Fontos tisztázni a kötet központi fogalompárosát, s ezt a szerkesztők meg is teszik.
Ahogyan azt a címadó, az egész kötetet gyakorlatilag értelmező és összeszervező, programadó tanulmányban is világossá teszik a szerzők, a Fordulat 30 a kultúrának a Raymond Williams-i felfogását veszi alapul. Eszerint a kultúra semmiképpen sem eszményített értékek mentén történő Bildung, mely a hétköznapi valóságunk összefüggésrendszerétől elemelkedve valamifajta örök igazság, tökéletesedés, az emberi lényegnek a kultúra útján való kiteljesítése lenne, ahogyan azt Goethe-ék gondolták, de nem is pusztán a múlt szelektált dokumentumainak tárháza; ezzel szemben Raymond Williams mentén a tanulmány szerzői megfogalmazásában „a kultúra az, ahogyan a társadalmi osztályok megélik saját valóságukat”. Ami pedig a másik fogalmat illeti: a kapitalizmus egy globális rendszer, „melynek elsődleges célja a természeti és társadalmi erőforrások kisajátítása a tőke vég nélküli felhalmozása érdekében” (8).
E meghatározásokból gyakorlatilag kibontható az egész lapszám tartalma, lényege, főleg akkor, ha társítjuk hozzá Gramsci hegemóniafogalmát, melyre több tanulmány is hivatkozik. Arra mutatnak rá, hogy a világunk azon része, mely a közvetlen gazdasági termeléstől elválasztva önmagunk megéléséről, együttélésünk alapjainak kigondolásáról, alakításáról, de leginkább a fennálló rend kevéssé tudatos, ám egyben folyamatos újratermeléséről szól, s amely ezáltal azt is meghatározza, ahogy önmagunkról, a körülöttünk lévő emberekről, szeretteinkről és ellenségeinkről, s a világ nagy dolgairól gondolkozunk – tehát a kultúra szorosabban összefügg a fennálló rendszerrel, s így a hatalmat birtokló és gyakorló erők, osztályok érdekeivel, mint gondolnánk. A legtöbb ember számára ez a hegemónia gyakorlatilag a józan ész határait is kijelöli – s így mindennapi, öntudatlan létezésünkkel olajozott fogaskerekeiként működünk egy olyan rendszernek, amely kizsákmányolásunkból, elnyomásunkból építkezik, és amelyben létrejöhetnek azok a brutális vagyoni és életminőségbeli egyenlőtlenségek, melyeket aztán a főáramú közvélemény, mint megváltoztathatatlan adottságokat, elfogad.
Ahogy Gramsci hegemóniafogalma is rámutat: a fejlett kapitalizmusban a status quot affirmáló, fenntartó gyakorlatokat és hozzáállást olyan mélyen internalizáljuk, hogy azt létünk, gondolkodásunk megkérdőjelezhetetlen, meg nem kérdőjelezendő alapjainak tartjuk, sőt, a legtöbbször el sem gondolkodunk rajtuk. Ahogy a 90-es években Fukuyama proklamálta, vége a folyamatos harcok árán létrejövő fejlődésnek, társadalmi alakulásnak, a klasszikus értelemben vett történelemnek, ugyanis a liberális demokrácia győzött, s annak apologétái feladatukat mostantól pusztán e rendszer hibáinak korrigálásában, annak csiszolgatásában – s nem mellesleg: az ezen eszményi állapotot még el nem ért országok, népcsoportok felzárkóztatásában, megnevelésében látják. Ez a pozitív hit a kapitalizmusban elfedi mindazt, amire a rendszer épül, s lehetővé teszi, hogy újfajta naivitással béküljünk meg a fennállóval. Ahogy Tamás Gáspár Miklós fogalmaz: „A kényszert könnyebb elviselni, ha nem kényszernek tartjuk (hiszen benne megjelenhet a kényszerítőnek, az erősebbnek a szubjektivitása, ami vereség, tehát a versengő számára megalázó), hanem a világrend objektív fölényének, amely „legyőzhetetlen”, tehát nem legyőzendő.” (Tamás Gáspár Miklós: Új kelet-európai baloldal, In: Uő.: Antitézis, Pesti Kalligram, 2021. szerk. Sipos Balázs. 48. o.)
Mindebből adódik a következtetés, hogy a fennálló rendszer megváltoztatására törekvő emberek első számú teendője az, hogy az ilyen, megváltoztathatatlan adottságnak tekintett körülmények történelmi és társadalmi folyamat-mivoltára, s így megváltoztathatóságukra rámutasson. S a címadó tanulmány szerzői hangsúlyozzák is, hogy ebben érdekeltek: „Emellett tanulmányunk másik ambíciója az, hogy olyan elemzési keretet fektessen le, amely egyszerre tud választ adni a „mi a helyzet?” és a „mi a teendő?” kérdésekre.” (9)
Szerencsés választás ezen programhoz Raymond Williamsnek a marxi alap és felépítmény fogalompáros problematikáját tárgyaló szövege, amely (ha van kapacitásunk valóban megérteni az igencsak sűrű szöveget – amihez nem árt, ha rendelkezünk alapvető ismeretekkel a marxizmus területén) remek eszközöket ad kezünkbe az ilyen irányú kritikai gondolkodáshoz. Főleg, mert a tanulmány kritikusan viszonyul az egész marxista hagyományhoz, saját hagyományához is, amelynek jelenkori (s kiváltképp régiós és hazai) széles körű elutasítottságát pont annak szovjet típusú durva leegyszerűsítésének, és lényegétől idegen, kritikátlan esszencializálásának emléke táplálja.
És ez az emlék, ez az elutasítottság igencsak megnehezíti ezen gondolatok széles körű elterjedését, kritikus, de előítélet-mentes megvitatását itthon, meghagyva a baloldali rendszerkritika legfontosabb felismeréseit az Orbán-kormánynak, illetve fő ideológusának, Békés Mártonnak („Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!”), akik köszönik szépen, és azokat eredményesen használják saját ultrakonzervatív, fasizáló rendszerük építéséhez. Ezt a folyamatot egyébként szemléletesen mutatja be Hock Beáta Filantrópia vagy plutokrácia? A Soros-realizmustól a Soros-tervig című tanulmánya, mely szintén megtalálható a lapszámban. A NER tudatos hegemóniaépítésének különböző területeit is alaposan körüljárja egy-egy tanulmány: Bonifert G. Rita a divat, Konkol Máté a független film, Patakfalvi-Czirják Ágnes és Barna Emília pedig a popzene világának a hatalomhoz való kapcsolatát boncolgatják tanulmányukban.
A lapszám tehát kétségtelenül egy fontos és nehéz küldetést vállal ezzel magára, amiben osztozik egyébként több hazai társadalomelméleti folyóirattal is, mint az Eszmélet vagy a Replika. Ami pedig jó hír, hogy egyre gyarapszik az erre nyitott közeg – a Fordulat lapszámbemutatóin manapság például rendre moccanni is alig lehet.
Persze kérdés, hogy a Fordulat meddig tudja tágítani ezt a közeget – a folyóirat olvasói mégiscsak egy viszonylag jól körülhatárolható értelmiségi elitből kerülnek ki általában, egyes tanulmányok akadémiai nyelvezete pedig pontosan ezt a közeget célozza, célozhatja meg egyáltalán. De nyilván nem feltétlenül kell, hogy feladata legyen a kötetnek az elnyomottak széles körű felrázása – mégiscsak egy társadalomelméleti folyóirat lapszámáról beszélünk, nem pedig egy politikai erő kiáltványáról.
A szerkesztők saját (a „mi a teendő?”-t érintő) vállalásuknak annyiban mindenképp eleget tesznek, hogy rámutatnak: egyetlen hegemón rendszer sem tudja maradéktalanul, hézagok nélkül kitölteni társadalmi valóságunkat, és a kultúratermelést sem kizárólagosan a profitlogika határozza meg. Vannak ugyanis, Raymond Williams terminusaival, olyan fennmaradó és felemelkedő kulturális gyakorlatok, melyek a globális kapitalizmus előtt, vagy már annak ellenében jöttek létre, s ezek némelyikét a rendszer képtelen magába olvasztani. Ezek lehetnek az alternatív kultúra részei, amelyek csak helyet próbálnak szorítani maguknak jelen rendszeren belül, s örülnek, ha eltűrik őket, valamint a szembenálló kultúráéi is, nyíltan a rendszer átalakítására, megdöntésére törve. Azok számára tehát, akik szerint „nem elégedhetünk meg a kulturális termelőket jobb helyzetbe hozó társadalmi reformmal, hanem rá kell kérdeznünk arra is, hogy el tudunk-e képzelni és létre tudunk-e hozni egy olyan világot, amelyben nem elég, hogy minden ember kultúratermelő, de az általuk termelt kultúra az emberi jóllétet és nem a tőkefelhalmozást szolgálja” (34), a feladat ezen meglévő kulturális gyakorlatok, „a spontán kritika rendszerezésében” áll, intézményeken keresztül, de azokon kívül is.
A lapszám egyik legalapvetőbb állítása, hogy kultúra alatt messze nem csak a művészet, főleg nem az elitművészet értendő, s az is, hogy a művészet hagyományosan kívülállóként értelmezett szerepe helyett azt mint a valóság szerves részét érdemes vizsgálnunk. A konzervatív művészetfelfogás ugyanis rengeteg dolgot kitakar, s egyben legitimál: a mindenkori elnyomást, a hatalomgyakorlást, az ember és ember közti (történelmileg kialakult, nem pedig eredendő) különbségeket – az osztálytársadalmat, a kapitalizmust. Kitakarja pedig mindenekelőtt a művészet materiális, anyagi létbe ágyazott mivoltát, kitakarja azt, hogy milyen mennyiségű fizetetlen, vagy súlyosan alulfizetett emberi munka szükséges a létrejöttéhez (a művészeti/kulturális munka és a házimunka láthatatlan mivolta közti párhuzamot Katja Praznik e lapszámba is beválogatott tanulmánya boncolgatja), valamint kitakarja azt is, hogy az abszolútnak és esszenciálisnak tételezett esztétikai kategóriák a mindenkori uralkodó, elnyomó osztály ízlésvilágát tükrözik. Semmi kétség, hogy ez az avítt kultúrafelfogás rengeteg problémát fed el, és kritikátlan apologetikája tarthatatlan.
Viszont az is biztos, hogy ez a megközelítés mára gyakorlatilag kiveszett a művészetről való főáramú (tudományos) közbeszédből, s a valódi kérdések talán már máshol vannak. A maga nemében például csodálatos az a paradoxon, hogy a művészet saját, a szociális munkával közös határait tolja ki, feszegeti, kérdőjelezi meg a közösségi művészet csillaga alatt (művészet-e, ha hajléktalanoknak főzöl?), vagy éppen az elnyomás különböző formáinak puszta (esztétikai megfontolásoktól gyakorlatilag függetlenített) tematizálásában látja egyetlen célját, miközben a globális kapitalizmus a neoklasszikus, piacpárti gazdaságfilozófia hegemóniájától megtámogatva effektívebben működik, mint valaha. A kapitalizmus játszi könnyedséggel kommodifikálja és olvasztja magába a vele szemben megfogalmazott ilyesfajta, vérszegény kritikát.
És van olyan is, amit a Fordulat jelen lapszámának Raymond Williams-féle marxista kultúrafelfogása takar ki. Miközben a bevezető tanulmány szerzői rámutatnak a kapitalizmus azon cselére, hogy az a társadalmi valóságot darabjaira szabdalja, azokat a különféle résztudományoknak veti oda, s így elvágja a lehetőségét bármiféle transzcendálásnak, ők maguk is kicsit hasonló hibába esnek azzal, hogy szinte teljesen kizárják az esztétikai szempontot alapvetően társadalomtudományos elemzésükből.
Példa erre a címadó tanulmány, melyben a szerzők Bourdieu nyomán a fotó mint művészeti ág kialakulásának történetén keresztül kívánják szemléltetni, hogy az esztétika is csak egy hullámtaréj az osztályharc tengerén. Értelmezésükben a fotó művészetté válásában központi szerepet játszott az, hogy miután bekerült a tömegtermelésbe, „a mindennapi, az alávetett osztályok által is elsajátítható és használt funkcióktól szükségessé vált egy megkülönböztetés, amelyben a kulturáltság, érzékenység, és további szabályozó művészeti habitusok érvényesülhettek.” (19) Bizonyos, hogy van igazságtartalma ennek az értelmezésnek, de egyben dialektikaellenesnek is hat; lehetséges, hogy a fotózás művészeti perspektíváin először elgondolkodó burzsoá alkotók internalizált felsőbbrendűségtudata, s a fennálló rendszert affirmáló, elitista vágyuk, hogy különbek legyenek az alávetett osztályok tagjainál, hogy mindez fontos szerepet játszott tudat alatt abban, hogy a fotózás egy szegletét „megmentsék” az elit kiváltságának – ám ez a megközelítés kitakarja a művészet saját immanens folyamatait. Ez az immanencia persze viszonylagosan értendő, nem tagadva a művészet és társadalom problémamentes szétválasztására tett próbálkozás anakronisztikus mivoltát. A művészet véleményem szerint egyoldalúan társadalmi és történelmi elemzése azonban itt kitakarja azt, amire egyébként a szerzők tanulmányukban máshol rámutatnak, hogy azért a „művészeti termelésnek” is bőven akadnak olyan mozzanatai, „melyek szemben állnak a tőkefelhalmozás rendszerével” (33).
A fotó művészetté válásában ugyanis a kiváltságosok elitizmusa mellett legalább ugyanolyan mértékben játszott szerepet a művészet és a művészek azon törekvése, hogy a művészetet megszabadítsák a valóság reprodukálásának feladatától, amelyet pont az a nyárspolgári felfogás ruházott rá, mely az elnyomó osztályhatalom legkritikátlanabb apologétája. „A film [és a fotó], miközben immanens törvényszerűségéből következően szeretne megszabadulni a művészetszerűségtől […], maga éppen e lázadás során válik művészetté, és tágítja ki a művészet határát.” (Theodor W. Adorno: A művészet és a művészetek, In: Uő.: A művészet és a művészetek, Helikon Kiadó, 1998. szerk. Zoltai Dénes. 22. o. )
Adorno egy új megközelítésből alkalmazta a művészetelméletre a marxizmust, mely utóbbit alapvető mozgatórugója, a dialektika radikalizálásával gondolt tovább. Életműve pontosan arra mutat rá, hogy a pozitivitás, a keresztény üdvtörténettől örökölt megváltáshit, a marxizmusban, a baloldali kritikai elméletben is ott lappang, s hogy az osztály nélküli társadalomba vetett hit is számos dolgot kitakar. Ez a veszély kikerülhetetlen identifikációra épülő gondolkodásunk számára; fontos azonban, hogy tisztában legyünk ezzel, problematizáljuk, és meglássuk a dialektikát ott is, ahol először nem keresnénk.
A Fordulat 30., Kultúra és kapitalizmus című lapszámára egészében jellemző az esztétikával szembeni bizalmatlanság, ami helyenként elvesz az egyébként nagyszerű, alapos elemzések hiteléből. Összességében azonban így is megmarad hiánypótlónak és kiemelkedőnek a maga területén, hiszen a problémák és összefüggések, amelyeket tematizál, gyakorlatilag kimaradnak a (hazai) főáramú közvéleményből – s megbocsátható, ha kicsit túlzásba viszi mindennek társadalmi folyamatok eredményévé oldását.
A lapszámbemutatóról készült archív felvételeket a Fordulat szerkesztősége jóvoltából közöljük. A zárójelben szereplő jelöletlen oldalszámok a recenzióban a Fordulat 30 kiadványra vonatkoznak.
