a múzeum által 1933-ban kifizetett vételár megtérítését. A múzeum felett felügyeleti jogot gyakorló bázeli városi vezetés 2008-ban arra hivatkozva utasította el ezt az igényt, hogy a kérdéses műveket nyilvános aukción, jóhiszeműen vásárolták meg. Az örökösök 2017-ben újból felvették a kapcsolatot a múzeummal – addigra már az 1998-ban elfogadott washingtoni irányelvek erőteljesebben éreztették hatásukat a restitúciós ügyek gyakorlati kezelésében, így joggal bízhattak abban, hogy a bázeli múzeum is felülvizsgálja korábbi álláspontját. A múzeum létre is hozott egy munkacsoportot a 200 mű sorsának minden korábbinál alaposabb feltérképezésére. A később kiadott közlemény új tények feltárásával, a provenienciakutatásban elért haladással és a washingtoni irányelvek pontos értelmezését szolgáló konferenciákon született eredményekkel indokolta a múzeum korábbi merev elutasító álláspontjának revideálását, aminek következtében hamarosan megkezdődtek és 2020 márciusára eredményesen le is zárultak a múzeum és az örökösök közötti tárgyalások. A megállapodás értelmében a kérdéses művek kivétel nélkül a múzeum tulajdonában maradnak, de ezért a Glaser-örökösök kárpótlást kapnak, melynek összegét a két fél bizalmasan kezeli. A 200 mű értékét az első, 2007-es igénybejelentés idején mintegy kétmillió dollárra becsülték; ez az érték 2020-ban a műpiacon azóta végbement árrobbanás miatt már lényegesen magasabb lehetett. A megállapodásnak az anyagi kárpótláson túlmenően volt egy másik lényeges, éppen ezekben a hónapokban megvalósuló eleme: a múzeum vállalta, hogy nagyszabású kiállításon mutatja be Curt Glaser gyűjtői tevékenységét és saját „Glaser-kollekcióját”. A tárlat tavaly októberben nyílt meg és még február 12-ig látogatható.
Egy aukció sikere nem kis részben az időzítésen múlik. A Tánc a parton aukcionálásának időpontját nyilvánvalóan az egykori tulajdonosok közötti tárgyalások mostani lezárulása határozta meg, de egyébként is nehezen lehetett volna az árveréshez jobb időpontot választani: a restitúciós ügyekben érintett csúcsművek iránt általában is jelentős az érdeklődés, az egykori Glaser-gyűjtemény, s benne a Munch-remekmű sorsa pedig, nem utolsó sorban a jelenleg zajló bázeli kiállításnak köszönhetően, az elmúlt hónapokban a figyelem középpontjába került.
Borítókép: Edvard Munch: Tánc a parton, 1906, részlet, a Sotheby’s jóvoltából